Featured Post

Ad Block

CREATIVITY SAVES // WEARING GLAM & NINI MOLNAR



  Régóta nagy álmom volt egy Nini Molnar pombag, és gyakorlatilag visongtam az örömtől, amikor a kezeim közé kaphattam a világ legmeyeresebb táskáját - az én gyönyörű, pihe-puha, saját púderszín pombag csodámat. Nyilván így is általában megbámulnak az utcán, ezt még ezzel is fokoztam - de egészen egyszerűen annyira rajongok ezért a kiegészítőért, mint anno a tündér Barbie-mért. :-)
A modellből kiegészítőtervezővé avanzsált szupertehetséges Nini egyébként Glamour Women Of The Year jelölt is, itt tudtok rá szavazni!

  Nem tudom, ismeritek-e a GLAM Boutique kis ékszerdobozát - a picike, csodaszép üzletet a Mammut I. épületében találjátok meg. Innen hoztam el fotózásra néhány nagyon szép ruhadarabot, például ezt az oversized jellegű velúr CREATIVITY SAVES feliratú, nagyon kényelmes pólóruhát is.
Az üzletről annyit érdemes tudni, hogy azon kívül, hogy csodaszép ruhákat és kiegészítőket találhatunk ott, az áraik a fast fashion kategóriába esnek, így én speciel teljesen megfizethetőnek tartom őket - és mivel mindenük limitált szériás, így legalább semmi nem jön szembe velünk az utcán.

  A helyszín a THE MAGAZINE HOTEL egyik szobája volt - a napfényes ablakok és a mutatós enteriőr nem csak a fürdőszobáig terjedt, ígérem, mutatok még más fotókat is, hiszen egyszerre több lookot lőttünk. Aki szeretne Budapesten megszállni, annak abszolút ajánlom a helyet a gyönyörű, komfortos, jól felszerelt szobák, a csodás kilátás a Bazilikára, a könnyű megközelíthetőség és nagyon kedves, aranyos staff miatt. :-)











CREATIVITY SAVES VELOUR DRESS // GLAM BOUTIQUE
POWDER PINK WELOUR PEEPTOE BOOTS // AMICLUBWEAR
PINK SUNNIES // ZERO UV
POWDER PINK POMBAG // NINI MOLNAR


SPECIAL THANKS TO THE MAGAZINE HOTEL

PHOTOGRAPHY BY ÁDÁM VASZIL





















SPRING WISHLIST W A LIL MAGIC


  Tavasz van, és úgy érzem, egyáltalán nincs semmi, de semmi, ami felvehetek. Így hát barangoltam egy picit az onlány világban, és összeállítottam a saját "beleszeretős" tavaszi bevásárlólistám - igyekeztem a low budget kategóriát megütni, viszont a minőségből nem aláadni, így a Romwe oldalát választottam.
  Mivel a termékfotók nem tetszettek, így a saját kis rajzaimmal dobtam fel a képeket - remélem, szeretni fogjátok!

  Az árakért és egyéb infókért kérlek, kattintsatok a képre - meg, kérlek, azért, hogy összejöjjön elég kreditem ahhoz, hogy megvehessem magamnak a fekete bombert.

Köszönöm, jó böngészést, és puszi!








Ti miket néztetek ki mostanában?







AHOL A LILIOMOK MÁR NEM NYÍLNAK


  Amikor először megtörtént, 8-9 éves lehettem.
Amikor másodszor, akkor tizenkettő voltam, a Vízitelepről mentem haza.
A többi szórványosan maradt meg bennem - a szentesi buszon, a szegedi plázában, a metrón,
a négyeshatoson, aluljáróban, lépcsőházban, reggel az ágyban, vagy egy szép, napfényes nyári napon.

  Arra is emlékszem, egyszer a villamoson utaztam, valaki nagyon közel állt hozzám, rengetegen voltak a szerelvényen, és csak azt éreztem, amikor leszálltam, hogy valami forró végigfolyik a hátamon.
Arra is emlékszem, amikor hazajöttem az USÁ-ból, és a tömött buszon egészen egyszerűen a lábam közé nyúlt valaki.
Arra is emlékszem, hogy egyszer valakinél aludtam, aki csak szimpla barát volt, és az éjszaka közepén arra keltem fel, hogy mi már nem csak barátok vagyunk.





  Amikor utána fütyülsz egy kislánynak, az zaklatás.
Amikor a szoknyája alá nyúlsz egy kamaszlánynak, és hozzádörgölőzöl egy nőhöz a tömött villamoson, az zaklatás.
Amikor egy buliban iszol három fröccsöt, és megfogod valaki fenekét, az zaklatás.
Amikor azt mondod valakinek, de szép lenne a farkad a rúzsos szájában, az zaklatás.
Zaklatás egy lépcsőházban falhoz szorítani egy idegen nőt.

  Nagyjából három-négy évvel ezelőttig azt hittem, ez egy teljesen normális dolog. Hogy így viselkednek a férfiak, ez ilyen. Biztosan én vagyok a hibás, mert vörös rúzs van rajtam. Én vagyok a hibás, mert bunda van rajtam, mert magassarkú van rajtam, mert biztosan kihívóan öltözködöm.
Ez az élet rendje, gondoltam, hogy az építőmunkás utánam ugathat nappal a dobisopival a kezében, hogy de megmarkolnám a pinád, meg hogy a munkahelyen a főnökeim viccelődhetnek azzal, hogy kislánypuncim van-e, ezek biztosan normális dolgok.
  Én éreztem magam hibásnak, mert úgy nézek ki, ahogy. Mert feltűnően nézek ki.
Azt hittem, normális, ha egy férfi szexet vár a vacsoráért cserébe és lekurvázhat, mert nemet mondok. Meg hogy normális idegen farkakról képeket kapni a telefonodon.

  Én tudom, hogy ez nem egy olyan blog, itt körömlakkokról meg ruhákról van szó. Most már nem. Azt akarom, hogy az én lányomnak ne kelljen szégyellnie magát azért, mert szőke haja van; mert élénk színeket visel; mert a lábát nem rejti el.
  A mai napig rengeteg hasonló történetet hallok a kortársaimtól, a barátaimtól, az ismerőseimtől. Mert ez megtörténik, mindenkivel megtörténik, veled is megtörtént, meg anyáddal is, és a lányoddal is meg fog történni, ha nem változtatunk.

  Ma már a szexuális zaklatás - legyen az online vagy történjék élőben - áldozatai, tanúi kezdik észrevenni, hogy ez a társadalomba és hétköznapi szokásainkba mélyen beépült dolog talán mégsem annyira normális. Hogy férfiak nem beszélhetnek szabadon egy idegen nő nemi szerveiről és nem húzhatják fel viccből sem valaki szoknyáját; hogy idegen nőket az utcán molesztálni nem oké, és nem mentség, hogy ittál, és ha egy nő nemet mond, nem azért mond nemet, mert túl sok közhelyes filmet nézett a különböző szerelmi stratégiákról, hanem mert nem kellesz.

  Nem oké azt hinni, hogy ez oké, és egyáltalán nem oké úgy tenni, mintha az a kérés, hogy idegenek ne nyúljanak a testünkhöz az engedélyünk nélkül, privilégium volna, nem pedig alapvető jog.
És nem oké azt hinni, hogy egy nő kelleti magát, mert nemet mond.
Nem oké azt hinni, hogy jogot formálhatsz valaki felett, nem oké "stratégiai pontnak" nevezni újságíró létedre egy nő nemi szerveit és nem oké azt gondolnod, hogy "oké így viselkedni,
mert úgy volt öltözve".

  És akkor sem lenne oké, ha mindezek egyszeri, különleges esetek lennének, nem pedig olyan történetek, amiket társaságban felhozva a legtöbben a saját oldalukról ismernek már, mint egy alacsony szériás, olcsó amerikai mozit. Ez nem sikerfilm, nem a popkultúra része, és nem kellett volna elterjednie.

  És addig nem oké, amíg mindenkinek van egy ilyen története.

Ezek az enyémek voltak.

#azéntörténetem



A KETTŐ KÖZÖTT;



 Ma voltam a hivatalban. Egyrészt sosem éreztem ennyire szánalomra méltónak magam, arra gondoltam, baszki, hát itt vagyok, ez mindennek a vége, és ahogyan kisétáltam a bundámban meg a Stella McCartney cipőmben - mert hát azért csecsének kell lenni az utolsó vérig -, arra gondoltam, hogy engem tényleg megszívatott a saját életem, de rendesen, és hiába a blog, hiába minden, nekem most ez már tényleg kezd sok lenni, én most tényleg azt érzem, hogy ez egy köztes állapot, valami előtt meg valami után, ami kibírhatatlan és tehetetlenné tesz, és megfojt.

  Apámra gondoltam, akinek az volt az egyetlen reakciója, hogy akkor visszamegyek-e tanulni, és éreztem, hogy a vér elönti az arcom, hogy hogy képes ilyet kérdezni, és hogy miért nem a saját mércémmel mér engem, szed darabokra és porcióz ki? Hogy miért nem képes egy picit is büszke lenni a gyerekére, aki felcsattogott Budapestre egy bőrönddel meg nulla ismeretséggel, összehozott egy blogot, és a maga területén olyan jó szakemberré nőtte ki magát, hogy soha senki nem kérdezte, milyen végzettsége van? Hogy miért nem képes egy picit a saját határain kívül gondolkodni?

  Felváltva érzem magam rettentően nyomorultnak és kifejezetten szabadnak. Szeretem a virágokat locsolni itthon, és rendezgetni a párnákat, szeretem, hogy van időm a blogra, hogy írhatok, hogy van itthon időm elpakolni magam után. Meg tudom tölteni az üres napokat, amiket visszaszámlálok a következő megbízatásomig.

  Máskor pedig fojtogat ez a köztes állapot. Már nem tudom, melyik sorozatot nézzem, és Lana del Rey-számokat hallok a fejemben, és palántázok, meg cipőket fotózgatok. Háztartásbelinek érzem magam. Még nincs itt az ideje.
  Mellette ott vannak a saját projektjeim. Életemben nem volt még ennyi időm magamra figyelni - talán azért is olyan kétélű ez az egész, ahogyan lecsapódik bennem: Talán azért utálom ennyire ezt a kényszerű magamra-időt, mert megszoktam a csupán öt percekre limitált befelé fordulásokat?

  Mindenesetre vannak dolgok, amiket már tudok. Például hogy mit szeretnék. Hogy mi fog történni mikor, ahogyan ez a korszak visszatér. Hogy meddig vagyok hajlandó elmenni és mik az elvárásaim.
Néha azt érzem, egyedül át tudnám fordítani a világot - máskor meg azt, ha megtenném, a végén még maga alá sodorna és összenyomna.

  Azt például tudom, hogy régóta először most élvezem megint igazán a blogolást. Ez elég gáz, nem? Az elmúlt időszakban annyira kötelezőnek és nyomasztónak tartottam a munkám és az életem mellett - most azt érzem, hogy miután visszakövethető az elmúlt tizenegy évből minden pofára esésem, már nincs mit megfontolni. Nem kell cenzúra, nem kell menőnek beállítanom magam, mert nem vagyok az. Már nem érzem a nyomást, hogy csak a szép kajákat fotózzam és úgy tegyek, mintha a kölcsönkapott designer ruhák az enyémek lennének. Már nem igazán szeretnék ezzel a világgal lépést tartani.

  Igazából már egyáltalán nem foglalkoztat, hogy hogyan kellene dolgokat csinálnom. Nem nagyon járok eseményekre, mert szociopata vagyok és nem tudok barátkozni olyanokkal, akik nem szimpatikusak. Szeretek sokat enni, így az illendőség határait nem tudom tartani a svédasztal mellett. Nem szeretek korán kelni, és kínlódni, mit vegyek fel, hogy a sajtófotókon trendi legyek, mert rám sütötték néhány éve, hogy fashion blogger vagyok.
  Egészen egyszerűen jelenleg nincs energiám ilyenekkel foglalkozni.

  Inkább azon gondolkodom, miért vagyok olyan hálátlan fajta, hogy néha a saját barátom torkának ugrom a tehetetlenségtől. Hogy kiabálok vele, mert éppen el van varázsolva, és számon kérek rajta dolgokat, vádaskodom, és elviselhetetlen vagyok.
Hogy miért mentem el egy állásinterjúra, ahol tudatosult bennem, hogy én tulajdonképpen nem akarok office-ban dolgozni, és miért választottam inkább azt, hogy a szívügyeimnek élek, és leszek inkább csóróbb, hiába, most már nincs mindennap éttermezés meg fancyzés.
  És az is eszembe jut, hogy normális vagyok-e.

  Az is eszembe jut, hogy életemben először támasztok én a munkahelyem felé elvárásokat, és életemben először érzem azt, hogy most nem túlélni szeretnék - hanem valami olyat, amit ingyen is szeretnék. Most hivatást keresek. Egy picit magamat is.




HASHTAG BLOGGERLIFE - MEG AMI MÖGÖTTE VAN


  Ma mommyandmore Trixivel volt egy laza reggeli kis szessönünk - bár nem raktuk ki a képeket Instára #bloggerlife hashtaggel, azért megtörtént, higgyétek el -, ennek kapcsán született a mai bejegyzés.
  Érdekes, hogy a social media milyen észrevétlenül fonta körül az életünket - ma már majdnem mindenki fent van a Facebookon, az Instagram folyamatosan pörög, a gimnazista korosztály jobban használja a Snapchatet, mint én, aki állítólag blogger, és egy pillanat alatt bárkiről kiderítheted, kicsoda - vagy hogy kinek szeretne tűnni.





  2006 óta vagyok blogger. Amikor 13 évesen elkezdtem ezzel foglalkozni, még blog.hu sem volt, egy b13 néven futó portál gyűjtötte össze a wannabeket. Nem is nagyon épült még be akkor a köztudatba a "blog" kifejezés, még a MySpace fénykoráról beszélünk.
A MASNI 2011-ben indult - bár azóta a névválasztást megbántam, akkor még logikus lépésnek tűnt, nem terveztünk előre, mint ma már sokan.
  Ma már bloggernek lenni általános dolog, habár az újságírók nagy része tapasztalataim szerint mélyen lenézi a szakmát. A hazai piac nagyon kicsi és nagyon telített - gombamód szaporodnak a hirtelen feltűnő #fashion és #lifestyle témában író társaim, akik a semmiből tűnnek fel ötvenezer követővel.
  A mai napig úgy gondolom, hogy az egyetlen szerencsém, hogy jókor vagyok - és voltam - jó helyen. Nem tartom kiemelkedő bloggernek magam, sem az írásaim, sem az öltözködésem, őszintén szólva úgy gondolom, a hazai szférában rengeteg nálam sokkal tehetségesebb és elhivatottabb társam van.


  És akárhogyan is nézzük, a nyomás is nagyon nagy. Nyilván ha az ember kiteszi magát a kirakatba, számol ezzel, de szerintem megszámolni sem tudom, hányszor sírtam mások véleménye miatt, mióta megjelentem ilyen szinten az online térben.
Nagy a nyomás, nem csupán a kommentelők, hanem egymás véleménye miatt is. Nagyon szégyellem magam, de pont az elmúlt napokban gondolkodtam - nagyon sokat gondolkodtam, amíg itthon sajnáltam magam - azon, hogy milyen nagy kínnal kapartam össze hatezer Instagram követőt, más pedig vett magának ötvenezret, pénzért.
  A nagyobb cégek és szponzorok pedig nem mindig nézik - tisztelet a kivételnek -, hogy egy Instagram profil ötvenezer followerjéből hányan like-olják a felhasználó posztját, viszont az, aki leleményesen ekkora "követőtáborral" indít, általában több szerződést és megbízást zsebel be, mint az, kevesebbel. Ez eléggé elkeserítő.
  Gyakorlatilag annyira elkezdtem magam belelovallni a dologba, hogy már azon matekoztam, mennyi követőt is kellene vennem, hogy versenyben maradhassak - szerencsére másnap lehiggadtam, ma pedig már azt gondolom, rohadt szomorú, mennyire öngerjesztő is ez az egész.


  Egyrészt elképesztően mérges vagyok magamra, hogy beszippantott a folyamat. Másrészt a mai napig nem tudom meghatározni, mi is a MASNI pontosan, és néha, amikor nálam kevesebb követővel rendelkező bloggereket nézegetek, arra gondolok, basszus, sokkal jobb minőségben dolgoznak, mint én, hogyhogy még nem futottak be? Nem érzem az egyensúlyt.
  Emellett a végtelenségig tisztelem azon szakmabelieket, akik minden szabadidejüket erre fordítják, és hivatásszerűen űzik ezt. Amikor éppen aktív korszakom van, én is rengeteget dolgozom ezen - az a gond, hogy aktív korszak jóval kevesebb van, mint kellene -, és tudom, milyen iszonyatos munkát igényel ez.
  Mert a tévhittel ellentétben a bloggereknek nem csak úgy minden "jár".
Vagy ha "jár" is, az kőkemény barter alapon megy, azt pedig lehet, hogy fel lehet venni meg le lehet fotózni, de számlát befizetni meg kenyeret tenni az asztalra nem tudsz belőle.
Ahogyan egy-egy szerződés is csak hónapokra, jó esetben egy évre szól - lehet, hogy egy évre van belőle fix bevételed, de utána mi van, ha nem hosszabbítják meg, mi van, ha találnak mást, aki feltűnt a semmiből több követővel, trendibb, más a tábora, valami változik, és jövőre majd éppen ő illik a megrendelő profiljába?


  Iszonyúan nehéz ez. Néha úgy gondolom, szorít már ez a gyerekcipő, máskor szeretem, hogy van. Néha fojtogatóan telepszik rám, az elvárásokkal együtt, és letör, mennyire nem tartok sehol másokhoz képest. Megint máskor felemel, és eszembe jut, mennyi mindent tanultam rajta keresztül és mennyi mindent köszönhetek neki - alázatot, kapcsolati tőkét, rutint, barátokat, és rettentő sok tapasztalatot és tanulságot.



#bloggerlife.



HETEK


 Nem is olyan régen történt - pedig ha visszagondolok, valószínűtlenül messze van -, hogy álltam a Széll Kálmán téren. A kezemben egy déemes szatyor, bevásároltam kozmetikumokból, ki tudja, Japánban találok-e majd olyan arctonikot, amilyet itt használok?
  Arra gondoltam, hogy még össze kell csomagolnom a maradék ruhám - miután az új munkám miatt felbontottam a tetőteraszos kis budai aggleánylakásom bérleti szerződését, az ingóságaim nyolcvan százalékát elosztogattam.
Arra gondoltam, hogy most három hónapra ki tudja, mi lesz velem, itt hagyom a barátom, a munkahelyem, az életem, ezt a gyönyörű Budapestet, amitől nem tudok elszakadni évek óta, a Lánchidat, a fényeket, a lüktető Gozsdu udvart, Gyuri reggeli pusziját, a minket körbeölelő közös életünket, hogyan fogom én ezt megoldani?





  És ott, a Széll Kálmán téren, a nem működő óra alatt, kezemben egy arctonikkal és egy éjszakai hidratálókrémmel tudtam meg, hogy az állás, ami miatt felmondtam a munkahelyemen, ami miatt otthagyom álmaim pasiját és álmaim lakását - nos, mégsem jött össze.
Könnyesre nevettem magam kínomban az este fél hati Széll Kálmánon, a metróból feljövő hazasietők megütközve néztek rám, én hisztérikusan,levegőt kapkodva nevettem, és a fejemben végigpörgött az elmúlt öt évem minden egyes gonosztette, és azon gondolkodtam, miért is ver engem a Karma.

  A következő időszakban nem is az volt a gond, hogy munkanélküli és hajléktalan vagyok.
Átköltöztem a barátomhoz, és három nap hisztérikus demiértezés és önsajnálat után jöttem rá, hogy igazából minden, ami történt velem, olyan dolog, amit előbb vagy utóbb, de megléptem volna.
Májusban így is összebútoroztunk volna és biztos vagyok benne, hogy egy idő után vagy visszamentem volna tanulni, vagy tovább léptem volna valahogyan máshogyan - már látom magamon néha apám szenvedélyes mehetnékjét, érzem néha, hogy húz az ismeretlen, kapdos utánam kezeivel.

  Most itt vagyok, egy utcával arrébb, abban a lakásban, ahol korábban is heti hat napot töltöttem. Néha végigsimítom kezemmel a fésülködőasztalt - lám, jobban is jártunk, hogy nem cipeltük át hozzám. Nézem a sztenderden a ruháim - inkább nyáriak vannak, a télieket elajándékoztam, de legalább nemsokára itt a tavasz.

  Életemben nem voltam még ennyire kétségbeesett. Aztán elmúlt. Arra gondoltam, hogy ezt a kört már lefutottam anno, csak akkor nem volt kihez mennem, nem volt pénzem, és a gondolat, hogy mosogassak Londonban, felderített.
Most pedig itt vagyok, ebben a mi kis zugunkban, ahol reggelente kávéillat lengi be a sarkokat és este hidegszagúan jössz hozzám haza.
Rájöttem arra - miután kihordtam több infarktust is lábon -, hogy iszonyúan szerencsés vagyok, mert most legalább van időm kitalálni, mit szeretnék.
Rájöttem arra is, hogy a klasszik 9-to-5 munkarend nem nekem való; hogy leginkább több projektet szeretnék futtatni otthonról, home office jelleggel.

  És ahogyan lehiggadtam, minden adta magát. Rengeteg helyre hívtak és olyanok vették át az ötleteimet, akikről anno dolgozatokat írtam és akik szerintem a szakma atyaúristenei; és valahogy minden történt.
A következő egy-két hónap még nehéz lesz - hiszen ilyenkor az ember feléli a tartalékait, többet dohányzik a stressztől - bár én majdnem teljesen leszoktam már -, de azt hiszem, ez most egy olyan történet, ami egyelőre jól végződik.

  Bejártam megint egy kört. Mégis más ez a kanyar a végén, mégis más most minden. Huszonnégy éves vagyok, és életemben először döbbentem rá, hogy tényleg, talán mégsem vagyok egyedül.

Ha szülő leszek, azt akarom, a gyerekem előbb tudja majd. És remélem, vagyok olyan barát, hogy más is előbb tudja majd.


végem a célom:
tartok tőle és felé;
futásból állok

/ Fodor Ákos - Helyzetmeghatározás/