Featured Post

Ad Block

HA TUDTAM VOLNA


  Nem volt időm írni mostanában, mert túlságosan lefoglalt az Y, lefoglalt a bokaszalag szakadásom, lefoglalt, hogy megint freelancer lettem, hogy sütiket kell fotóznom, meg hogy hiperventilláljak, amikor kapok egy olyan emailt, ami tényleg megerősíti bennem, hogy nem a vesztembe rohanok.

  Tudjátok, mennyire nem vártam ezt a 25-öt, és hogy mennyire féltem tőle.
Ez azóta sem változott. 

  Néha felébredek éjszaka, csak úgy - kintről besüt a Hold a csupasz faágakon keresztül, a fény megcsillan a százéves tükörben, amit Gyuri újított fel nekem, Szonja halkan dorombol a mellkasomon, én pedig nézem a plafont, látom magam felülről, és arra gondolok, hogy baszki, normális vagyok én? Mert tudod, én tudom, hogy nem látszik, de én annyira, de annyira félek, és aztán eszembe jut, hogy én annyi mindent csináltam már, és igazából az van, hogy ez az a dolog, amitől a világon a legjobban rettegek, úgyhogy azt hiszem, akkor ideje ebbe belevágni.

  Ülök a festékszagban, térdig gázolunk a glitterben, kabátok száradnak körülöttem, én pedig arra gondolok, hogy milyen nehéz ez a bennem tíz éve élő kettősség.
Hogy az egyik oldalam, az Meyer Eszter-Virág, aki díjakat nyert a blogjával (csak tudnám, mire fel), aki PR tanácsadóként dolgozott hazai tervezőkkel, aki ránéz valamire, és már pontozza is a kontentet, ezt akarja. Sajtólistát és goodies baget, és hashtageket, és kabátokat küldeni stylistoknak és szerkesztőknek és bloggereknek, mert tudom, hogy a marketing határoz meg minden márkát.

  És ott a másik Eszter. Az az Eszter, aki 15 évesen Beatles idézetekkel összefirkált tornacipőben hallgatta Szabó Balázst a földön ülve a Művészetek Völgyén; az az Eszter, akinek hosszú vörös haja és frufruja volt, és a drámatagozat útvesztőjében álmodozott. Az az Eszter, akinek mindig volt egy könyv a kezében és mindig volt egy jó szava mindenkihez, és a papír alapú leveleket szerette, és egy A Világ Legszebb Dolgai feliratú dobozkában gyűjtötte a kincseit. 

  A 15 éves Eszter élete első igazi rúzsát a Douglasben vette. Azóta is megvan a bordó Bourjois tok, és 10 évvel később ugyanez az Eszter a márka magyar nagykövete lett. 15 évesen olyan emberekről olvastam, akikkel ma együtt dolgozom. 15 évesen sajnos nem voltam elég bátor kiszállni az első rossz kapcsolatomból, így annak stigmája örökre rajtam maradt; 25 évesen még küzdök ezekkel a rossz beidegződésekkel.







  Hol következik be az a pont, amikor nem tudod, mit kellene mondanod a 15 éves énednek? Tanácsokat? Édesem, ne randizz olyanokkal, akikkel az elején már tudod, hogy gáz van velük? Légyszíves, a későbbiekben ne kapj rá a tekilára, mert lehet, hogy jó ötletnek tűnik, de másnap mindig rosszul leszel tőle? Ne az arctonikkal mosd le a sminked, az nem arra való? Használj éjszakai krémet, és tényleg hordd a szemüveged?
Tanuld meg jobban szeretni magad?

  15 évesen pont úgy szerettem a piros körömlakkot, Fejes Endrét, a vörös rúzst, a púderillatot, Bachot, mint most, tíz évvel később.
Azt hiszem, január 4-én, egy nappal azután, hogy kezet fogtam Gugával a wonderLAB-ben, és pár héttel azután, hogy kibukkant a fejemből az Y, sosem voltam olyan közel magamhoz, mint régen. 
Az ember hajlamos elfelejteni, honnan jön, főleg, hogyha a social mediában nő fel, a kezdetektől részt vesz benne, és havonta hatvanezer ember (ennyien vagytok egyéni kattintás jelenleg) olvassa őt, meg a felnövéstörténetét.

  Én azt hiszem, itt az ideje elengedni milyen olyat, amiről tudtam, hogy egyszer el fogok tőle köszönni. Elengedem mindazt, amit akaratomon kívül szedtem fel útközben; és felveszem a fonalat onnan, ahol abbahagytam.

  Február 16-án, a márka debütjén nem lesz sajtólista. Nem lesznek ajándékcsomagok, nem lesz goodies bag, nem akarok lekövetést, semmit. 
Visszatértem oda, ahonnan elindultam 10 éve. Összefirkált kabátokban, egy olyan helyen, ahol tudom, nem azért jelenik meg mindaz, amit csináltam, mert én csináltam, hanem mert szeretik; olyan emberekkel, akik fontosak nekem; olyan zenére, amit szeretek; és pontosan úgy, ahogyan elképzeltemm tíz évvel ezelőtt.

  Tizenöt évesen.





SZÜLETÉSNAP;



  Egyébként, képzeld, én utálom a januárt. 
Utálom az egyik pillanatról a másikra megcsúnyult karácsonyi díszeket és a fáradt, bejgliszagú mosolyokat; utálom a halálra ítélt vagy már haldokló fenyőfákat és az aranyba öltöztetett hullájukat; utálom a széttépett csomagolópapírokat és az emberek arcát az év legelső munkanapján.
Ez a világon a legundokabb hónap, amikor mindenki dagadt és le van égve a karácsonyi zabálás, meg a szilveszteri felesmámor után.
És egyébként a születésnapom is ekkor van.

  Két nap múlva 25 leszek.
Nem mondom, hogy felvidít, mert nem, igazából rohadtul lelomboz. Azt hittem mindig, hogy ennyi idősen már kint lesz a bestsellerem, feleségül vesz a Závada Peti, és lesz vagy öt agaram, de egy legalább. Meg hogy megnő a mellem.
Nem szeretnék senkit sem tévhitbe ringatni, így gondolom, nem meglepő, ha elárulom, hogy a fentiekből semmi sem valósult meg. 
A könyvemen ül a kiadó, az agarat meg a férfit buktam, és hát, ami a felsőtestem illeti - legalább tudok a gyerekosztályon vásárolni.

  Szóval most, hogy így kérdezed, én nem igazán örülök ennek a születésnapnak.
Folyamatosan az jut eszembe, hogy mennyi mindent félbehagytam és mennyi mindent feladtam; hány lakásból osontam ki hajnalban a cipőmmel a kezemben, és hány olyanra pazaroltam időt, aki nem mellettem akart menni, hanem előttem; emlékszem a szétcigarettázott hajnalokra, amikor már csípte a szemem a saját lángom füstje, de maradtam, nem tudom, miért; emlékszem a péntekekre és a szombatokra, és ott vannak azok is, amikre nem emlékszem; hogy sosem volt jó, és mindig menni akartam, néha elfulladt a torkom, és arra gondoltam, uramisten, levegőt!, mert nem volt semmi körülöttem, amit belélegezhettem volna.

  Voltam elhagyó és voltam elhagyott; megtanultam, hogy nem minden férfi néz hátra, és amit adsz, azt visszakapod; megtanultam üzeneteket értelmezni és ajtókat becsukni és befelé sírni, amikor kellett; ellenben nem tanultam meg kevésbé büszkének lenni, nem tanultam meg csapatban dolgozni, én nem tudom a vállamat a tiédnek vetni; ellenben ha a kezed az enyémbe ér, én ígérem, mindent megteszek majd érted; nem tudok más ritmusra lépni, csak abban, ami az én fejemben szól, én nagyon sajnálom, azt hiszem, majd erről szól a következő huszonöt év.

  Én néha csak ülök a lakásban, és bőgök.
Ez általában nem meglepő, mert vannak azok, akik mindig bőgnek. És vannak azok, akik csak nagyon ritkán, de akkor nagyon; és vannak az olyanok, mint én, akik sokáig nem, aztán amikor kirobban belőlük, akkor mindenért sírnak, ami valaha megtörtént velük. A soha meg nem kapott Action Manért, meg az általános iskoláért, ahova járnom kellett, és amit szívből utáltam, de nem akartak kiíratni onnan; az összes seggfej főnökömért visszamenőleg és a ferde metszőfogamért; a sehol sem talált és valamelyik költözésünkkor elhagyott Szabó Magda könyvekért és a Lány a Wiktorskánért; azért, hogy még mindig blogolok, szorít engem ez a gyerekcipő; azon, amik eddig történtek, és mindenen, ami eddig még megtörténhet, úgy érzem magam, mint nagymamámék vekkere, amelyik néha csörömpöl, néha nem, pedig nem húzták fel pont huszonöt éve, mióta én megszülettem.

  Ugyanígy ketyegek én is belül, a néha-néha megakadó szerkezetemmel, érzem, ahogyan megfordulnak bennem a fogaskerekek és időről időre valami mintha megmozdulna a szívem környékén. Biztos vagyok benne, hogy belül fordítottan járok, vagy valami nagy gond lehet, mert én biztosan el vagyok romolva, ha így zörög bennem mindig ez a valami, ez az élet, ez a sok fájdalom, öröm, bánat, cigarettafüst, biztos vagyok benne, hogy ilyen nem lehet valaki csak úgy, és hogy talán vannak is, hiszen nem lehetek egyes-egyesül örökké, hogy talán kiderül, hogy vannak még mások is így, ennyire hangosan ketyegve és néha visszafelé járva, mint az a huszonöt éves óra azon a mentazöldre mázolt ősrégi kredencen.




SZIA, 2018!



  Úgy vélem, 2017 nem az én évem volt.
Feladtam mindent egy végül össze nem jött tokiói munkáért, az egzisztenciám, a lakásom, majd a barátomhoz költöztem, miután mindenemet elajándékoztam, és gyakorlatilag halál csórón vágtam bele az évbe, és próbáltam pozitívan felfogni a történteket - a lehetőségekhez képest.
Sokáig nem volt munkám, aztán ami volt, utáltam, felszedtem kb 10 kilót, küzdöttem a depresszióval, heteket töltöttem a lakásban, szóval azt hiszem, joggal mondhatom azt, hogy szívás volt az egész.

  Igazából elveszítettem mindent, amiről azt hittem addig, hogy meghatároz engem. A nulláról kezdtem újra, és őszintén szólva még sosem tett semmi ennyire bátorrá. Ha nincs semmid, akkor mindened megvan; bárhová építkezhetsz és bármit kitalálhatsz, veszíteni valód úgysincs már.

  Azt hiszem, életem egyik legtanulságosabb éve volt. Rengeteget tanultam az engem körülvevő emberekről, és volt egy pont, amikor eldöntöttem, hogy kivonulok minden olyan emberi kapcsolatomból, ami nem ad nekem semmit sem. Eldöntöttem, hogy elhatárolódom a toxikus ismerősöktől, és tényleg azt fogom tenni, amit én szeretnék. Kiirtottam az életemből minden felesleges jópofit és csevegést, és bár azt hittem, ezzel tönkreteszem a szakmai kapcsolataim is, meglepően jót tett mind nekem, mind a blognak is.






  És azt hiszem, a blog is jobb lett. Jobb anyagokat készítek, szeretem az editorialokat, és örülök, hogy a valóban érdekes témákra is reagáltok. Rengeteg supportot kapok tőletek, nem is hinnétek, mennyire meg szokott hatni, amikor látom, hogyan bátorítotok, hogyan támogattok. Én nem is gondoltam volna, hogy egy ennyire erős közösség vagytok. Nagyon, nagyon hálás vagyok nektek és értetek.

  Elindítottam a saját márkámat, az Y Konszeptet. Nagyon meglepett, amikor hírt adtam erről nektek, és hihetetlen, milyen sokan gratuláltatok és szurkoltatok nekem, és hogy látatlanban is rendeltetek előre kabátot tőlem. Nagyon bizsergeti a kis lelkem a dolog, rengeteg tervem van. 
Amikor pedig nézegetem a skicceket, mindig az jut eszembe, hányszor szóltak be, szégyenítettek meg és csúfoltak ki az öltözködésem miatt; és mégis, itt tartunk. Hogy weirdóként mégiscsak sikerült teremtenem valamit, amit szeretnek.

  Számomra 2018 az alázat és a felelősség éve lesz. Mert üzleti terveket kell készítenem, költségvetést, meg kell tanulnom a pénzt jobban kezelni, és nem egy héttel, hanem hónapokra előre gondolkodni. Most már nem léphetek le csak úgy, ha van valami.
Megtanultam azt is, hogy az élet egy nagyon hosszú folyamat, és bizonyos dolgokat meg kell tanulnunk ahhoz, hogy más dolgokat sikeresen végigvigyünk. Hogy sajnos nem úgy működik, hogy ez jár és ez nem jár; hogy akármennyire is szeretném, nem mindig kapom vissza a jót; és hogy hosszú, mások folyamatos hibáztatásával eltöltött évek után most már itt az ideje, hogy végre felnőttként viselkedjek. Vagyis legalább megpróbáljam.

  2018 egy olyan év lesz, aminek a végén, 364 nap múlva szeretném azt írni, hogy igen, ezek sikerültek. Hogy rengeteget tanultam és jobb ember lettem, és úgy léptem át a 25. életévembe, hogy méltó voltam ahhoz a szeretethez és bizalomhoz, ami körülvesz. Hogy megérdemeltem mások belém fektetett energiáját és figyelmét. És hogy tudtam adni valamit.
What goes around, comes around. Én eddig rengeteget kaptam, és szeretném viszonozni.
Azt pedig remélem, hogy idén lesz erre lehetőségem.

Végül pedig hivatalosan megnyitnám az évet az egyik kedvenc Szabó Magda idézetemmel:

„ Nem köszöntem meg – gondolja Bori –, nem köszöntem meg senkinek. Nem tudok én szólni. - Az élmény, hogy nincs egyedül, hogy őrse van és utcája és városa és hazája, elvakítja, mint úton járót a váratlan fénysugár. "



Eszter
  

GLITTERS IN THE AIR

Ilyenkor decemberben mindig előjön belőlem ez a francia lány. 
Így az elmúlt egy évvel a hátam mögött azt hiszem, azt kell mondjam, a dolgok kezdenek a jó iránya fordulni; itt van az Y Konszept, a munkám, az egyre csak lefelé pergő kilók, a két doromboló cica, akik otthon várnak, a barátom, aki fényfüzéreket teker nekem a kertből felhozott, fehérre festett ágakra; a lábam nyomán egyre csak fogyó kilométerek és a reggeli, ébredő Budapest együtt, valahogy azt érzem, kezdek visszatérni arra az ösvényre, amit elhagytam anno. 

Ilyenkor decemberben mindig számot vetek. 
Főleg most, a huszonötödik születésnapom előtt. 
Tudjátok, érdekes ez a huszonöt, mert én azt hittem, legalább ilyenkorra azért sikeres leszek, meg menő, meg olyan egyértelműnek tűnt az egész életem, ha előre tekintettem. Hát gondolta a fene, hogy az egész ennyire girbegurba lesz. Hogy Tokió, és nem lesz munkám, aztán lesz egy, amit utálok, aztán egész nap, vagy akár egy hétig a lakásban fogok kuksolni és kényszerenni, aztán elmegyek egy hónapra az USÁ-ba, és fényt kapok, és úgy egyáltalán, azt kell mondjam, egy elég eseménydús év áll a hátam mögött. 

Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy igazából mindegy is, mi történik, mindig a jóra emlékszünk. És ez tényleg így van. 
Mert ahogyan behunyom a szemem, csak azt látom, hogy Tokió után volt hova mennem; hogy utáltam a munkám utána, de támogatott a főnököm és volt mit ennem; hogy bár rengeteget csalódtam másokban, azok az emberek vezettek tovább, és akármilyen bénán hangzik, tényleg egy-egy tapasztalat voltak; hogy bár még mindig nem a versenysúlyomat viselem, sosem tudtam volna meg, hogy képes vagyok hat kilométert lefutni rinya nélkül. Szóval tudom, elég Coelhósan hangzik, de tényleg így szemlélem a dolgokat. 

Elengedem a megaláztatást, a fájdalmat, a szégyent, a folyamatos aggódást a pénz miatt, a stresszt, a dühöt, a tehetetlenség érzését, a hálátlanságot, mert túl sok volt belőle és mert túl sok olyan embert láttam, akik cipelik ezeket. És azt hiszem, a karácsony - az én karácsonyom erről szól. 

Érzem magamban ezt a régi-új Esztert, bizsereg a lábam, gombolom magamra a magasderekú farmerem a kevdenc hegyesorrú csizmámmal, az egészhez persze csipke camisole jár, így télvíz idején is. Végighúzom az ujjam ezen a pezsgőszínű szemhéjpúderen, jéé, pont úgy nézek ki, mint ez a tégelyen figyelő Bourjois-lány, és hát azt kell mondjam, én is Bourjois-lány vagyok. 
Fogom a kis vintage táskám, kicsap belőle az a nagyon régi parfümillat, ami az előző tulajdonosáé volt, bárcsak ismertem volna, és lobog utánam a vintage bunda, magába burkol, én érzem az arcomon a púderem illatát, annyira jellegzetes, bárhol megismerném, és arra gondolok, hogy ez a jövő év, meg ez a huszonöt, hogy ez a következő születésnap és a következő lépés a felnőttséghez azt hiszem, pont olyan jó lesz, mint amilyennek megérdemlem - én érzem...








VALAMI RÉGI. VALAMI ÚJ. // Y KONSZEPT BY MEYER




  Szóval az van, hogy startol a saját márkám, az Y Konszept.
Csak így. Szerelemből.
Még sosem akartam semmit sem ennyire, így remélem, ti is pont úgy fogjátok szeretni és imádni, mint amennyire én dédelgetem ezt a szerelemgyereket.



Hogy mi az Y Konszept?

" Az Y Konszept fő profilja oversized vintage farmerkabátok újragondolása a tervező és gyártó, Meyer Eszter-Virág illusztrációival és ötleteivel. Minden darab egyedi, minden darab kicsit más. Minden darabnak hangulata és lelke van.

Az Y Konszept vintage műhely azoknak tervez, akik a fenntarthatóság és az újragondolás jegyében élnek. Az Y Konszept azoknak szól, akik szeretnek szombat este meginni egy rozéfröccsöt a város fényei felett; hisznek a valami régi és a valami új szellemében; szívükben lüktetnek a ‘80-as évek neonfényei és a ‘90-esek csillogó szájfényei - és mindezek mellett nem akarnak megfelelni senkinek sem, amikor eldöntik, mit vegyenek fel. "



  Hogy miért vintage farmerjakókat akarok felújítani?

Mert imádom őket. Mert egy designer kabátba vagy táskába sokkal értelmesebb invesztálni, mint egy nadrágba vagy pólóba. Mert szerelmem a vintage, mert imádok szöszmörögni, és mert remélem, hogy a rajzaimmal-flittereimmel-pársorosaimmal díszített csodáim tetszeni fognak nektek.



  Ki a célközönségem?

Ti.



  Hol lehet majd kapni?

Ha minden igaz, a WonderLAB-ben. Mert a Gugát azt szeretem, meg mert ott meg tudjátok fogdosni, meg felpróbálni. Meg szeretgetni.



  Mennyibe fog kerülni?

10-15 K körül tervezem. Nem meggazdagodni akarok, hanem valami olyasmit csinálni, amit szeretek, és amit ti is szerettek, és amit meg tudtok fizetni.



  Mikor jön ki az első kollekció?

A gyártás folyamatban. Mivel minden darab kézzel készül, így minden darab egyedi. Kis szériákban tervezem, egyszerre 5-10 darabbal. Sajnos mivel nem vagyok milliomos, és gyáram sincs, így ha kértek, kaptok alapon fog működni.



  Miért gondolom, hogy bárki is kíváncsi rá?

Nem gondolom, hanem remélem. Mindennek megvan a maga közönsége, csak meg kell találni. Az Y Konszept ugyanúgy szól a hozzám hasonló weirdóknak, mint azoknak, akik ez lesz az egyetlen extrásabb darabja. Minden olyan, mint a puding - ki kell próbálni!



  Miért Y Konszept? 

Mert a vezetéknevem nem tudjátok kiejteni. Néha egyébként én sem. Mert ez egy pici márka, nem divatház. Mert ez egy kis budapesti urban szerelemgyerek.


   Ez amúgy férfi vagy női?

Egyik sem. Mindkettő.
Én abban hiszek, hogy mindenkinek joga van ám azt hordani, amit akar. Nem érdekel, hogy Eriken vagy Erikán van. Szóval erről ti döntötök.



  Mi van, ha bebukom?

Már egy éve vergődöm az ötlettel, úgyhogy mi lenne? Semmi. Így jártam. Megírom nektek. Nem érdekel. Érzem, hogy ez most jó lesz!









EMELD FEL A SEGGED, ARANKA! // THE SELF LOVE PROJECT VII.



  Aki azt mondja, hogy sosem veszítette el a motivációját, az szerintem vagy szektás, vagy az anyatejjel szívta magába a véget nem érő lelkesedést. Mindenesetre különleges - pont annyira, amennyire én nem.
  Mert őszintén szólva, amikor kint fél négykor már sötét van, meg öt fok, és a vizet az arcodba fújja a szél, te meg ahogyan hazaérsz a munkából, egy forró zuhannyal kezdesz - nos, akkor bármire hajlandó vagy, csak ne kelljen kivonszolnod magad a lakásból és futni a hidegben.
Akar a franc széllel szemben vergődni, de komolyan.

  Mégis, ahogyan szokás mondani, a nyári test télen készül. 
Télen kell felemelned a segged a kanapéról, Aranka, felvenni a huszonöt réteget, és elkezdened a mozgást, mert ha télen nem kezded el, akkor szarul fogod érezni magad egész nyáron, és takargathatod magad mindenféle lebernyegekbe burkolózva, és imádkozhatsz, hogy végre ne legyen olyan meleg, és fel tudj venni valamit, ami takarja a karod.
Meggyőződésem egyébként, hogyha valamilyen meleg helyen lébecolhatnék egész évben, akkor biztosan mindig fitt lennék, mert gondosan ügyelnék az előzőekre...






  Mivel első kézből tapasztaltam a fentieket, úgy döntöttem, összeállítok nektek, a hozzám hasonló Arankáknak egy motivációs listát, amivel én szoktam magam pusholni, ha netán nincs kedvem elindulni. Mert ez a futásdolog/mozgásdolog pont olyan, mint a tanulás a vizsgaidőszakban.
Elmosogatsz, kitakarítasz (blogot írsz, haha), gyakorlatilag mindenre képes vagy, csak ne kelljen elkezdened.



1. RÓLUNK KÉSZÜLT ELŐNYTELEN KÉPEK NÉZEGETÉSE

Ez nálam egyébként kifejezetten hatásos, főleg, ha összevágom a legfrissebbeket a legrégebbiekkel (mint ahogyan az előző posztban is tettem az alábbi fotóval). Egyrészt boldoggá tesz a legkisebb változás látványa is, másrészt ilyenkor úgy érzem, hogy meg tudom csinálni a következő időszakot, hiszen az előzőt is lenyomtam valahogyan.






2. MÁS, SPORTOS BIGÉK NÉZEGETÉSE

  Lehet, hogy én vagyok rosszul bekötve, de nekem segít, amikor más, szép testű lányokat nézegetek a Pinteresten. Nem a saját súlyfeleslegem jut eszembe róla, hanem az, hogy ezek a lányok jól esznek és rendszeresen mozognak (legalábbis a fitness bloggerek, akiket követek), és ha nekik ilyen jól működött, akkor előbb vagy utóbb, de nekem is sikerülni fog. Persze minden szervezet más, mindenkinek máshogyan reagál a teste bizonyos dolgokra, de egy biztos - minőségi táplálkozással és rendszeres testmozgással rengeteget lehet változni.







3. SZÉP EDZŐHOLMIK HALMOZÁSA

  Oké, tudom, ez kicsit gáz, de én azóta többet járok el mozogni, mióta van egy harmonikus futószettem. Az megint más, hogy jelenleg az eszköztáram két sportmelltartó és két futónadrág, egy pár futócipő, meg egy sportosabb dzseki és egy pár futókesztyű, így rendszeresen a barátom futókabátját nyúlom le, de legalább minden passzol mindenhez, és ez engem felvillanyoz annyira, hogy meg akarjam mutatni másoknak is.





  

4. MEGFELELŐ APPLIKÁCIÓK HASZNÁLATA

  A későbbiekben - ha van rá igény - nagyon szívesen írok nektek az általam használt applikációkról, amik nálam nagyon beváltak. Jelenleg használok egy kalóriaszámláló appot, ami a makróimat is "szemmel tartja", és össze van kötve a lépésszámlálómmal és a futóappommal is.
Imádom azt az érzést, amikor futás után végre hazaérek, frissítem a három összeszinkronizált programot, és így látom a bevitt és az elégetett kalóriák arányát, illetve azt is, ha minden nap ilyen ütemben mozgok és ennyit eszem, x időn belül mennyi súlyt adhatok le.
Ez az én jutifalim.






5. MÁSOK HOZZÁÁLLÁSA A PROJEKTEDHEZ

  Nekem nagyon sokat segített, hogy ennyien támogattok. A Peak Shop-os összekötőm, Krisztián, akit mindig zargathatok az általában ostoba kérdéseimmel, legyen délelőtt vagy este tíz; a Shape It Upos lányok, akik szintén rettentően segítettek - nélkülük biztosan nem jutottam volna el eddig. Rengeteget kapok tőletek is, és így, ekkora támogatással a hátam mögött mi ne sikerülhetne? Én úgy érzem, bármire képes vagyok. Ezt pedig nektek köszönhetem, nagyon hálás vagyok érte!



6. ÚJ RUHATÁR LEHETŐSÉGE

  Szerintem ezt nem is kell vázolnom...
Az egyik legnagyobb motivációm az a gyönyörű, hátul mélyen kivágott, testhez simuló, rosegold flitteres Siira ruha, amit szilveszterkor szeretnék viselni. Azt hiszem, abban a  gyönyörű ruhában végre pontot tehetek ennek a borzasztó évnek a végére, és méltón üdvözölhetem benne 2018-at.








Puszik,
Eszter