LIFE COACHING #8 - SOUL // ESZTER-VIRÁG


Az, hogy milyen emberek vagyunk - és leszünk -, rengeteg dolgon múlik. Sok mindent tanulunk meg, és van olyan, melyeket magunkkal viszünk a kezdetektől fogva. Olyan is van, ami útközben derül ki. Ahogyan nálam is a depresszió és az enyhe bipolaritás. Nem én vagyok az első a családban.
Aki hozzám hasonlóan ilyesmiben szenved, az tudja, milyen ez. Egyszer lebegünk, utána pedig - mint a lufi, amiből kifújják a levegőt -, sehol sem vagyunk. Egész életemben ettől rettegtem - hogy rajtam is kiütközik majd. Hogy egyszer a felfelé törő utam - mely során viszonylag kiegyensúlyozott vagyok, és tisztában vagyok a céljaimmal, sőt, akarom őket - megszakad.


Pedig megtörtént, november 15-én, amikor hirtelen, egyik pillanatról a másikra veszítettem el az állásom, mely egészen addig a mindenem volt. Hirtelen vágtak el mindent - akkor még nem tudtam, hogy két kínkeserves hónap elé nézek, amikor nem tudom, hogyan is alakul majd az életem, és nem csupán az anyagi biztonságom, hanem a jövőképem is bizonytalan lesz. Egyik rossz hozta a másikat. Nem volt állásom. Nem volt pénzem. Nem tudtam folytatni a főiskolát. Nem tudtam, itt tudok-e maradni.
Az elmúlt hatvan napom nagyon kemény volt. Tizenhat órákat aludtam én, aki korábban öt óránál többet sosem pihent. Napokig nem zuhanyoztam. Ültem itthon, és azon gondolkodtam, milyen iszonyatosan felesleges vagyok mind magam, mind a világ számára. Úgy éreztem, egy egészséges testről levágott végtag vagyok, mely önmagában már sehogyan sem funkcionál.





Néha írtam valamit, bejegyzést, pár sort, amiből nem lehetett rájönni, mi van - a látszatot mindig remekül fent lehet tartani pár szépen csengő sorral. Csak feküdtem, és sorozatokat néztem. Végtelenítve.
Napi tizenöt percet mozdultam ki csak - amíg lementem a boltba, és vissza. Vagy amikor a szakemberhez mentem. Rettegtem az emberektől. A zajtól. A világtól. Pár négyzetméter maradtam csupán.
Leráztam mindenkit.
Gyűlöltem magam, és a kétségbeesés körbetáncolt. Innen már nem fogsz felállni - mondta nekem, én pedig elhittem. Ha telefonon hívtak felvettem, és csilingelt a hangom. Ha találkoztam valakivel nagy ritkán, nevettünk, én pedig sziporkáztam - és mikor már mentem haza, a hirtelen beállt csendben magamat kerestem, és imádkoztam, hogy történjen már valami, ami felébreszt, és megmutatja a kiutat saját magamból. Az sem érdekel, ha fáj. Csak legyen.
Próbáltam visszarázódni, de úgy éreztem, örökre elveszítettem magam. Meyert. Azt az ént, akinek voltak céljai. Aki sosem volt hajlandó feladni semmit sem. Egyszemélyes pompomcsapatként hittem magamban, és mindenben, ami lehetséges. Próbáltam magamba nézni, és nem találtam semmit sem. Csak csendet találtam, és ürességet.





Tegnap volt először, hogy úgy keltem fel, hogy nem vesztettem fejben csatát. Az elmúlt idő alatt rájöttem arra, hogy segítséget kérni nem szégyen. Én is ezt tettem. Hogy beismerni, hogy valami nem megy, az sem szégyen. És hogy van úgy, hogy a dolgok rajtunk kívül történnek. Van olyan, hogy tehetetlenek vagyunk. Mi sem irányíthatunk mindent - és ez a felismerés, mely két hónapra bénított le engem, aki születése óta harcos volt - végül ez a felismerés mentett meg.
Hogy ahogyan a dolgok képesek kisiklani - ugyanúgy visszafelé is tudnak majd siklani. Van olyan, ami tönkretesz minket - és olyan is van, hogy mások ennek örülnek. De ugyanígy történnek dolgok, melyek motiválnak, inspirálnak, és felemelnek - és ezzel együtt olyanok is vannak, akik velünk együtt örülnek ezeknek. A gyűlölet csak gyűlölethez vezet.

Nem tudom, mi változott tegnap reggel. A "nem tudom, mi lesz belőlem"-ek átalakultak "bármi lehet még belőlem"-ekké.
Fél 9-kor keltem - vártam a futárt. Kinéztem az ablakon, a nap sütött, én pedig betekertem magam a rózsaszín dísztakarómba, és kortyoltam a tejeskávét. És valahogyan azt vettem észre, hogy minden annyira szép körülöttem. Belém sütött a nap.
A kezemmel óvatosan megérintettem a nyakamban lógó Eszter feliratot, és hosszú idő óta - mint amikor feljössz a víz alól - megint Meyernek éreztem magam. Már nem az a fáradt tekintetű valaki voltam, aki ki-be kapcsolta magát azokra a pár percekre, amíg emberekkel találkozott. Éreztem, hogy ez a nap - ez a mai már más. Éreztem, hogy hosszú idő óta először - bár még csak halványan -, de megint ugyanaz a rettenetesen irritáló, akaratos, fanyar humorú, kicsit hebrencs primadonna lehetnék, aki vagyok. A fejemben azonnal meg is szólalt a saját Meyer-hangom egy pikírt megjegyzéssel, és elmosolyodtam.
Elkezdődött valami.




Hosszú idő lesz, mire a dolgok visszarázódnak a kerékvágásba. Huszonkét év állandó küzdelmébe fáradtam el. Belefáradtam abba, hogy mindig erősnek kell lennem. Hogy mindig kell legyen valami tervem. Hogy folyamatosan én legyek a felnőtt. Hogy ismeretlenek kérjenek számon - miért nem tanulsz? Hogy nézel ki? Mégis mit gondolsz magadról? - és többfelé szakadjak egyszerre. Belefáradtam abba, hogy falazzak másoknak. Hogy mások helyett dolgozzam, hogy teljesítsek, hogy megfeleljek, és hogy a saját szememben is az legyek, aki lenni szeretnék. Ember. Nő. Én.

Talán ha valaki hasonló cipőben jár, az tudja, milyen. Aki nem, az pedig nem is fogja érteni. Nem kívánom senkinek sem. Azt szeretném, hogy érezzétek. Ha nem is azt, ami bennem zajlott le, akkor azt, amit tegnap reggel éreztem. És ennél már az a jobb, amivel ma keltem.
Talán segítség lehet azoknak, akik úgy éreznek most, ahogyan én éreztem két hónapig. Vagy azoknak, akik úgy érzik, valakijük segítségre szorul. Az olyanok, mint én - mi ilyenkor hazudunk. Ti ne hagyjátok ezt.

Az pedig a tudat volt, hogy a tegnapi löket, a remény, a hirtelen jött megkönnyebbülés - nem múltak el, ma is velem vannak. És hogy nem lejjebb süllyedtem tegnap óta, hanem picit feljebb kerültem. Innen pedig még feljebb van. Remélem. Azt hiszem. És ha picit megerőltetem magam - akkor egészen biztos is vagyok benne.



Eszter-Virág

_____________________________________________





4 megjegyzés:

  1. Nagyon motiváló írás volt és teljesen át tudtam érezni. Én is átéltem ugyanezt.
    Ne foglalkozz azzal, hogy mások mit mondanak.
    Remélem minden rendbe jön. Arra a bizonyos Meyerségre pedig tessék vigyázni nagyon. Ha nem tudod merre tovább, akkor tedd rá a kezed ugyanúgy, ahogy az Eszter nyakláncra. ;)

    VálaszTörlés
  2. Nem kell mást tenni, mint minden egyes nap tükörbe nézni, és elmondani magadnak: "képes vagyok rá". Először persze hazugságnak fog tűnni, utálkozva fogsz belenézni a tükörbe, de idővel elhiszed, azonosulsz vele és tényleg megcsinálod :)
    Azt hiszem, az ilyen időszakok - még ha fájdalmasak is -, hasznosak, mert ezáltal csak fejlődsz. Megtalálni minden napban a szépet és kevesebbet morcoskodni. Nekem ezek a tapasztalataim, ezek segítettek át. Remélem, te is átvészeled ezt az időszakot, mert igazán értékes személyiség vagy :)
    További szép estét.

    VálaszTörlés