Featured Post

Ad Block

"KÉK ÉS NARANCSSÁRGA SZÍNEKBE ÖLTÖZÖTT"



  Mióta belevágtam az Y-ba, elkezdtem újra vonzódni a régi kedvenc színeimhez - amikor tizenhat évesen anilines akvarellel elkezdtem festeni, rajongtam az élénk árnyalatokért, majd ahogyan idősebb lettem, ez kissé csillapodott.
Pár éve pedig köztudomásúan a púderszín megszállottja vagyok.

  Az elmúlt hetek során nagyon sok régi kedves zenémet hallgattam meg, visszaolvastam bejegyzéseket, sok régi érzést is felidéztem újra meg újra.
Fontosak számomra ezek a lelki throwbackek, mert sajnos néha én is hajlamos vagyok elfelejteni, honnan jöttem.


  Egy ideje, ahogyan találok vissza magamhoz, egyre jobban kívánja a tekintetem a színeket, és visszatértem egyik régi kedvelt párosításomhoz, a kékhez narancssárgával.
Nem tudom egyszerűen megmagyarázni, miért ragaszkodom ennyire hozzájuk, egyrészt talán mert amikor kicsi voltam, nagyon sokat hallgattuk ezt a dalt hosszú utazások során - tényleg fogalmam sincs, viszont meggyőződésem, hogy ez a két szín együtt gyönyörű.

Korábban már viseltem is ilyen jellegű összeállítást, DIVUM kabáttal és VYF sállal - a régi bejegyzést itt tudjátok megnézni.

  Szóval mindezek után tűkön ülve vártam, hogy megérkezzen a csomagom a Bourjois-tól - néhány hónapja ugyanis az a megtiszteltetés ért, hogy én lettem a márka nagykövete, így legnagyobb örömömre mindig van valami kis francia desszertszerű kozmetikumcsoda, amit kipróbálhatok, tesztelhetek.
Bár a szemem nem igazán sminkelem, a rúzsok iránti vonzalmam kissé mániákus, így azonnal lecsaptam a Rouge Edition Velvet kollekció egyik legszebb árnyalatára, 20 Poppy days fantázianevűre. Ez a nem túl narancssárga, de nem is túl piros árnyalat az új szerelmem, ami farmerrel kombinálva visszahozza a '90-es évek összes olyan borzalmát, amibe teljes szívemmel szerelmes vagyok.








Ugyanígy egyébként eszméletlen szerelembe estem a hasonoló színalapú lookok iránt - muszáj lesz valami narancssárgát szereznem most már!












Ugye, hogy ugye?

Puszik,
Eszter



MÉG MINDIG JOBB, HA MÉRGES, MINTHA NEM FIGYELNE RÁM



Néha hangosan kiabálok, hogy süket lesz tőle Isten
De még mindig jobb, ha mérges, mintha nem figyelne rám;


  Azt hiszem, tartozom némi bevallandóval az elmúlt hetekből.
Az egyik az, hogy rettenetesen be vagyok szarva.
Hogy még sosem rettegtem semmitől ennyire; hogy éjszakánként, amikor Gyuri álmában átölel, és Szonja dorombolva simítja orrát a karomhoz, engem fojtogat a kétség, és nem kapok levegőt.
Hogy amikor eszembe jut a márka, azt érzem, elfogy a levegőm; hogy amikor valaki ír, hogy neki tetszik, és szeretne kabátot, azt érzem, hogy baszki, én ezt nem tudom csinálni. Nem tudom.





  Hogy úgy érzem magam, mintha szemfényvesztő lennék. Porondmester a cirkuszban -  eladom másoknak az illúziót, hogy mire vagyok képes, majd mi van, ha kézhez kapnak egy aliexpresszes változatot. Azt érzem, talán mégsem vagyok elég.

  Azt érzem, hogy nem vagyok író. Nem vagyok költő; nem vagyok énekesnő, hétköznapi forradalmár, gondolkodó; nem vagyok senki sem, akiben ennyire hinni kellene.
Néha még magam sem vagyok.
Csak félek, hogy most mi lesz.

  És figyelj, én tényleg nagyon félek. 
Én nem szoktam ehhez hozzá; hogy annyian higgyenek bennem. Amikor, tudod, gond volt velem az iskolában, és behívták anyám, ő szó nélkül nekem esett, sosem kérdezte, vétkes voltam-e. Hozzászoktam ahhoz, hogy csalódást várnak tőlem; hozzászoktam a velem járó pozitív meglepetéshez. Hogy tulajdonképpen nem vagyok szarabb, mint amire vártak.

  Én, tudod, néha annyira félek, hogy bebújok a takaró alá.
Nagyokat lélegzem - ha az ember higgadtan lélegzik, akkor minden rendbe jön. Azt ismétlem, amit Veszna, a pszichológusom tanított nekem, tényeket ismételgetek, Meyer Eszter-Virág vagyok, született Nyemcsok Eszter-Virág, huszonöt éves, hatvankét kilogramm, a vércsoportom aerhápozitív és zsilber kórom van, ezeket ismételgetem, mert a tények, mondta Veszna, a felszínen tartanak, én pedig szeretem a felszínt.

  Amikor az apámmal álmodom, mindig fúj a szél.
Általában sötét van és neonfények villóznak, és kinyújtom a kezem a 66-os úton a végtelen felé; vagy ülök azzal a hatalmas kartondobozzal a montanai ágyon, és éppen rájövök, hogy az elmúlt 25 évemben az egyik szülőm végig hazudott.
Amikor apám ír, megdobog a szívem; amikor beszélünk, látom tekintetében az enyémet, visszhangzik a nevetésében valahol Eszter; amikor apámmal vagyok, és behunyom a szemem, mindig csillogó fényeket látok.

  Amikor Eszterrel vagyok, az más. Eszter, azt hiszem, olyan, amikor gyanútlanul oroszokkal akarsz felesezni, és aztán mégsem kéne; Eszter a Nagydumás Kiscsajok; Eszter az, akivel egész életemben össze leszek zárva. Mert, tudod, a legnagyobb szerencsém és a legnagyobb szopás evör az életemben, hogy én én vagyok. 

  Tudod, én nagyon szeretnék néha hozzásimulni Gyurihoz, és azt mondani neki, hogy innentől tényleg normális leszek. Hogy az a hosszú, barna hajú bölcsészlány leszek, akit az anyukája meg ő is elképzelt magának; hogy nem leszek ilyen éles és szőke és makacs és követelőző és Eszter, mint amilyen vagyok. Nagyon szeretném megígérni neki, hogy többet nem fogok kiabálni és nem fogok száz fokon égni és percenként más mozdulatba szerelmes lenni; hogy egy kicsit most kevesebb leszek,  rendben, drágám, de nem megy.

  És én annyira, de annyira szeretnék normális lenni. Tudod, egy 9-to-5 irodában dolgozni negyven évig, szülni két gyereket, eszemká tag lenni, és szépen, csendben ellenni velük, meg az unokákkal, meg mindennel, hogy utána, hát nem is tudom, klasszik nagymama lehessek, és főzhessem a csiperkelekvárt, meg varrhassam a dinoszauruszjelmezt.

  És annyira sajnálom, hogy nem vagyok ilyen. De tényleg, mert annyira, de annyira szívesen lennék ilyen; de azt érzem, hogy nekem cikkeket kell írnom a feminizmusról és néha radikálisnak kell lennem és máskor meg konfrontálódnom; és annyira, de annyira szeretnék olyan nő lenni, aki előtt minden kirajzolódik, de azt hiszem, előttem leginkább egy középső ujj rajzolódik ki.

  És még mindig itt van ez az ipszilon, és én még mindig annyira félek.

BOLDOGAN ÉLNÉNK EGYÜTT;



  A leggyakoribb kívánságom a bárcsak ne az lennék, aki.
Hogy bárcsak valaki olyan lennék, akire én azt mondom, hogy olyan boldogan éltek, míg meg nem haltak típusú ember. Tudjátok, aki nyugiban leérettségizik, kiválaszt mondjuk egy közgazdász képzést, oda felveszik, majd a makrovalami órán (ha van ott ilyen) megismerkedik a két sorral arrébb ülő kapucnis pulcsis fiúval, összejönnek, járnak, összeköltöznek, aztán kocsi, lakás, gyerek, még egy gyerek, és hát boldogan élnek, míg meg nem halnak.





  Bárcsak olyan lennék, aki elvan egy nine-to-five munkával. Bárcsak olyan lennék, akit nem rúgnak ki azért, mert folyamatosan szembeszáll mindenkivel, ha úgy látja, a cél érdekében. Bárcsak minden simán menne az elejétől; bárcsak ne lennék ennyire indigószínű, bárcsak ne lennék ennyire hullámzó, bárcsak ne lenne bennem ennyi impulzus, mint egy soha szűnni nem akaró, csütörtök délutáni migrénben. Bárcsak mindenkire rá tudnék hagyni mindent, és élni boldogan, amíg meg nem halok.

  Bárcsak tudnék egyszerűen boldog lenni. Nem így, hogy ha az vagyok, belesajdul mindenem, máskor pedig szívettépően szomorú vagyok; bárcsak ne ragyogóan bordó lenne a boldogságom és fáradt arany a szomorúságom; bárcsak meg tudnék állapodni egy semleges türkizzöld origón, vagy egy kedves rózsaszínen. De nem tudom, mert én nem élek boldogan, amíg meg nem halok.

  Bárcsak ne a végletekben élnék. Bárcsak  ne dolgozna bennem egyszerre vagy tizenöt személyiség és ne zárkóznék be saját magamba, ha hirtelen kinyílok egy picit; és bárcsak ne lennék máskor ennyire szédítően nyitott. Bárcsak lassítanék néha egy picit.
De olyat én nem tudok - nekem éreznem kell, és két vállára fektetnem az életet, és rohannom kell, mert annyira rettegek attól, hogy az egész egyszer fogja magát, és csak úgy elmúlik, és én észre sem veszem, egyik nap itt van, utána pedig csak a távolodó hátát látom a budai lámpák alatt.
Bárcsak maradna, és boldogan élnénk együtt, amíg meg nem halunk.

  Bárcsak kisebb álmaim lennének és bárcsak tudnék még nagyobbat álmodni.
Bárcsak ne reszketne ennyire a lelkem, ha nagybőgőt hallok; ne tudnám kívültől az összes Cseh Tamás számot; ne lennék mindig annyira szerelmes abba, amit csinálok.

Bárcsak lenne bennem egy közgazdász, aki segít boldogan élni, amíg meg nem halok.

HA TUDTAM VOLNA


  Nem volt időm írni mostanában, mert túlságosan lefoglalt az Y, lefoglalt a bokaszalag szakadásom, lefoglalt, hogy megint freelancer lettem, hogy sütiket kell fotóznom, meg hogy hiperventilláljak, amikor kapok egy olyan emailt, ami tényleg megerősíti bennem, hogy nem a vesztembe rohanok.

  Tudjátok, mennyire nem vártam ezt a 25-öt, és hogy mennyire féltem tőle.
Ez azóta sem változott. 

  Néha felébredek éjszaka, csak úgy - kintről besüt a Hold a csupasz faágakon keresztül, a fény megcsillan a százéves tükörben, amit Gyuri újított fel nekem, Szonja halkan dorombol a mellkasomon, én pedig nézem a plafont, látom magam felülről, és arra gondolok, hogy baszki, normális vagyok én? Mert tudod, én tudom, hogy nem látszik, de én annyira, de annyira félek, és aztán eszembe jut, hogy én annyi mindent csináltam már, és igazából az van, hogy ez az a dolog, amitől a világon a legjobban rettegek, úgyhogy azt hiszem, akkor ideje ebbe belevágni.

  Ülök a festékszagban, térdig gázolunk a glitterben, kabátok száradnak körülöttem, én pedig arra gondolok, hogy milyen nehéz ez a bennem tíz éve élő kettősség.
Hogy az egyik oldalam, az Meyer Eszter-Virág, aki díjakat nyert a blogjával (csak tudnám, mire fel), aki PR tanácsadóként dolgozott hazai tervezőkkel, aki ránéz valamire, és már pontozza is a kontentet, ezt akarja. Sajtólistát és goodies baget, és hashtageket, és kabátokat küldeni stylistoknak és szerkesztőknek és bloggereknek, mert tudom, hogy a marketing határoz meg minden márkát.

  És ott a másik Eszter. Az az Eszter, aki 15 évesen Beatles idézetekkel összefirkált tornacipőben hallgatta Szabó Balázst a földön ülve a Művészetek Völgyén; az az Eszter, akinek hosszú vörös haja és frufruja volt, és a drámatagozat útvesztőjében álmodozott. Az az Eszter, akinek mindig volt egy könyv a kezében és mindig volt egy jó szava mindenkihez, és a papír alapú leveleket szerette, és egy A Világ Legszebb Dolgai feliratú dobozkában gyűjtötte a kincseit. 

  A 15 éves Eszter élete első igazi rúzsát a Douglasben vette. Azóta is megvan a bordó Bourjois tok, és 10 évvel később ugyanez az Eszter a márka magyar nagykövete lett. 15 évesen olyan emberekről olvastam, akikkel ma együtt dolgozom. 15 évesen sajnos nem voltam elég bátor kiszállni az első rossz kapcsolatomból, így annak stigmája örökre rajtam maradt; 25 évesen még küzdök ezekkel a rossz beidegződésekkel.







  Hol következik be az a pont, amikor nem tudod, mit kellene mondanod a 15 éves énednek? Tanácsokat? Édesem, ne randizz olyanokkal, akikkel az elején már tudod, hogy gáz van velük? Légyszíves, a későbbiekben ne kapj rá a tekilára, mert lehet, hogy jó ötletnek tűnik, de másnap mindig rosszul leszel tőle? Ne az arctonikkal mosd le a sminked, az nem arra való? Használj éjszakai krémet, és tényleg hordd a szemüveged?
Tanuld meg jobban szeretni magad?

  15 évesen pont úgy szerettem a piros körömlakkot, Fejes Endrét, a vörös rúzst, a púderillatot, Bachot, mint most, tíz évvel később.
Azt hiszem, január 4-én, egy nappal azután, hogy kezet fogtam Gugával a wonderLAB-ben, és pár héttel azután, hogy kibukkant a fejemből az Y, sosem voltam olyan közel magamhoz, mint régen. 
Az ember hajlamos elfelejteni, honnan jön, főleg, hogyha a social mediában nő fel, a kezdetektől részt vesz benne, és havonta hatvanezer ember (ennyien vagytok egyéni kattintás jelenleg) olvassa őt, meg a felnövéstörténetét.

  Én azt hiszem, itt az ideje elengedni milyen olyat, amiről tudtam, hogy egyszer el fogok tőle köszönni. Elengedem mindazt, amit akaratomon kívül szedtem fel útközben; és felveszem a fonalat onnan, ahol abbahagytam.

  Február 16-án, a márka debütjén nem lesz sajtólista. Nem lesznek ajándékcsomagok, nem lesz goodies bag, nem akarok lekövetést, semmit. 
Visszatértem oda, ahonnan elindultam 10 éve. Összefirkált kabátokban, egy olyan helyen, ahol tudom, nem azért jelenik meg mindaz, amit csináltam, mert én csináltam, hanem mert szeretik; olyan emberekkel, akik fontosak nekem; olyan zenére, amit szeretek; és pontosan úgy, ahogyan elképzeltemm tíz évvel ezelőtt.

  Tizenöt évesen.





SZÜLETÉSNAP;



  Egyébként, képzeld, én utálom a januárt. 
Utálom az egyik pillanatról a másikra megcsúnyult karácsonyi díszeket és a fáradt, bejgliszagú mosolyokat; utálom a halálra ítélt vagy már haldokló fenyőfákat és az aranyba öltöztetett hullájukat; utálom a széttépett csomagolópapírokat és az emberek arcát az év legelső munkanapján.
Ez a világon a legundokabb hónap, amikor mindenki dagadt és le van égve a karácsonyi zabálás, meg a szilveszteri felesmámor után.
És egyébként a születésnapom is ekkor van.

  Két nap múlva 25 leszek.
Nem mondom, hogy felvidít, mert nem, igazából rohadtul lelomboz. Azt hittem mindig, hogy ennyi idősen már kint lesz a bestsellerem, feleségül vesz a Závada Peti, és lesz vagy öt agaram, de egy legalább. Meg hogy megnő a mellem.
Nem szeretnék senkit sem tévhitbe ringatni, így gondolom, nem meglepő, ha elárulom, hogy a fentiekből semmi sem valósult meg. 
A könyvemen ül a kiadó, az agarat meg a férfit buktam, és hát, ami a felsőtestem illeti - legalább tudok a gyerekosztályon vásárolni.

  Szóval most, hogy így kérdezed, én nem igazán örülök ennek a születésnapnak.
Folyamatosan az jut eszembe, hogy mennyi mindent félbehagytam és mennyi mindent feladtam; hány lakásból osontam ki hajnalban a cipőmmel a kezemben, és hány olyanra pazaroltam időt, aki nem mellettem akart menni, hanem előttem; emlékszem a szétcigarettázott hajnalokra, amikor már csípte a szemem a saját lángom füstje, de maradtam, nem tudom, miért; emlékszem a péntekekre és a szombatokra, és ott vannak azok is, amikre nem emlékszem; hogy sosem volt jó, és mindig menni akartam, néha elfulladt a torkom, és arra gondoltam, uramisten, levegőt!, mert nem volt semmi körülöttem, amit belélegezhettem volna.

  Voltam elhagyó és voltam elhagyott; megtanultam, hogy nem minden férfi néz hátra, és amit adsz, azt visszakapod; megtanultam üzeneteket értelmezni és ajtókat becsukni és befelé sírni, amikor kellett; ellenben nem tanultam meg kevésbé büszkének lenni, nem tanultam meg csapatban dolgozni, én nem tudom a vállamat a tiédnek vetni; ellenben ha a kezed az enyémbe ér, én ígérem, mindent megteszek majd érted; nem tudok más ritmusra lépni, csak abban, ami az én fejemben szól, én nagyon sajnálom, azt hiszem, majd erről szól a következő huszonöt év.

  Én néha csak ülök a lakásban, és bőgök.
Ez általában nem meglepő, mert vannak azok, akik mindig bőgnek. És vannak azok, akik csak nagyon ritkán, de akkor nagyon; és vannak az olyanok, mint én, akik sokáig nem, aztán amikor kirobban belőlük, akkor mindenért sírnak, ami valaha megtörtént velük. A soha meg nem kapott Action Manért, meg az általános iskoláért, ahova járnom kellett, és amit szívből utáltam, de nem akartak kiíratni onnan; az összes seggfej főnökömért visszamenőleg és a ferde metszőfogamért; a sehol sem talált és valamelyik költözésünkkor elhagyott Szabó Magda könyvekért és a Lány a Wiktorskánért; azért, hogy még mindig blogolok, szorít engem ez a gyerekcipő; azon, amik eddig történtek, és mindenen, ami eddig még megtörténhet, úgy érzem magam, mint nagymamámék vekkere, amelyik néha csörömpöl, néha nem, pedig nem húzták fel pont huszonöt éve, mióta én megszülettem.

  Ugyanígy ketyegek én is belül, a néha-néha megakadó szerkezetemmel, érzem, ahogyan megfordulnak bennem a fogaskerekek és időről időre valami mintha megmozdulna a szívem környékén. Biztos vagyok benne, hogy belül fordítottan járok, vagy valami nagy gond lehet, mert én biztosan el vagyok romolva, ha így zörög bennem mindig ez a valami, ez az élet, ez a sok fájdalom, öröm, bánat, cigarettafüst, biztos vagyok benne, hogy ilyen nem lehet valaki csak úgy, és hogy talán vannak is, hiszen nem lehetek egyes-egyesül örökké, hogy talán kiderül, hogy vannak még mások is így, ennyire hangosan ketyegve és néha visszafelé járva, mint az a huszonöt éves óra azon a mentazöldre mázolt ősrégi kredencen.




SZIA, 2018!



  Úgy vélem, 2017 nem az én évem volt.
Feladtam mindent egy végül össze nem jött tokiói munkáért, az egzisztenciám, a lakásom, majd a barátomhoz költöztem, miután mindenemet elajándékoztam, és gyakorlatilag halál csórón vágtam bele az évbe, és próbáltam pozitívan felfogni a történteket - a lehetőségekhez képest.
Sokáig nem volt munkám, aztán ami volt, utáltam, felszedtem kb 10 kilót, küzdöttem a depresszióval, heteket töltöttem a lakásban, szóval azt hiszem, joggal mondhatom azt, hogy szívás volt az egész.

  Igazából elveszítettem mindent, amiről azt hittem addig, hogy meghatároz engem. A nulláról kezdtem újra, és őszintén szólva még sosem tett semmi ennyire bátorrá. Ha nincs semmid, akkor mindened megvan; bárhová építkezhetsz és bármit kitalálhatsz, veszíteni valód úgysincs már.

  Azt hiszem, életem egyik legtanulságosabb éve volt. Rengeteget tanultam az engem körülvevő emberekről, és volt egy pont, amikor eldöntöttem, hogy kivonulok minden olyan emberi kapcsolatomból, ami nem ad nekem semmit sem. Eldöntöttem, hogy elhatárolódom a toxikus ismerősöktől, és tényleg azt fogom tenni, amit én szeretnék. Kiirtottam az életemből minden felesleges jópofit és csevegést, és bár azt hittem, ezzel tönkreteszem a szakmai kapcsolataim is, meglepően jót tett mind nekem, mind a blognak is.






  És azt hiszem, a blog is jobb lett. Jobb anyagokat készítek, szeretem az editorialokat, és örülök, hogy a valóban érdekes témákra is reagáltok. Rengeteg supportot kapok tőletek, nem is hinnétek, mennyire meg szokott hatni, amikor látom, hogyan bátorítotok, hogyan támogattok. Én nem is gondoltam volna, hogy egy ennyire erős közösség vagytok. Nagyon, nagyon hálás vagyok nektek és értetek.

  Elindítottam a saját márkámat, az Y Konszeptet. Nagyon meglepett, amikor hírt adtam erről nektek, és hihetetlen, milyen sokan gratuláltatok és szurkoltatok nekem, és hogy látatlanban is rendeltetek előre kabátot tőlem. Nagyon bizsergeti a kis lelkem a dolog, rengeteg tervem van. 
Amikor pedig nézegetem a skicceket, mindig az jut eszembe, hányszor szóltak be, szégyenítettek meg és csúfoltak ki az öltözködésem miatt; és mégis, itt tartunk. Hogy weirdóként mégiscsak sikerült teremtenem valamit, amit szeretnek.

  Számomra 2018 az alázat és a felelősség éve lesz. Mert üzleti terveket kell készítenem, költségvetést, meg kell tanulnom a pénzt jobban kezelni, és nem egy héttel, hanem hónapokra előre gondolkodni. Most már nem léphetek le csak úgy, ha van valami.
Megtanultam azt is, hogy az élet egy nagyon hosszú folyamat, és bizonyos dolgokat meg kell tanulnunk ahhoz, hogy más dolgokat sikeresen végigvigyünk. Hogy sajnos nem úgy működik, hogy ez jár és ez nem jár; hogy akármennyire is szeretném, nem mindig kapom vissza a jót; és hogy hosszú, mások folyamatos hibáztatásával eltöltött évek után most már itt az ideje, hogy végre felnőttként viselkedjek. Vagyis legalább megpróbáljam.

  2018 egy olyan év lesz, aminek a végén, 364 nap múlva szeretném azt írni, hogy igen, ezek sikerültek. Hogy rengeteget tanultam és jobb ember lettem, és úgy léptem át a 25. életévembe, hogy méltó voltam ahhoz a szeretethez és bizalomhoz, ami körülvesz. Hogy megérdemeltem mások belém fektetett energiáját és figyelmét. És hogy tudtam adni valamit.
What goes around, comes around. Én eddig rengeteget kaptam, és szeretném viszonozni.
Azt pedig remélem, hogy idén lesz erre lehetőségem.

Végül pedig hivatalosan megnyitnám az évet az egyik kedvenc Szabó Magda idézetemmel:

„ Nem köszöntem meg – gondolja Bori –, nem köszöntem meg senkinek. Nem tudok én szólni. - Az élmény, hogy nincs egyedül, hogy őrse van és utcája és városa és hazája, elvakítja, mint úton járót a váratlan fénysugár. "



Eszter