Featured Post

Ad Block

FÖLDSZINT;





  Maguk zuhanyoznak mindig felettem? Vegyenek egy gumiszőnyeget, kérem, a zománckádjukba, minden tusolásukat hallom.

  Tudod, Eszterke, én úgy szeretem az operát... mindig mentünk hangversenyekre. Tudod, én azóta már, mióta egyedül vagyok, nem tudok úgy ülni egy hangversenyen, hogy valaki ott ül mellettem... mindig kell nekem egy üres szék. Neki. Én nem tudom elviselni, ha valaki ott ül mellettem.

  Tudod, Eszterke, nekünk mindig azt mondták, milyen szépen beszélünk egymással. Hogy ők még nem hallottak házaspárt ilyen szépen beszélni. Még azelőtt is ezt mondták, hogy elment volna. Akkor már deresedett az ablak, a zúzmara bemintázta az üveget, és én arra gondoltam, Eszterke, hogy tényleg, a miénk mennyire szép szerelem.

  Eszterke, én úgy sajnálom, tudod, most a szívem miatt három hétig kell szednem ezt a gyógyszert, és nem ihatok pezsgőt. Pedig én úgy szeretem ezt a pezsgőt... Meg is mutatom neked, mekkora szatyrom van a dugókkal, várjál csak, hova is tettem...

  Eszterke, kérlek szólj a Gyurinak, hogy majd segítsen nekem ezzel a szerelőemberrel. Á, itt is jön - tudna nekem segíteni, György? Nagyon szépen köszönöm. Eszterke, te milyen szerencsés vagy!

  Tudok segíteni? Magának miért van kulcsa? Önök vették ki a fenti lakást? Esztervirág, így egyben? Milyen érdekes név...

  Nézd, itt laktak a gyerekek, most a lányom Németországban van, az unokáim néha jönnek meglátogatni. Mindig sütök meg főzök nekik, Eszterke, van egy egér a spejzemben szerintem. Nézd csak, ideraktam múltkor ezt a diót, és beléharapott... vagy múlt héten volt? Eszterke, milyen nap van ma?

  Én csak a Mezzót nézem, Eszterke. Tényleg halljátok? Ne haragudj, úgy röstellem magam... tényleg nem zavar? Biztosan? Eszterke, én úgy szeretem a szép zenét, az orgonát, a hegedűt... nézd, ezen a zongorán ő játszott még, nincs szívem kidobni. Néha - amikor kijövök a hálóból, olyan egy picit, mintha még mindig itt ülne...

  Köszönöm, Eszterke, szerintem is szép ez a tapéta. Tudod, én mindig itt vagyok ebben az ágyban, magammal hozom a kávét meg a könyveket... Ó, te is ezt teszed? Igazad van, ez a mi fészkünk. Tudod, nekem néha minden nap ugyanolyan, és csak nem múlnak el.

  Jaj, hát nagyon aranyosak ezek a cicák, de drága vagy, hogy bekopogtál... tudod, szeretem a cicákat. Az én férjem mindig minden kóbor macskát befogott, és vitte őket operációra... amikor az előző lakó élt még felettetek, képzeld, karácsonykor hívni kellett a mentőt a férjemnek. És képzeld, Eszterke, egy kiscica beugrott a mentőautóba, és jött velük... kérdezte a mentős, van maguknak macskájuk? Mondtam neki, hogy csak egy, de az a fenti lakóé. Azt mondta, most már van még egy, és képzeld, ez a kismacska kiugrott az autóból és felsétált oda a lépcsőre... Ő a Félszemű, tudod, aki tegnap volt itt.

  Szóval maguk jöttek ide, fentre. Meyer... ez holland név? Áh, hogy önök zsidók. Örvendek. Maguk milyen szép pár! Van kedvük bejönni egy pohár italra?

  Tudod, Eszterke, mi minden vasárnap mentünk sétálni. Ha akartak, jöhettek a gyerekek, ha nem, akkor nem. És mi mindig szépen felöltöztünk, és mentünk... itt annyi minden változott, tudod, ez a ház is annyit változott. Ahol ti, meg a Laciék laknak ott fent, ott három nagy szoba volt, és fürdőszobák... és a fa, ami alatt van az a nagy kerti asztal, kint - az egy gyönyörű szomorúfűz volt régen, és akkora lombja volt, képzeld, hogy nem láttad, ül-e ott valaki... mi mindig ott bújtunk el.

  Mivel is foglalkozol? Ó, tényleg, többször kérdeztem már - írsz. Az nagyon jó, Eszterke, nekem nagyon sok könyvem van, írni fontos. Olvasni is... sajnálom ezeket a könyveket, Eszterke, mi lesz velük, ha én nem leszek? Az unokáim is szeretnek olvasni, találkoztál az unokámmal múltkor? Nem? Kár, pedig nagyon jó fiú ő. Hogy keveset jön? Eszterke, a fiataloknak sok dolga van... nem lehetnek itt mindig.

  Tudod, néha ültünk itt ketten ennél a zongoránál, és négykezeztünk, ó, én annyira ügyetlen voltam, és sokszor félreütöttem, de ő mindig úgy tett, mintha ő lett volna az. Ő pedig sokszor odakozmálta a tejet a kávéhoz, én meg mindig megittam... Eszterke, én hat éve nem ittam jó kávét.

  Te emlékszel a Trabantra, Eszterke? Mi nyolc évig vártunk rá, képzeld, amíg össze nem gyűjtöttük a pénzt, a férjem minden nap zsíroskenyeret vitt magával, kovászos uborkával. Persze, néha adnunk kellett vendégséget, én úgy bántam, Eszterke, mert hát az autó... tudod. Aztán végre megjött! És kirándultunk, Eszterke, Szentendrére, meg Hollókőre... a gyerekekkel. Várj csak, van róla néhány képem itt valahol...

  Ó, hagyjátok csak, gyerekek, látom, hogy mulatság van itt a kertben, hoztam nektek párnákat, nehogy felfázzatok. Hogy hívtatok? Mikor, szerdán? Nem emlékszem. Nem, kedves, nem maradok, tudod, a szívem...

  Ó, szép napot, kishölgy! Önök az új lakók?





NEKED;



  Tudod, van néha az, amikor úgy eláll a lélegzetem, mint mikor a hűvös selyem hozzáér az alkaromhoz; van az az érzés, ami olyan, mint amikor a hosszú napom után megiszom az első pohár borom; vagy amikor valami nagyon szépet látok, öregeket, akik fogják egymás kezét, hirtelen virágot bontó kaktuszokat, összegömbölyödve horkoló cicákat, vagy amikor esőcseppeket látok a teraszon, vagy amikor olyan dal szól valahol, amit mindenki ismer és vadidegenek énekelnek együtt;





vagy mint amikor kihúzom a komód fiókját, és megnézem a sok szép holmit, vagy megszagolom a napillatú szőlőt, vagy először veszem fel a kedvenc télikabátom, vagy amikor olyan sajtot hozok haza, amire régóta vágytam; vagy amikor a napfény csíkosra színezi a parkettánkat, én azt mennyire szeretem;

vagy amikor alszol mellettem, és a borostád végigkarcolja az arcom, és nézem a vöröses szálakat elbújva a barna meg a szőke mellett, és nézem a szempillád, meg ezeket a nagy hullámokat a hajadban, én ezt érzem - vagy amikor sikerül eltalálnom reggel a tej és a kávé megfelelő arányát, és a nagy rózsaszín bögrém is tiszta, és akkor azt érzem, hogy minden, most minden nagyon jó;

mint amikor valaki azt mondja, hogy olvas, és én nem értem, mert nem mindig tudom, olvasnám-e én magam, ez nem olyan egyértelmű, mint te meg én, ahogyan én hozzád jövök haza, és ahogyan minden este engeded, hogy rárakjam a lábam a tiédre, pedig tudod, hogy a film végére el fog zsibbadni, és nem fogsz érezni semmit;

én nem igazán tudom mostanában, merre van az arra, tudod, viszont te mindig itt vagy, és én csak azt szeretném, hogy tudd, hogy a legjobb helyen vagy, nekem sok a hibám, de veled olyan, mintha egy sem lenne - azt hiszem, ez olyan, mint ahogyan a villamos kerekei illenek a sínbe, vagy ahogyan a víz felveszi a pohár formáját; olyan rendje ez az életnek, mint a bajszodon ott maradt kakaó és mint a harisnyáról az első öt percben leszaladó szem;

szóval, tudod, én ezeket mind-mind neked adnám, de akkor sem tudnám elmondani,

hogy te meg én
ha a kezed a kezemhez ér







____________________________________________








ÉVGYŰRŰK II.



  Múltkor nagy sikere volt az elmúlt évek során felgyűlt vázlataimból csemegézett kis bejegyzésemnek [itt tudod elolvasni], így gondoltam, ha már ilyen jól le tudom járatni magam egyedül is, jöjjön a következő csomag.






2015.

Engem érdekelne, hogyan is kezdődik a szerelem.
Mikor történik meg valakiben az, hogy ránéz valakire, és rájön, hogy szereti őt?
Akkor arra gondol, hogy "ezt az embert szeretem"?
Vagy csak ösztönösen nekiadja a kakaóscsiga közepét?
Előreengedi tusoláskor, pedig tudja, hogy neki talán már nem jut melegvíz?
Vagy álmában ösztönösen magához vonja? Vagy róla beszél folyton?
És aki nem beszél a másikról folyton, az nem szerelmes?

Vagy van, aki befelé szerelmes inkább?


***


Csak azt akarom, hogy akarj.




2016.
 Pont úgy ébredek fel melletted reggelente, ahogyan elalszom este.

Mint az egymásba bújtatott kiskanalak az ikeás evőeszköztartóban, amilyenünk nekünk sosem lesz 
a Danival, mert nekünk csak egy fémkaspónk van, vagy mink,
és oda dobálunk bele minden szart, hiába, mi még valahol gondtalan huszonévesek vagyunk.
Tudod, a Bródy Sándor utcában, a hideg kövű konyhában, ahova reggelente a lábam körül örök végtelenjeleket leíró hófehér Monroe kísér - amíg felteszem a kotyogóst, 
addig felugrik mellém a székre, fejét a combomhoz dörgöli, jön utánam, beszélgetünk, 
én monologizálok, ő nyávog - öregkorom.


***

Túl sok minden mozog bennem,
mint amikor a neszkávét beleöntöm a kiskanálból
a nem eléggé meleg tejbe, és a tetején úszkál
a néhány félkész kávécsomó
még.


Ugyanígy úszkál még bennem az a szeretlek, hónapokkal, fél évvel később
ugyanígy próbálom elkeverni azt, ahogyan megszakadt, és amiket mondtál
és ugyanúgy, ahogyan utoljára csuktam be az ajtód,
húzom be néha a sajátomat,


és emlékszem, te akkor még visszanéztél rám -
néha eszedbe jut?
mit gondoltál, ahogyan távolodtam tőled?
te milyen messze voltál akkor?


A vállam bal féltekéje
- a bállam val ---
azóta néha ég még
és nem bízom senkiben sem, aki presszót iszik,
vagy hozzád hasonló a tekintete.


A törökmintát gyűlölöm.
Néha téged is.
Máskor magam.
Engem bennem.


Percről-percre alliterálok mindenre, amit mondtál nekem.



2017.

  Tudatos elszeparálás.
Biztosan van erre is valami remek pszichológiai szakkifejezés.


***


Már megint szeptember
Már megint egy újabb év
Már megint még egy kör, és a hajam
Már megint rövid

_________________________________________________________-


fotó // a csodálatos mayan toledano

@esztervirag


MEGHÍVÓ





Ez a kétoldalt kiült kanapé.
Ezek a felhullámosodott hajódeszkák.
Ez a lepattant szélű pöttyös csésze, amit a világ végéig hurcolsz majd magaddal.
Az a reggeli avarszag Buda felett.
Az az ajtófélfáról málló fehér festék.
Az a mindig foltos fürdőszoba tükör.

Az a gerincemen végigfutó ujj -
Ami hozzád tartozik.
Az torkomból felgurgulázó nevetés, ha veled vagyok.
Az a gyomromban remegő kényszer, ha én pedig a múltadban.
Az a világot lesöpörni kész pillantás
Amit tőled kapok.

Ez a Szemlőhegy utcai ház
Azzal a romos tündérkerttel.
Azokkal a hosszú szempillákkal
Amik simítják az arcom reggelente
És az a skótkockás köpeny.

Az az élet, amit én sosem kértem.

Az a felnőtt kapcsolat, benne együtt lenni veled
Az a hullámzó jelen, amit túl létezni melletted

Az a délután fél négykor felbontott üveg bor
Ez az egész, így velünk


 - Maradj kérlek mindig tovább, mint valaha terveztem -



MONTANA SKIES UP AHEAD



  Augusztus elején meglátogattam a családom az Egyesült Államokban. Ismét több helyre látogathattam el - többek között édesapámnál is töltöttem két hetet Montanában. A lejjebb látható képeket ott készítettem - van, amit a Yellowstone Nemzeti Parkban, van, amit csupán túrázás közben. Remélem, Ti is pont annyira fogjétok őket szeretni, amennyire nekem is a mindenem lett ez a hely.






















AZ A MÁSIK NŐ A TÜKÖRBEN



Nézem az arcom. Nézem a szám ferde vonalát - kiálló szemfog -, a világéletemben gyűlölt orrom. A szemöldököm ívét. A szemöldökömet, ami mindig is sötétebb volt, mint a hajam, és sosem egyforma. Így nőtt.
Néha azt kívánom, bárcsak egy az egyben lehetnék valaki lenyomata a családból.
Vannak, akik pontosan úgy néznek ki, mint a szüleik.
Aki már egy éve nem nézi magát nyaktól lefelé. Nézem ezt a nőt, akinek úgy változott meg a teste, hogy nem is tudtam róla.
Én olyan vagyok, mint a gyurma. Anyám mellett anyám és apám mellett apám - egyszerre hasonlítok mindenkire és úgy igazán senkire sem.

Nézem ezt a másik nőt a tükörben.
Rágondolok, aki elsírja magát, ha régi képeket nézeget, és minden nap azon gondolkodik, hova tűnt a szépsége és mikor csúnyult meg ennyire.
Nézem ezt a nőt a vastag karokkal és a vastag derékkal és az összeérő combokkal - látom ezt a nőt tizenhat évesen, negyvenhat kilósan, a kávé-cigi diétáján, mert otthon beszóltak neki, hogy kövér. Nézem ezt a nőt, aki éveken át keservesen küzdött, hogy vékony legyen. Nézem ezt a nőt, aki mindenkit nyomaszt.
Mikor süppedtem vissza ebbe a tizenhat évesen elhagyott mély letargiába, és mikor kezdtem el magam gyűlölni olyan dolgok miatt, amikről nem tehetek.
Aki leplekbe és bő ruhákba burkolja magát, hogy ne lássák a karját; aki már nem szeret otthon meztelenül járkálni és nem próbál ruhákat vásárláskor. Nézem ezt a nőt, és arra gondolok, mikor kezdtem el ennyire gyűlölni a testem. Nézem ezt a nőt, és mélységesen szégyellem magam, mert nem segíthetek neki. Dühös vagyok, mert itt ez az intelligens, humoros, művelt nő, aki öt kilogramm felesleg miatt teszi tönkre magát.
Nézem ezt a nőt, aki nem is olyan régen imádta, ha nézik. Imádott végigkopogni az utcán és olyan volt, mint egy francia film főszereplője, és mosolygott és dohányzott - esténként viszont ugyanúgy feküdt a sötétben, mint ez a nő, csukott szempillái alól kétfelé folytak a sós könnyek.
Nézem ezt a nőt és szégyellem magam, hogy ilyen lettem, hogy felváltva próbálom meg elfogadni magam, de kihagyom az összes desszertet és tornázom még; hogy egyik nap gyönyörűnek érzem magam, amíg egy tükörhöz nem érek; hogy mindent és mindenkit elpusztító harag és csalódottság és düh munkál bennem, mert csapdába vagyok zárva a saját testemben. Nézem ezt a nőt és arra gondolok, hogy kibaszott menő. Mert fél éve elúszott az egész élete, és olyan döntéseket kellett meghoznia, amikhez akkor kellett felnőnie. Hogy én olvasnám, ha nem én írnám. Hogy már elkezdte összekapni magát, csak türelmetlen. Hogy talán segítség kéne neki. Nézem ezt a nőt, és arra gondolok, ő mindig a csajom lesz. Az enyém.
Hogy most először sétál felszabadultan smink nélkül és érzi jól magát farmerben és pólóban; hogy ha nem lenne ennyire boldogtalan és nem gyűlölné magát ennyire, még azt is látná, hogy ugyanúgy megnézik az utcán; és szeretném megmondani neki, hogy az ember nem nyerhet mindig minden fronton és először belül kell magunkat újjáépíteni; hogy ő lehetőségeket kapott az élettől, hogy újra kezdhesse, és ezért hálásnak kéne lennie.
És keserű a torkom, amikor eszembe jut, mennyire buta is, hogy ilyenekkel foglalkozik. Hogy sajnálom és dühös vagyok, mert eszembe jut, hogy amikor ez a nő egy ruhamérettel kisebb volt, akkor is ugyanígy érezte magát; hogy valami valahol nagyon elromlott benne és én még mindig nem jöttem rá, mi is az; hogy ez a nő nem is tudja, milyen szerencsés, hogy van, aki így is mellette áll. Nézem ezt a nőt, és megígérem neki, hogy mindig szeretni fogom. Hogy minden nap elmondom neki, mennyire gyönyörű, és minden nap tudatni fogom velem hogy mennyire értékes, és ezt addig fogom csinálni, amíg ő is el nem hiszi magáról. Mert nem maradhatok, én nem maradhatok így örökre.

@esztervirag facebook.com/meyeresztervirag photo @audreymato