Featured Post

Ad Block

COS LOVES SUNDAYS











PANTS & SHIRT // COS
SLIPPERS // F&F
WATCH // DANIEL WELLINGTON

PHOTO CREDITS GOES TO DANII BERNHARDT


______________________________________________________



@esztervirag




FÉNYCSÍKOK A PARKETTÁN;



  Fél egy múlt, és a madarak csiripelnek kint, tavaszillat árad be a nyitott ablakon, ahol Szveta és Szonja összebújva sütkéreznek a napfényben.
Kuporgok a Jófogásról lőtt párezer forintos kanapén, előttem a viharvert kotyogósunkban megfőzött keserédes kávé felhúzva némi tejjel, és a háttérben a Newsroom szól, miközben próbálom kitalálni, hogyan is írjak le mindent.






  Mostanában sütkérezem én is a fényben, ahogyan a cicáink teszik.
Visszahúzódtam - itt ez a többéves blog, és én nem tudom, mit kezdjek vele.
Változom, és ennek is változnia kellene velem - de merre és hogyan?
Szorít már ez a gyerekcipő, szorít mára néha a kötelességtudatból megnyitott és utána fáradtan bezárt ablak.

  Én zenéket szeretek hallgatni és jó könyveket olvasni. Esténként csinálni egy rozéfröccsöt és egy szál cigaretta mellett megbeszélni ezt az újabb napot; olyan szoknyákat viselni, amik ringatóznak, amikor lépek; fekete-fehér képeket szeretek kiragasztgatni a pucér falra celluxszal.

 Én már nem szeretnék úgy írni, hogy kell. Úgy anyagot gyártani, hogy kötelező, mert elvesznek az olvasók, elfogynak a szponzorok, eltűnnek a klikkek.
Már nem érdekel. Azt hiszem, körbejutottam egy körben, valahogyan ugyanígy kezdtem, aztán az egész feldagadt, és generálta magát, én pedig mentem vele, és utána valahogyan egyik napról a másikra azt éreztem, hogy megvolt minden, amit szerettem volna, díjak meg megjelenések meg folyton pörgő ask.fm, csak valahogyan én maradtam ki az egészből, tudjátok, az a tizenhárom éves lány, aki több, mint tíz éve elkezdett írni, és valahogyan szégyelltem magam, hogy az a lány mit szólt volna ehhez?

  És higgyétek el, nagyon nem jó szégyellni magad egy tizenhárom éves Eszter előtt.

Mostanában képekre rajzolok. Hetekkel elfogyott az Internet a telefonomon, és nem is vettem rá újat. Hetekkel ezelőtt kezdtem el nem megjelenni eseményeken, amikre egyébként sosem szerettem járni; hetekkel ezelőtt döntöttem el, hogy már csak olyat fogok írni és úgy, ahogyan nekem tetszik, és megtanulok nemet mondani.

  Nézem ezeket a fénycsíkokat a parkettán; ez az első lakásunk Gyurival, amit együtt választottunk. Az Eszter utca sarkán, Buda felett már majdnem, ahol minden reggel annyira máshogyan susog a szellő, és ahol ha hazajövök, én tényleg hazajövök, ring a szoknyám, a cicák pedig elém futnak, és a barátom átültette a kedvemért a Rault, és átfestette a cserepét is fehérre.

  Szóval, azt hiszem, nagyon köszönöm mindenkinek, aki eddig itt volt. Nem tudom, mennyien lesztek ezután, de én már nem nagyon akarom lefotózni azt, mi van rajtam - sosem szerettem igazán -, és nem szeretnék úgy tenni, mintha rengeteg sok pénzem lenne, vagy mintha az élet csak a kajafotózásból meg a gengelésből állna.
  Őszintén szólva, elég keveset fotózom igazából kaját vagy lógok együtt sok másik emberrel, kevés barátom van, és egyesével jönnek.
És őszintén szólva, egy olyan bárban szoktunk lógni, ami a kertiasztalunkat jelenti.
Úgyhogy még onnan sem lehet menő képeket lőni.

  Persze, én is szeretnék sikeres meg népszerű meg ismert lenni.
De nem így. Nem úgy, hogy ahogyan nem én vagyok az egész mögött, hanem egy helyzetekre megfelelő reakciókat kifejlesztett valaki, aki mindig tudja, mit kell mondani és viselni és írni - én ezt nem szeretném már. Minden tiszteletem azoké, akik szépen tudnak ilyen hullámokat meglovagolni, mert hihetetlen erő is kitartás és szorgalom kell ehhez.
  Nekem nincs.

  Futnak a fénycsíkok a parkettán, fut velem a délután, ahogyan elfutott velem ez a fél év is.
Érzem, ez az egész végül nagyon jó lesz, csak először hagyni kell neki időt, hogy kiforrja magát. Hülye voltam, hogy azt hittem tíz évvel ezelőtt, hogy ennyi idős koromra megváltom majd a világot, és most is hülye vagyok, amikor mérges vagyok magamra, hogy nem sikerült.
  Először mindent, szépen, sorjában... majd átmegyünk azon a hídon, ha odaérünk a folyóhoz, mondta egyszer valaki, és bár azóta sem vagyok benne biztos, hogy ez a mondás így van tulajdonképpen, azt hiszem, egy egészen picikét azért mégiscsak igaza volt.

  Vagy ha nem - hát az úgyis kiderül majd, nem?




...ÉS AKKOR RÁJÖTTEM, ÚGY AJÁNDÉKOZOM, MINT ANYÁM


  Mióta az eszemet tudom, nagy rajongója vagyok a perszonalizált ajándékoknak - mindig sokkal többre értékeltem egy személyes, csak nekem szóló apróságot, mint valamit, amit csak úgy meg lehetett venni akárhol. 
Szeretem látni az ajándékon, hogy akitől kapom, időt szánt rá, gondot fordított a kiválasztására. 
Jó érzés, hogy valakinek vagyok annyira fontos, hogy bíbelődik azzal, amit nekem ad. 
Szeretem ezeket az apró kedvességeket, ki ne szeretné? :-)

  Talán ez azért is van, mert általában meg vagyok lőve az ajándékkérdéssel. Mindig azt érzem, sosem találom a megfelelőt az illetőnek, napokat töltök kirakatok nézegetésével, bújom a webáruházakat, vázlatokat készítek, listákat írok. Szeretek adni, és szerintem átadáskor jobban izgulok, mint az ajándékozott. Szeretek névre szóló csomagolást készíteni, szeretem díszítgetni, szeretek bíbelődni. Szerintem egyébként ilyenkor ki is ül az arcomra az enyhe pressure, és szuggesztíven meredek arra, akit éppen meglepni készülök - így aztán nagyon üdítő lehet tőlem bármit is kapni...

  Azt hiszem, akinek a legnehezebben találok ajándékot, az az anyukám. Ez azért van, mert nagyon eltér az ízlésünk - ő ugyanis Converse cipős laza anya pólóban és farmerben, míg én évekkel ezelőtt száműztem a tornacipőket, ő cukorral issza a kávéját, én anélkül, ő imádja a vaníliát, én rosszul vagyok tőle, neki mindene a kék, én pedig húsz évig még csak ránézni sem voltam hajlandó arra a színre. 

  Tehát úgy általában az ízlésünkre nézve egy dolog igaz - hogy sosem passzolunk semmiben sem.
Ennek ellenére ő az egyik legfontosabb ember az életemben, rengeteget dolgozott azon, hogy nekem mindenem meglegyen, és azt hiszem, csak előnyömre vált a csodaszép, művelt, bátor, független édesanyám, aki szerintem Xenát is lenyomná pillanatok alatt bármikor.

  Szóval igen, az anyukámat megajándékozni kemény dió. Rendszeresen tör is a frász miatta, viszont hosszú évek után eszembe jutott a ballagásomra kapott karkötő, amit tőle kaptam.

Életem egyik legcukibb ajándéka volt - egy olyan ékszer, amire csupa személyes kis kabalát, csupa eszteres gyöngyöt válogatott össze.
Láttam magam előtt, ahogyan nagy sóhajjal lemond az ékszerüzletben azokról a díszekről, amik neki tetszenek, és igazán nekidurálja magát, hogy tényleg olyat találjon, ami nekem lenne tökéletes.

  Így tíz évvel később úgy gondolom, illik viszonozni a gesztust, emiatt én is egy ilyet szánok neki. Azért, mert ez egy olyan dolog, ami összeköt. Mint ahogyan az egymásba illő kávéscsészéink, vagy az a különös közös rajongásunk a fekete-fehér képek iránt, vagy az, hogy pontosan ugyanannyi tejjel isszuk a lattét. Ez pont olyan dolog, mint az egyforma szemünk, vagy a gúnyos grimaszunk és a hasonlóan magas színvonalú hozzáértésünk a technikai eszközökhöz. 


  Szóval, ahogyan tíz éve tőle jött egy Pandora karkötő, most neki megy egy, gondoltam.

 Azt hiszem, ha az ajándékozásnak lenne karmája, akkor az ez lenne.
Az elmúlt napok során nem igazán volt időm üzletbe rohangálni és nézelődni, mert most hozom be a dolgaimat Tokyo óta - így örültem, mint Frodó a Gyűrűnek, hogy találtam olyan webshopot (katt) ahol szépen, igényesen be van fotózva minden, és ahonnan pillanatok alatt meg tudom rendelni azt, ami anyának kell (itt van egyébként a Facebook oldaluk is, katt).
Meg ami nekem is.


Most az egyszer lett valamink, ami egy egészen picit egyforma.

De azért remélem, hogy ő pont úgy fogja szereti, és pont úgy fogja a kis gyöngyöket birizgálni, amikor izgul, ahogyan én. Bízom abban, hogy neki is ez lesz az ő személyes, saját bejáratú szerencsekarkötője, mert ez olyan dolog, ami csak akkor működik, ha valaki olyantól kapod, aki nagyon, de nagyon szeret téged.


Egy kis segítség az ajándékválasztáshoz - azoknak, akik hozzám hasonlóan a metróról, vagy két buszátszállás, vagy egy irtó meleg elvihetős kávéval a kezükben rohanva rendelgetnek:
- Anyák napi ötletek kezőknek és haladóknak
- Méretválasztási útmutató


És ha esetleg másnak is vennél valamit - május 24-én lesz a névnapom... ;)

















Fotók // Vaszil Ádám
Ékszerek // Divatékszerbolt










  


  

CREATIVITY SAVES // WEARING GLAM & NINI MOLNAR



  Régóta nagy álmom volt egy Nini Molnar pombag, és gyakorlatilag visongtam az örömtől, amikor a kezeim közé kaphattam a világ legmeyeresebb táskáját - az én gyönyörű, pihe-puha, saját púderszín pombag csodámat. Nyilván így is általában megbámulnak az utcán, ezt még ezzel is fokoztam - de egészen egyszerűen annyira rajongok ezért a kiegészítőért, mint anno a tündér Barbie-mért. :-)
A modellből kiegészítőtervezővé avanzsált szupertehetséges Nini egyébként Glamour Women Of The Year jelölt is, itt tudtok rá szavazni!

  Nem tudom, ismeritek-e a GLAM Boutique kis ékszerdobozát - a picike, csodaszép üzletet a Mammut I. épületében találjátok meg. Innen hoztam el fotózásra néhány nagyon szép ruhadarabot, például ezt az oversized jellegű velúr CREATIVITY SAVES feliratú, nagyon kényelmes pólóruhát is.
Az üzletről annyit érdemes tudni, hogy azon kívül, hogy csodaszép ruhákat és kiegészítőket találhatunk ott, az áraik a fast fashion kategóriába esnek, így én speciel teljesen megfizethetőnek tartom őket - és mivel mindenük limitált szériás, így legalább semmi nem jön szembe velünk az utcán.

  A helyszín a THE MAGAZINE HOTEL egyik szobája volt - a napfényes ablakok és a mutatós enteriőr nem csak a fürdőszobáig terjedt, ígérem, mutatok még más fotókat is, hiszen egyszerre több lookot lőttünk. Aki szeretne Budapesten megszállni, annak abszolút ajánlom a helyet a gyönyörű, komfortos, jól felszerelt szobák, a csodás kilátás a Bazilikára, a könnyű megközelíthetőség és nagyon kedves, aranyos staff miatt. :-)











CREATIVITY SAVES VELOUR DRESS // GLAM BOUTIQUE
POWDER PINK WELOUR PEEPTOE BOOTS // AMICLUBWEAR
PINK SUNNIES // ZERO UV
POWDER PINK POMBAG // NINI MOLNAR


SPECIAL THANKS TO THE MAGAZINE HOTEL

PHOTOGRAPHY BY ÁDÁM VASZIL





















SPRING WISHLIST W A LIL MAGIC


  Tavasz van, és úgy érzem, egyáltalán nincs semmi, de semmi, ami felvehetek. Így hát barangoltam egy picit az onlány világban, és összeállítottam a saját "beleszeretős" tavaszi bevásárlólistám - igyekeztem a low budget kategóriát megütni, viszont a minőségből nem aláadni, így a Romwe oldalát választottam.
  Mivel a termékfotók nem tetszettek, így a saját kis rajzaimmal dobtam fel a képeket - remélem, szeretni fogjátok!

  Az árakért és egyéb infókért kérlek, kattintsatok a képre - meg, kérlek, azért, hogy összejöjjön elég kreditem ahhoz, hogy megvehessem magamnak a fekete bombert.

Köszönöm, jó böngészést, és puszi!








Ti miket néztetek ki mostanában?







AHOL A LILIOMOK MÁR NEM NYÍLNAK


  Amikor először megtörtént, 8-9 éves lehettem.
Amikor másodszor, akkor tizenkettő voltam, a Vízitelepről mentem haza.
A többi szórványosan maradt meg bennem - a szentesi buszon, a szegedi plázában, a metrón,
a négyeshatoson, aluljáróban, lépcsőházban, reggel az ágyban, vagy egy szép, napfényes nyári napon.

  Arra is emlékszem, egyszer a villamoson utaztam, valaki nagyon közel állt hozzám, rengetegen voltak a szerelvényen, és csak azt éreztem, amikor leszálltam, hogy valami forró végigfolyik a hátamon.
Arra is emlékszem, amikor hazajöttem az USÁ-ból, és a tömött buszon egészen egyszerűen a lábam közé nyúlt valaki.
Arra is emlékszem, hogy egyszer valakinél aludtam, aki csak szimpla barát volt, és az éjszaka közepén arra keltem fel, hogy mi már nem csak barátok vagyunk.





  Amikor utána fütyülsz egy kislánynak, az zaklatás.
Amikor a szoknyája alá nyúlsz egy kamaszlánynak, és hozzádörgölőzöl egy nőhöz a tömött villamoson, az zaklatás.
Amikor egy buliban iszol három fröccsöt, és megfogod valaki fenekét, az zaklatás.
Amikor azt mondod valakinek, de szép lenne a farkad a rúzsos szájában, az zaklatás.
Zaklatás egy lépcsőházban falhoz szorítani egy idegen nőt.

  Nagyjából három-négy évvel ezelőttig azt hittem, ez egy teljesen normális dolog. Hogy így viselkednek a férfiak, ez ilyen. Biztosan én vagyok a hibás, mert vörös rúzs van rajtam. Én vagyok a hibás, mert bunda van rajtam, mert magassarkú van rajtam, mert biztosan kihívóan öltözködöm.
Ez az élet rendje, gondoltam, hogy az építőmunkás utánam ugathat nappal a dobisopival a kezében, hogy de megmarkolnám a pinád, meg hogy a munkahelyen a főnökeim viccelődhetnek azzal, hogy kislánypuncim van-e, ezek biztosan normális dolgok.
  Én éreztem magam hibásnak, mert úgy nézek ki, ahogy. Mert feltűnően nézek ki.
Azt hittem, normális, ha egy férfi szexet vár a vacsoráért cserébe és lekurvázhat, mert nemet mondok. Meg hogy normális idegen farkakról képeket kapni a telefonodon.

  Én tudom, hogy ez nem egy olyan blog, itt körömlakkokról meg ruhákról van szó. Most már nem. Azt akarom, hogy az én lányomnak ne kelljen szégyellnie magát azért, mert szőke haja van; mert élénk színeket visel; mert a lábát nem rejti el.
  A mai napig rengeteg hasonló történetet hallok a kortársaimtól, a barátaimtól, az ismerőseimtől. Mert ez megtörténik, mindenkivel megtörténik, veled is megtörtént, meg anyáddal is, és a lányoddal is meg fog történni, ha nem változtatunk.

  Ma már a szexuális zaklatás - legyen az online vagy történjék élőben - áldozatai, tanúi kezdik észrevenni, hogy ez a társadalomba és hétköznapi szokásainkba mélyen beépült dolog talán mégsem annyira normális. Hogy férfiak nem beszélhetnek szabadon egy idegen nő nemi szerveiről és nem húzhatják fel viccből sem valaki szoknyáját; hogy idegen nőket az utcán molesztálni nem oké, és nem mentség, hogy ittál, és ha egy nő nemet mond, nem azért mond nemet, mert túl sok közhelyes filmet nézett a különböző szerelmi stratégiákról, hanem mert nem kellesz.

  Nem oké azt hinni, hogy ez oké, és egyáltalán nem oké úgy tenni, mintha az a kérés, hogy idegenek ne nyúljanak a testünkhöz az engedélyünk nélkül, privilégium volna, nem pedig alapvető jog.
És nem oké azt hinni, hogy egy nő kelleti magát, mert nemet mond.
Nem oké azt hinni, hogy jogot formálhatsz valaki felett, nem oké "stratégiai pontnak" nevezni újságíró létedre egy nő nemi szerveit és nem oké azt gondolnod, hogy "oké így viselkedni,
mert úgy volt öltözve".

  És akkor sem lenne oké, ha mindezek egyszeri, különleges esetek lennének, nem pedig olyan történetek, amiket társaságban felhozva a legtöbben a saját oldalukról ismernek már, mint egy alacsony szériás, olcsó amerikai mozit. Ez nem sikerfilm, nem a popkultúra része, és nem kellett volna elterjednie.

  És addig nem oké, amíg mindenkinek van egy ilyen története.

Ezek az enyémek voltak.

#azéntörténetem