Featured Post

Ad Block

ÉVGYŰRŰK

 Van vagy ötszáz piszkozat ezen a blogon.
Elkezdett, de be sosem fejezett irások; zokogásba forduló novellák; az egész éjszakán át kortyolgatott rozénak köszönhető fellángolások; feminista dalok hallgatása közben dühösen legépelt jólmegmondások; tényszerű kijelentések után a szívemben visszhangzó mondatok.

  Összeválogattam néhányat, semmi szerkesztés, semmi átírás, semmilyen koncepció.
Időrendben vannak, azt hiszem.

Nálam ilyen felnőni.









2015.

 Futottam volna veled magam után, de most már inkább előled futok, és magam elől.
Szeptember van, és harminc napja van, te pedig nem vagy sehol.
Csak illatok vannak meg szavak vannak,
meg mondatok, amiket mondtál és amikre emlékszem.
Újra meg újra lejátszott mondatok vannak, és magyarázatok sehol, mert fogtad magad,
és úgy léptél le ebből a kapcsolatból, ami felülmúlta az én eddigi összes lelépésem,
és mégis, amikor a barátnőim patkánynak neveznek téged, és gyűlölnek,
én nem tudok rólad rosszat mondani.

  Nem tudok rosszat mondani, mert annyira szerelmes voltam beléd,
ahogyan még soha senkibe, és annyira bíztam benned, mint mlg 

***

ami engem illet, én nem érek magamba,

de ez nem látszik azokon a képeken, ketten állunk a budai Várban, a hajunkat fújja a szél, február van és tizenöt fok, én kissé hunyorgok, neked is csíkszemed van, nem tudjuk,
hova nézzünk, ez egy félkilós Chinon, mellettünk a koreai turisták, a háttérben az őrségváltás, mi pedig csak állunk, 2016-ba fagyva, az látószög keretei közé zárva,
az örökkévalóságig, ami talán tényleg örökkét jelent, vagy a kukába dobás pillanatát, miközben Sinatra szól a háttérben, és üvegből iszom a bort, az ember sosem tudhatja.
Analógok leszünk mindketten, arcomon érzem majd a tavaszt, ha arra a képre nézek,
érzem majd Budapestet, hogy kétszer kellett befűzni a filmet, mert az első tekercset tönkretettem és Dani volt az, aki a másodikat kivarázsolta a gépből,
ez is eszembe jut majd, ahogyan a Bródy Sándor utcai ház is, de legfőképpen,
legfőképpen majd a nevünket fogom nézni a kép hátán, ott lesz először a tiéd,
aztán az enyém, aztán a dátum, aztán a helyszín,

hiszen én is, én is értesítőket hagyok magamnak a jövőbe -

***

, ,Előtted ,rengeteg ,minjdenj svoolt , ,utánjad ,meg ,svemmi ,svem ,- ,c.asvk ,njéztelek ,téged , ,meg ,azt ,a ,minjdenjt , ,ami ,abhbhanj ,a ,pillanatbhanj ,éppenj ,körülsvett ,minjketc.
NJem ,svolt ,kettőnjk ,között ,svemmi ,svemc. ,SVem ,múlt , ,svm ,kimonjdott ,svzasvak ,svagy ,kimonjdatlanj ,titkok , ,egésvzeg ,egysvzerűenj ,c.asv ,c.svenjdc.


2016.


 Tegnap elmentem a házad előtt.
Tudod, én korábban azt hittem, hogy


  Végül tegnap elment a házuk előtt.
Ő maga is meglepődött, annyira nem érzett semmit, a villamos siklott tovább
a Margit körúton, ő pedig magát nézte a tükörben, milyen érdekes, gondolta,
belül mintha kőből lenne, csak ő van, meg a tömeg van, és az ő lelke olyan,
mint a Balaton mozdulatlan vize egy novemberi délutánon.
  Milyen érdekes, hogy lehet így nyomtalanul eltűnni egy életből, mint akit kiraídroztak, egyik pillanatban itt ült a másik a teraszán, majd úgy szakadtak ők ketten félbe,
mint a diaveítőbe beakadt szalag.


2017.

Telnek a napok. Utolsó hétvégémet töltöm a munkahelyemen, az utolsó éjszakáim
és hajnalaim ezek a Downtownban. Pánikszerűen simogatom a rádióm zsinórját, a DJ-pultot,
a programot rendezgetem remegő kézzel.
Reggelente búcsúzom - nézem az üres táncteret, a pakoló DJ-t,
érzem az életillatot a levegőben.
Szívom a reggeli cigarettákat, az utolsókat a többiekkel.
Kopog a sarkam az iroda padlóján.

***

Néha csak úgy nézem magam a tükörben, miután hazaérek, és lemosom a sminkem.
Keresem az arcomban az anyám pillantását, az állának vonalát, orrának ívét,
az apám tekintetét, szájának formáját. Valamit a szüleimből.
  Én azt hiszem, annyira Y-generációs vagyok, hogy ez a 24 nekem meg sem kottyan.
Ugyanúgy nem vagyok biztos dolgokban, és ugyanúgy lusta vagyok minden reggel kávét főzni, mint tavaly ilyenkor. A szemetet csak akkor viszem le, ha mellém szegődik a lépcsőn lefelé, szárítót még mindig nem vettem, a zuhanyfüggönyt nem szereltem fel, és a fodrászom még mindig nem tud lenevelni a hajlakkról...

***

  Költözünk.
A lakásban szerteszéjjel banános dobozok, Gyuri szerezte őket, fogalmam sincs, honnan.
Az április végi fény simogatja az azáleákat a teraszon - ez az egyik utolsó nap,
amikor a Nagyenyed utcán végighaladó autók zaját hozza be a reggel.
Nézem a cipőimet és a ruháimat, mennyi felesleges szar, mikor halmoztam fel ezeket?

***

Az én szívem tényleg átlátszó. Néha belefér az egész világ, a cicák, a korzón cammogó külföldiek, a mosolygós raszta lány a salátabárban, a Dob utca málló vakolata,
a fejem felett őrködő Rubik-kocka.
Benne zenél halkan a Lánchídnál hegedülő öreg bácsi utolsó szólama,
együtt zúg a hőséget maga előtt toló erőtlen széllel.
  Máskor pedig annyira összeszorul, hogy szinte nem is találom...





instagram @esztervirag
facebook.com/meyeresztervirag

photo @aratovivien













TÖBB SZÖVEG. KEVESEBB RUHA.



  Ma ültem apámmal a teraszon, az életemről beszélgettünk, miközben apám egy lyukas és egy ép papírlap segítségével próbálta meg kisakkozni, hogyan is takarja éppen a Hold a Napot.
Beszéltem neki a blogról, a dolgokról, amik mostanában velem történtek, és ott, abban a pillanatban, egy montanai veranda nyikorgó hintaszékébel ülve, a távoli kékes-lilás hegyeket nézve jöttem rá arra, hogy egyáltalán nem akarom ezt a blogot abban a formában folytatni, ahogyan most van.



  Tartalmat gyártani itthon nehéz. Minőségi tartalmat pláne.
És azt kell mondjam, az én tartalmam sem mindig minőségi.
Maga a blog lifestyle blogként indult, csajos tippekkel, hogyan öltözz az alakodnak megfelelően-ötletekkel, házi hajápolási praktikákkal, és mellette volt egy privátabb, személyesebb oldalam, személyes anyagokkal.

  Mindez jó volt és élveztem húszévesen, valamiért egyre többen olvastak, és elkezdtem ráfeküdni a tökéletes Instagram-életre, tökéletes ruhákkal, folyamatos koplalással, stresszel, likekurvulással, és azzal a lelkiismeret-furdalással körített kényszerítőhadjárattal, amit magam ellen folytattam.

  Már egy ideje próbálom kitalálni, mi legyen a bloggal.
Nem egy, nem kettő hasonló bejegyzés született, de azt hiszem, sosem voltam még olyan biztos abban, amit csinálok, mint most.
  Talán a környezetváltozás az oka, talán az, hogy túl sokat szívtam az elmúlt egy évben ahhoz, hogy folyamatosan megalkudjak.
Azt szeretném csinálni, így egyre közelebb a harminchoz, amit tényleg szeretnék, és az az írás.
Nem tudom, mennyire csinálom jól, de ez tesz boldoggá.

  Már nem szeretnék outfit posztokat gyártani. Már nem tesz boldoggá, és köztünk szólva szerintem sosem öltözködtem valami szuperul.
Egy csomó nálam tehetségesebb blogger van, akik ebben sokkal ügyesebbek, és nem érzem értelmét erőlködni tovább. Nem tudom teljes szívvel csinálni.
Azt nem mondom, hogy soha többé nem láthattok ilyet tőlem - de jelenleg szeretném 80-20% elosztásra módosítani az arányt, a komolyabb jellegű írások javára.

  Vannak szerelemprojektjeim a blogon, amiket folytatni szeretnék, ezekről majd nemsokára beszélek.
Illetve van egy régóta dédelgetett szerelmünk is, az INside Budapest, amiről nemsokára hallani fogtok. Továbbra is fogok együtt dolgozni hazai tervezőkkel, és fogtok róluk hallani ezen a platformon még, erről biztosíthatlak Titeket.

  Szeretnék olyan dolgok felé nyitni, amitől nem érzem magam továbbra is tinédzsernek.
Szeretnék kilépni ebből a kényelmetlen gyerekcipőből, amit néha már ez a blog jelent nekem - úgyhogy most elindulok.

Lett új dizi is. Azaz folyamatban van. Felnőttes dizi. Én csináltam!
Az új irányvonal pedig - több szöveg. Kevesebb ruha.
 Szóval az biztos, hogy innentől inkább olvasós lesz a blog, mint nézegetős.
Hosszú bejegyzésekkel, bizony.


Aztán meglátjuk, hogyan is megy.


Eszter

PINK SKIES UP AHEAD // WEARING DELKA BAG


  Ha fel kellene sorolnom azokat a hazai tervezőket, akiket nem csupán művészként, hanem emberként is maximálisan elismerek, az egyik bizony Egedi Adél, a delka bag tervezője lenne.

  Adél egyike azoknak a fiatal feltörekvőknek, akiben a végtelen alázat, a munkája iránti szenvedély és a folyamatos megújulás iránti elkötelezettsége ugyanúgy megvan, mint a márka indulásakor.
Mindehhez pedig jön az a “nagyonadélos” kreativizmus, ami miatt felfigyeltem rá, és a munkásságára is.

  Ez egy rendhagyó poszt lesz, eltérő az eddigi outfit témájú bejegyzésektől - ez a képsorozat inkább egy felszabadult sétát örökít meg az egyik kedves barátommal, és fotósommal, Bernhardt Danival.
Nem gondolkodtam a sminken, és bevallom, a ruhán sem túlzottan - Adél pont az a tervező, akinek a termékei annyira belesimulnak a hétköznapjaimba, amennyire szeretném.

  Szeressétek ti is velem! :-)

















instagram: @esztervirag
facebook @meyeresztervirag

dani: @jesuisdanii

Puszik!






COS LOVES SUNDAYS











PANTS & SHIRT // COS
SLIPPERS // F&F
WATCH // DANIEL WELLINGTON

PHOTO CREDITS GOES TO DANII BERNHARDT


______________________________________________________



@esztervirag




FÉNYCSÍKOK A PARKETTÁN;



  Fél egy múlt, és a madarak csiripelnek kint, tavaszillat árad be a nyitott ablakon, ahol Szveta és Szonja összebújva sütkéreznek a napfényben.
Kuporgok a Jófogásról lőtt párezer forintos kanapén, előttem a viharvert kotyogósunkban megfőzött keserédes kávé felhúzva némi tejjel, és a háttérben a Newsroom szól, miközben próbálom kitalálni, hogyan is írjak le mindent.






  Mostanában sütkérezem én is a fényben, ahogyan a cicáink teszik.
Visszahúzódtam - itt ez a többéves blog, és én nem tudom, mit kezdjek vele.
Változom, és ennek is változnia kellene velem - de merre és hogyan?
Szorít már ez a gyerekcipő, szorít mára néha a kötelességtudatból megnyitott és utána fáradtan bezárt ablak.

  Én zenéket szeretek hallgatni és jó könyveket olvasni. Esténként csinálni egy rozéfröccsöt és egy szál cigaretta mellett megbeszélni ezt az újabb napot; olyan szoknyákat viselni, amik ringatóznak, amikor lépek; fekete-fehér képeket szeretek kiragasztgatni a pucér falra celluxszal.

 Én már nem szeretnék úgy írni, hogy kell. Úgy anyagot gyártani, hogy kötelező, mert elvesznek az olvasók, elfogynak a szponzorok, eltűnnek a klikkek.
Már nem érdekel. Azt hiszem, körbejutottam egy körben, valahogyan ugyanígy kezdtem, aztán az egész feldagadt, és generálta magát, én pedig mentem vele, és utána valahogyan egyik napról a másikra azt éreztem, hogy megvolt minden, amit szerettem volna, díjak meg megjelenések meg folyton pörgő ask.fm, csak valahogyan én maradtam ki az egészből, tudjátok, az a tizenhárom éves lány, aki több, mint tíz éve elkezdett írni, és valahogyan szégyelltem magam, hogy az a lány mit szólt volna ehhez?

  És higgyétek el, nagyon nem jó szégyellni magad egy tizenhárom éves Eszter előtt.

Mostanában képekre rajzolok. Hetekkel elfogyott az Internet a telefonomon, és nem is vettem rá újat. Hetekkel ezelőtt kezdtem el nem megjelenni eseményeken, amikre egyébként sosem szerettem járni; hetekkel ezelőtt döntöttem el, hogy már csak olyat fogok írni és úgy, ahogyan nekem tetszik, és megtanulok nemet mondani.

  Nézem ezeket a fénycsíkokat a parkettán; ez az első lakásunk Gyurival, amit együtt választottunk. Az Eszter utca sarkán, Buda felett már majdnem, ahol minden reggel annyira máshogyan susog a szellő, és ahol ha hazajövök, én tényleg hazajövök, ring a szoknyám, a cicák pedig elém futnak, és a barátom átültette a kedvemért a Rault, és átfestette a cserepét is fehérre.

  Szóval, azt hiszem, nagyon köszönöm mindenkinek, aki eddig itt volt. Nem tudom, mennyien lesztek ezután, de én már nem nagyon akarom lefotózni azt, mi van rajtam - sosem szerettem igazán -, és nem szeretnék úgy tenni, mintha rengeteg sok pénzem lenne, vagy mintha az élet csak a kajafotózásból meg a gengelésből állna.
  Őszintén szólva, elég keveset fotózom igazából kaját vagy lógok együtt sok másik emberrel, kevés barátom van, és egyesével jönnek.
És őszintén szólva, egy olyan bárban szoktunk lógni, ami a kertiasztalunkat jelenti.
Úgyhogy még onnan sem lehet menő képeket lőni.

  Persze, én is szeretnék sikeres meg népszerű meg ismert lenni.
De nem így. Nem úgy, hogy ahogyan nem én vagyok az egész mögött, hanem egy helyzetekre megfelelő reakciókat kifejlesztett valaki, aki mindig tudja, mit kell mondani és viselni és írni - én ezt nem szeretném már. Minden tiszteletem azoké, akik szépen tudnak ilyen hullámokat meglovagolni, mert hihetetlen erő is kitartás és szorgalom kell ehhez.
  Nekem nincs.

  Futnak a fénycsíkok a parkettán, fut velem a délután, ahogyan elfutott velem ez a fél év is.
Érzem, ez az egész végül nagyon jó lesz, csak először hagyni kell neki időt, hogy kiforrja magát. Hülye voltam, hogy azt hittem tíz évvel ezelőtt, hogy ennyi idős koromra megváltom majd a világot, és most is hülye vagyok, amikor mérges vagyok magamra, hogy nem sikerült.
  Először mindent, szépen, sorjában... majd átmegyünk azon a hídon, ha odaérünk a folyóhoz, mondta egyszer valaki, és bár azóta sem vagyok benne biztos, hogy ez a mondás így van tulajdonképpen, azt hiszem, egy egészen picikét azért mégiscsak igaza volt.

  Vagy ha nem - hát az úgyis kiderül majd, nem?




...ÉS AKKOR RÁJÖTTEM, ÚGY AJÁNDÉKOZOM, MINT ANYÁM


  Mióta az eszemet tudom, nagy rajongója vagyok a perszonalizált ajándékoknak - mindig sokkal többre értékeltem egy személyes, csak nekem szóló apróságot, mint valamit, amit csak úgy meg lehetett venni akárhol. 
Szeretem látni az ajándékon, hogy akitől kapom, időt szánt rá, gondot fordított a kiválasztására. 
Jó érzés, hogy valakinek vagyok annyira fontos, hogy bíbelődik azzal, amit nekem ad. 
Szeretem ezeket az apró kedvességeket, ki ne szeretné? :-)

  Talán ez azért is van, mert általában meg vagyok lőve az ajándékkérdéssel. Mindig azt érzem, sosem találom a megfelelőt az illetőnek, napokat töltök kirakatok nézegetésével, bújom a webáruházakat, vázlatokat készítek, listákat írok. Szeretek adni, és szerintem átadáskor jobban izgulok, mint az ajándékozott. Szeretek névre szóló csomagolást készíteni, szeretem díszítgetni, szeretek bíbelődni. Szerintem egyébként ilyenkor ki is ül az arcomra az enyhe pressure, és szuggesztíven meredek arra, akit éppen meglepni készülök - így aztán nagyon üdítő lehet tőlem bármit is kapni...

  Azt hiszem, akinek a legnehezebben találok ajándékot, az az anyukám. Ez azért van, mert nagyon eltér az ízlésünk - ő ugyanis Converse cipős laza anya pólóban és farmerben, míg én évekkel ezelőtt száműztem a tornacipőket, ő cukorral issza a kávéját, én anélkül, ő imádja a vaníliát, én rosszul vagyok tőle, neki mindene a kék, én pedig húsz évig még csak ránézni sem voltam hajlandó arra a színre. 

  Tehát úgy általában az ízlésünkre nézve egy dolog igaz - hogy sosem passzolunk semmiben sem.
Ennek ellenére ő az egyik legfontosabb ember az életemben, rengeteget dolgozott azon, hogy nekem mindenem meglegyen, és azt hiszem, csak előnyömre vált a csodaszép, művelt, bátor, független édesanyám, aki szerintem Xenát is lenyomná pillanatok alatt bármikor.

  Szóval igen, az anyukámat megajándékozni kemény dió. Rendszeresen tör is a frász miatta, viszont hosszú évek után eszembe jutott a ballagásomra kapott karkötő, amit tőle kaptam.

Életem egyik legcukibb ajándéka volt - egy olyan ékszer, amire csupa személyes kis kabalát, csupa eszteres gyöngyöt válogatott össze.
Láttam magam előtt, ahogyan nagy sóhajjal lemond az ékszerüzletben azokról a díszekről, amik neki tetszenek, és igazán nekidurálja magát, hogy tényleg olyat találjon, ami nekem lenne tökéletes.

  Így tíz évvel később úgy gondolom, illik viszonozni a gesztust, emiatt én is egy ilyet szánok neki. Azért, mert ez egy olyan dolog, ami összeköt. Mint ahogyan az egymásba illő kávéscsészéink, vagy az a különös közös rajongásunk a fekete-fehér képek iránt, vagy az, hogy pontosan ugyanannyi tejjel isszuk a lattét. Ez pont olyan dolog, mint az egyforma szemünk, vagy a gúnyos grimaszunk és a hasonlóan magas színvonalú hozzáértésünk a technikai eszközökhöz. 


  Szóval, ahogyan tíz éve tőle jött egy Pandora karkötő, most neki megy egy, gondoltam.

 Azt hiszem, ha az ajándékozásnak lenne karmája, akkor az ez lenne.
Az elmúlt napok során nem igazán volt időm üzletbe rohangálni és nézelődni, mert most hozom be a dolgaimat Tokyo óta - így örültem, mint Frodó a Gyűrűnek, hogy találtam olyan webshopot (katt) ahol szépen, igényesen be van fotózva minden, és ahonnan pillanatok alatt meg tudom rendelni azt, ami anyának kell (itt van egyébként a Facebook oldaluk is, katt).
Meg ami nekem is.


Most az egyszer lett valamink, ami egy egészen picit egyforma.

De azért remélem, hogy ő pont úgy fogja szereti, és pont úgy fogja a kis gyöngyöket birizgálni, amikor izgul, ahogyan én. Bízom abban, hogy neki is ez lesz az ő személyes, saját bejáratú szerencsekarkötője, mert ez olyan dolog, ami csak akkor működik, ha valaki olyantól kapod, aki nagyon, de nagyon szeret téged.


Egy kis segítség az ajándékválasztáshoz - azoknak, akik hozzám hasonlóan a metróról, vagy két buszátszállás, vagy egy irtó meleg elvihetős kávéval a kezükben rohanva rendelgetnek:
- Anyák napi ötletek kezőknek és haladóknak
- Méretválasztási útmutató


És ha esetleg másnak is vennél valamit - május 24-én lesz a névnapom... ;)

















Fotók // Vaszil Ádám
Ékszerek // Divatékszerbolt