Featured Post

Ad Block

...ÉS AKKOR RÁJÖTTEM, ÚGY AJÁNDÉKOZOM, MINT ANYÁM


  Mióta az eszemet tudom, nagy rajongója vagyok a perszonalizált ajándékoknak - mindig sokkal többre értékeltem egy személyes, csak nekem szóló apróságot, mint valamit, amit csak úgy meg lehetett venni akárhol. 
Szeretem látni az ajándékon, hogy akitől kapom, időt szánt rá, gondot fordított a kiválasztására. 
Jó érzés, hogy valakinek vagyok annyira fontos, hogy bíbelődik azzal, amit nekem ad. 
Szeretem ezeket az apró kedvességeket, ki ne szeretné? :-)

  Talán ez azért is van, mert általában meg vagyok lőve az ajándékkérdéssel. Mindig azt érzem, sosem találom a megfelelőt az illetőnek, napokat töltök kirakatok nézegetésével, bújom a webáruházakat, vázlatokat készítek, listákat írok. Szeretek adni, és szerintem átadáskor jobban izgulok, mint az ajándékozott. Szeretek névre szóló csomagolást készíteni, szeretem díszítgetni, szeretek bíbelődni. Szerintem egyébként ilyenkor ki is ül az arcomra az enyhe pressure, és szuggesztíven meredek arra, akit éppen meglepni készülök - így aztán nagyon üdítő lehet tőlem bármit is kapni...

  Azt hiszem, akinek a legnehezebben találok ajándékot, az az anyukám. Ez azért van, mert nagyon eltér az ízlésünk - ő ugyanis Converse cipős laza anya pólóban és farmerben, míg én évekkel ezelőtt száműztem a tornacipőket, ő cukorral issza a kávéját, én anélkül, ő imádja a vaníliát, én rosszul vagyok tőle, neki mindene a kék, én pedig húsz évig még csak ránézni sem voltam hajlandó arra a színre. 

  Tehát úgy általában az ízlésünkre nézve egy dolog igaz - hogy sosem passzolunk semmiben sem.
Ennek ellenére ő az egyik legfontosabb ember az életemben, rengeteget dolgozott azon, hogy nekem mindenem meglegyen, és azt hiszem, csak előnyömre vált a csodaszép, művelt, bátor, független édesanyám, aki szerintem Xenát is lenyomná pillanatok alatt bármikor.

  Szóval igen, az anyukámat megajándékozni kemény dió. Rendszeresen tör is a frász miatta, viszont hosszú évek után eszembe jutott a ballagásomra kapott karkötő, amit tőle kaptam.

Életem egyik legcukibb ajándéka volt - egy olyan ékszer, amire csupa személyes kis kabalát, csupa eszteres gyöngyöt válogatott össze.
Láttam magam előtt, ahogyan nagy sóhajjal lemond az ékszerüzletben azokról a díszekről, amik neki tetszenek, és igazán nekidurálja magát, hogy tényleg olyat találjon, ami nekem lenne tökéletes.

  Így tíz évvel később úgy gondolom, illik viszonozni a gesztust, emiatt én is egy ilyet szánok neki. Azért, mert ez egy olyan dolog, ami összeköt. Mint ahogyan az egymásba illő kávéscsészéink, vagy az a különös közös rajongásunk a fekete-fehér képek iránt, vagy az, hogy pontosan ugyanannyi tejjel isszuk a lattét. Ez pont olyan dolog, mint az egyforma szemünk, vagy a gúnyos grimaszunk és a hasonlóan magas színvonalú hozzáértésünk a technikai eszközökhöz. 


  Szóval, ahogyan tíz éve tőle jött egy Pandora karkötő, most neki megy egy, gondoltam.

 Azt hiszem, ha az ajándékozásnak lenne karmája, akkor az ez lenne.
Az elmúlt napok során nem igazán volt időm üzletbe rohangálni és nézelődni, mert most hozom be a dolgaimat Tokyo óta - így örültem, mint Frodó a Gyűrűnek, hogy találtam olyan webshopot (katt) ahol szépen, igényesen be van fotózva minden, és ahonnan pillanatok alatt meg tudom rendelni azt, ami anyának kell (itt van egyébként a Facebook oldaluk is, katt).
Meg ami nekem is.


Most az egyszer lett valamink, ami egy egészen picit egyforma.

De azért remélem, hogy ő pont úgy fogja szereti, és pont úgy fogja a kis gyöngyöket birizgálni, amikor izgul, ahogyan én. Bízom abban, hogy neki is ez lesz az ő személyes, saját bejáratú szerencsekarkötője, mert ez olyan dolog, ami csak akkor működik, ha valaki olyantól kapod, aki nagyon, de nagyon szeret téged.


Egy kis segítség az ajándékválasztáshoz - azoknak, akik hozzám hasonlóan a metróról, vagy két buszátszállás, vagy egy irtó meleg elvihetős kávéval a kezükben rohanva rendelgetnek:
- Anyák napi ötletek kezőknek és haladóknak
- Méretválasztási útmutató


És ha esetleg másnak is vennél valamit - május 24-én lesz a névnapom... ;)

















Fotók // Vaszil Ádám
Ékszerek // Divatékszerbolt










  


  

CREATIVITY SAVES // WEARING GLAM & NINI MOLNAR



  Régóta nagy álmom volt egy Nini Molnar pombag, és gyakorlatilag visongtam az örömtől, amikor a kezeim közé kaphattam a világ legmeyeresebb táskáját - az én gyönyörű, pihe-puha, saját púderszín pombag csodámat. Nyilván így is általában megbámulnak az utcán, ezt még ezzel is fokoztam - de egészen egyszerűen annyira rajongok ezért a kiegészítőért, mint anno a tündér Barbie-mért. :-)
A modellből kiegészítőtervezővé avanzsált szupertehetséges Nini egyébként Glamour Women Of The Year jelölt is, itt tudtok rá szavazni!

  Nem tudom, ismeritek-e a GLAM Boutique kis ékszerdobozát - a picike, csodaszép üzletet a Mammut I. épületében találjátok meg. Innen hoztam el fotózásra néhány nagyon szép ruhadarabot, például ezt az oversized jellegű velúr CREATIVITY SAVES feliratú, nagyon kényelmes pólóruhát is.
Az üzletről annyit érdemes tudni, hogy azon kívül, hogy csodaszép ruhákat és kiegészítőket találhatunk ott, az áraik a fast fashion kategóriába esnek, így én speciel teljesen megfizethetőnek tartom őket - és mivel mindenük limitált szériás, így legalább semmi nem jön szembe velünk az utcán.

  A helyszín a THE MAGAZINE HOTEL egyik szobája volt - a napfényes ablakok és a mutatós enteriőr nem csak a fürdőszobáig terjedt, ígérem, mutatok még más fotókat is, hiszen egyszerre több lookot lőttünk. Aki szeretne Budapesten megszállni, annak abszolút ajánlom a helyet a gyönyörű, komfortos, jól felszerelt szobák, a csodás kilátás a Bazilikára, a könnyű megközelíthetőség és nagyon kedves, aranyos staff miatt. :-)











CREATIVITY SAVES VELOUR DRESS // GLAM BOUTIQUE
POWDER PINK WELOUR PEEPTOE BOOTS // AMICLUBWEAR
PINK SUNNIES // ZERO UV
POWDER PINK POMBAG // NINI MOLNAR


SPECIAL THANKS TO THE MAGAZINE HOTEL

PHOTOGRAPHY BY ÁDÁM VASZIL





















SPRING WISHLIST W A LIL MAGIC


  Tavasz van, és úgy érzem, egyáltalán nincs semmi, de semmi, ami felvehetek. Így hát barangoltam egy picit az onlány világban, és összeállítottam a saját "beleszeretős" tavaszi bevásárlólistám - igyekeztem a low budget kategóriát megütni, viszont a minőségből nem aláadni, így a Romwe oldalát választottam.
  Mivel a termékfotók nem tetszettek, így a saját kis rajzaimmal dobtam fel a képeket - remélem, szeretni fogjátok!

  Az árakért és egyéb infókért kérlek, kattintsatok a képre - meg, kérlek, azért, hogy összejöjjön elég kreditem ahhoz, hogy megvehessem magamnak a fekete bombert.

Köszönöm, jó böngészést, és puszi!








Ti miket néztetek ki mostanában?







AHOL A LILIOMOK MÁR NEM NYÍLNAK


  Amikor először megtörtént, 8-9 éves lehettem.
Amikor másodszor, akkor tizenkettő voltam, a Vízitelepről mentem haza.
A többi szórványosan maradt meg bennem - a szentesi buszon, a szegedi plázában, a metrón,
a négyeshatoson, aluljáróban, lépcsőházban, reggel az ágyban, vagy egy szép, napfényes nyári napon.

  Arra is emlékszem, egyszer a villamoson utaztam, valaki nagyon közel állt hozzám, rengetegen voltak a szerelvényen, és csak azt éreztem, amikor leszálltam, hogy valami forró végigfolyik a hátamon.
Arra is emlékszem, amikor hazajöttem az USÁ-ból, és a tömött buszon egészen egyszerűen a lábam közé nyúlt valaki.
Arra is emlékszem, hogy egyszer valakinél aludtam, aki csak szimpla barát volt, és az éjszaka közepén arra keltem fel, hogy mi már nem csak barátok vagyunk.





  Amikor utána fütyülsz egy kislánynak, az zaklatás.
Amikor a szoknyája alá nyúlsz egy kamaszlánynak, és hozzádörgölőzöl egy nőhöz a tömött villamoson, az zaklatás.
Amikor egy buliban iszol három fröccsöt, és megfogod valaki fenekét, az zaklatás.
Amikor azt mondod valakinek, de szép lenne a farkad a rúzsos szájában, az zaklatás.
Zaklatás egy lépcsőházban falhoz szorítani egy idegen nőt.

  Nagyjából három-négy évvel ezelőttig azt hittem, ez egy teljesen normális dolog. Hogy így viselkednek a férfiak, ez ilyen. Biztosan én vagyok a hibás, mert vörös rúzs van rajtam. Én vagyok a hibás, mert bunda van rajtam, mert magassarkú van rajtam, mert biztosan kihívóan öltözködöm.
Ez az élet rendje, gondoltam, hogy az építőmunkás utánam ugathat nappal a dobisopival a kezében, hogy de megmarkolnám a pinád, meg hogy a munkahelyen a főnökeim viccelődhetnek azzal, hogy kislánypuncim van-e, ezek biztosan normális dolgok.
  Én éreztem magam hibásnak, mert úgy nézek ki, ahogy. Mert feltűnően nézek ki.
Azt hittem, normális, ha egy férfi szexet vár a vacsoráért cserébe és lekurvázhat, mert nemet mondok. Meg hogy normális idegen farkakról képeket kapni a telefonodon.

  Én tudom, hogy ez nem egy olyan blog, itt körömlakkokról meg ruhákról van szó. Most már nem. Azt akarom, hogy az én lányomnak ne kelljen szégyellnie magát azért, mert szőke haja van; mert élénk színeket visel; mert a lábát nem rejti el.
  A mai napig rengeteg hasonló történetet hallok a kortársaimtól, a barátaimtól, az ismerőseimtől. Mert ez megtörténik, mindenkivel megtörténik, veled is megtörtént, meg anyáddal is, és a lányoddal is meg fog történni, ha nem változtatunk.

  Ma már a szexuális zaklatás - legyen az online vagy történjék élőben - áldozatai, tanúi kezdik észrevenni, hogy ez a társadalomba és hétköznapi szokásainkba mélyen beépült dolog talán mégsem annyira normális. Hogy férfiak nem beszélhetnek szabadon egy idegen nő nemi szerveiről és nem húzhatják fel viccből sem valaki szoknyáját; hogy idegen nőket az utcán molesztálni nem oké, és nem mentség, hogy ittál, és ha egy nő nemet mond, nem azért mond nemet, mert túl sok közhelyes filmet nézett a különböző szerelmi stratégiákról, hanem mert nem kellesz.

  Nem oké azt hinni, hogy ez oké, és egyáltalán nem oké úgy tenni, mintha az a kérés, hogy idegenek ne nyúljanak a testünkhöz az engedélyünk nélkül, privilégium volna, nem pedig alapvető jog.
És nem oké azt hinni, hogy egy nő kelleti magát, mert nemet mond.
Nem oké azt hinni, hogy jogot formálhatsz valaki felett, nem oké "stratégiai pontnak" nevezni újságíró létedre egy nő nemi szerveit és nem oké azt gondolnod, hogy "oké így viselkedni,
mert úgy volt öltözve".

  És akkor sem lenne oké, ha mindezek egyszeri, különleges esetek lennének, nem pedig olyan történetek, amiket társaságban felhozva a legtöbben a saját oldalukról ismernek már, mint egy alacsony szériás, olcsó amerikai mozit. Ez nem sikerfilm, nem a popkultúra része, és nem kellett volna elterjednie.

  És addig nem oké, amíg mindenkinek van egy ilyen története.

Ezek az enyémek voltak.

#azéntörténetem



A KETTŐ KÖZÖTT;



 Ma voltam a hivatalban. Egyrészt sosem éreztem ennyire szánalomra méltónak magam, arra gondoltam, baszki, hát itt vagyok, ez mindennek a vége, és ahogyan kisétáltam a bundámban meg a Stella McCartney cipőmben - mert hát azért csecsének kell lenni az utolsó vérig -, arra gondoltam, hogy engem tényleg megszívatott a saját életem, de rendesen, és hiába a blog, hiába minden, nekem most ez már tényleg kezd sok lenni, én most tényleg azt érzem, hogy ez egy köztes állapot, valami előtt meg valami után, ami kibírhatatlan és tehetetlenné tesz, és megfojt.

  Apámra gondoltam, akinek az volt az egyetlen reakciója, hogy akkor visszamegyek-e tanulni, és éreztem, hogy a vér elönti az arcom, hogy hogy képes ilyet kérdezni, és hogy miért nem a saját mércémmel mér engem, szed darabokra és porcióz ki? Hogy miért nem képes egy picit is büszke lenni a gyerekére, aki felcsattogott Budapestre egy bőrönddel meg nulla ismeretséggel, összehozott egy blogot, és a maga területén olyan jó szakemberré nőtte ki magát, hogy soha senki nem kérdezte, milyen végzettsége van? Hogy miért nem képes egy picit a saját határain kívül gondolkodni?

  Felváltva érzem magam rettentően nyomorultnak és kifejezetten szabadnak. Szeretem a virágokat locsolni itthon, és rendezgetni a párnákat, szeretem, hogy van időm a blogra, hogy írhatok, hogy van itthon időm elpakolni magam után. Meg tudom tölteni az üres napokat, amiket visszaszámlálok a következő megbízatásomig.

  Máskor pedig fojtogat ez a köztes állapot. Már nem tudom, melyik sorozatot nézzem, és Lana del Rey-számokat hallok a fejemben, és palántázok, meg cipőket fotózgatok. Háztartásbelinek érzem magam. Még nincs itt az ideje.
  Mellette ott vannak a saját projektjeim. Életemben nem volt még ennyi időm magamra figyelni - talán azért is olyan kétélű ez az egész, ahogyan lecsapódik bennem: Talán azért utálom ennyire ezt a kényszerű magamra-időt, mert megszoktam a csupán öt percekre limitált befelé fordulásokat?

  Mindenesetre vannak dolgok, amiket már tudok. Például hogy mit szeretnék. Hogy mi fog történni mikor, ahogyan ez a korszak visszatér. Hogy meddig vagyok hajlandó elmenni és mik az elvárásaim.
Néha azt érzem, egyedül át tudnám fordítani a világot - máskor meg azt, ha megtenném, a végén még maga alá sodorna és összenyomna.

  Azt például tudom, hogy régóta először most élvezem megint igazán a blogolást. Ez elég gáz, nem? Az elmúlt időszakban annyira kötelezőnek és nyomasztónak tartottam a munkám és az életem mellett - most azt érzem, hogy miután visszakövethető az elmúlt tizenegy évből minden pofára esésem, már nincs mit megfontolni. Nem kell cenzúra, nem kell menőnek beállítanom magam, mert nem vagyok az. Már nem érzem a nyomást, hogy csak a szép kajákat fotózzam és úgy tegyek, mintha a kölcsönkapott designer ruhák az enyémek lennének. Már nem igazán szeretnék ezzel a világgal lépést tartani.

  Igazából már egyáltalán nem foglalkoztat, hogy hogyan kellene dolgokat csinálnom. Nem nagyon járok eseményekre, mert szociopata vagyok és nem tudok barátkozni olyanokkal, akik nem szimpatikusak. Szeretek sokat enni, így az illendőség határait nem tudom tartani a svédasztal mellett. Nem szeretek korán kelni, és kínlódni, mit vegyek fel, hogy a sajtófotókon trendi legyek, mert rám sütötték néhány éve, hogy fashion blogger vagyok.
  Egészen egyszerűen jelenleg nincs energiám ilyenekkel foglalkozni.

  Inkább azon gondolkodom, miért vagyok olyan hálátlan fajta, hogy néha a saját barátom torkának ugrom a tehetetlenségtől. Hogy kiabálok vele, mert éppen el van varázsolva, és számon kérek rajta dolgokat, vádaskodom, és elviselhetetlen vagyok.
Hogy miért mentem el egy állásinterjúra, ahol tudatosult bennem, hogy én tulajdonképpen nem akarok office-ban dolgozni, és miért választottam inkább azt, hogy a szívügyeimnek élek, és leszek inkább csóróbb, hiába, most már nincs mindennap éttermezés meg fancyzés.
  És az is eszembe jut, hogy normális vagyok-e.

  Az is eszembe jut, hogy életemben először támasztok én a munkahelyem felé elvárásokat, és életemben először érzem azt, hogy most nem túlélni szeretnék - hanem valami olyat, amit ingyen is szeretnék. Most hivatást keresek. Egy picit magamat is.




HASHTAG BLOGGERLIFE - MEG AMI MÖGÖTTE VAN


  Ma mommyandmore Trixivel volt egy laza reggeli kis szessönünk - bár nem raktuk ki a képeket Instára #bloggerlife hashtaggel, azért megtörtént, higgyétek el -, ennek kapcsán született a mai bejegyzés.
  Érdekes, hogy a social media milyen észrevétlenül fonta körül az életünket - ma már majdnem mindenki fent van a Facebookon, az Instagram folyamatosan pörög, a gimnazista korosztály jobban használja a Snapchatet, mint én, aki állítólag blogger, és egy pillanat alatt bárkiről kiderítheted, kicsoda - vagy hogy kinek szeretne tűnni.





  2006 óta vagyok blogger. Amikor 13 évesen elkezdtem ezzel foglalkozni, még blog.hu sem volt, egy b13 néven futó portál gyűjtötte össze a wannabeket. Nem is nagyon épült még be akkor a köztudatba a "blog" kifejezés, még a MySpace fénykoráról beszélünk.
A MASNI 2011-ben indult - bár azóta a névválasztást megbántam, akkor még logikus lépésnek tűnt, nem terveztünk előre, mint ma már sokan.
  Ma már bloggernek lenni általános dolog, habár az újságírók nagy része tapasztalataim szerint mélyen lenézi a szakmát. A hazai piac nagyon kicsi és nagyon telített - gombamód szaporodnak a hirtelen feltűnő #fashion és #lifestyle témában író társaim, akik a semmiből tűnnek fel ötvenezer követővel.
  A mai napig úgy gondolom, hogy az egyetlen szerencsém, hogy jókor vagyok - és voltam - jó helyen. Nem tartom kiemelkedő bloggernek magam, sem az írásaim, sem az öltözködésem, őszintén szólva úgy gondolom, a hazai szférában rengeteg nálam sokkal tehetségesebb és elhivatottabb társam van.


  És akárhogyan is nézzük, a nyomás is nagyon nagy. Nyilván ha az ember kiteszi magát a kirakatba, számol ezzel, de szerintem megszámolni sem tudom, hányszor sírtam mások véleménye miatt, mióta megjelentem ilyen szinten az online térben.
Nagy a nyomás, nem csupán a kommentelők, hanem egymás véleménye miatt is. Nagyon szégyellem magam, de pont az elmúlt napokban gondolkodtam - nagyon sokat gondolkodtam, amíg itthon sajnáltam magam - azon, hogy milyen nagy kínnal kapartam össze hatezer Instagram követőt, más pedig vett magának ötvenezret, pénzért.
  A nagyobb cégek és szponzorok pedig nem mindig nézik - tisztelet a kivételnek -, hogy egy Instagram profil ötvenezer followerjéből hányan like-olják a felhasználó posztját, viszont az, aki leleményesen ekkora "követőtáborral" indít, általában több szerződést és megbízást zsebel be, mint az, kevesebbel. Ez eléggé elkeserítő.
  Gyakorlatilag annyira elkezdtem magam belelovallni a dologba, hogy már azon matekoztam, mennyi követőt is kellene vennem, hogy versenyben maradhassak - szerencsére másnap lehiggadtam, ma pedig már azt gondolom, rohadt szomorú, mennyire öngerjesztő is ez az egész.


  Egyrészt elképesztően mérges vagyok magamra, hogy beszippantott a folyamat. Másrészt a mai napig nem tudom meghatározni, mi is a MASNI pontosan, és néha, amikor nálam kevesebb követővel rendelkező bloggereket nézegetek, arra gondolok, basszus, sokkal jobb minőségben dolgoznak, mint én, hogyhogy még nem futottak be? Nem érzem az egyensúlyt.
  Emellett a végtelenségig tisztelem azon szakmabelieket, akik minden szabadidejüket erre fordítják, és hivatásszerűen űzik ezt. Amikor éppen aktív korszakom van, én is rengeteget dolgozom ezen - az a gond, hogy aktív korszak jóval kevesebb van, mint kellene -, és tudom, milyen iszonyatos munkát igényel ez.
  Mert a tévhittel ellentétben a bloggereknek nem csak úgy minden "jár".
Vagy ha "jár" is, az kőkemény barter alapon megy, azt pedig lehet, hogy fel lehet venni meg le lehet fotózni, de számlát befizetni meg kenyeret tenni az asztalra nem tudsz belőle.
Ahogyan egy-egy szerződés is csak hónapokra, jó esetben egy évre szól - lehet, hogy egy évre van belőle fix bevételed, de utána mi van, ha nem hosszabbítják meg, mi van, ha találnak mást, aki feltűnt a semmiből több követővel, trendibb, más a tábora, valami változik, és jövőre majd éppen ő illik a megrendelő profiljába?


  Iszonyúan nehéz ez. Néha úgy gondolom, szorít már ez a gyerekcipő, máskor szeretem, hogy van. Néha fojtogatóan telepszik rám, az elvárásokkal együtt, és letör, mennyire nem tartok sehol másokhoz képest. Megint máskor felemel, és eszembe jut, mennyi mindent tanultam rajta keresztül és mennyi mindent köszönhetek neki - alázatot, kapcsolati tőkét, rutint, barátokat, és rettentő sok tapasztalatot és tanulságot.



#bloggerlife.