LIFE COACHING #11 // PÁR SZÓ RÓLUNK


  Ez a bejegyzés egy rendhagyó LIFE COACHING-post lesz.
Rendhagyó bejegyzés munkáról, hétköznapokról, mindarról, ami egy blogger életét - az én életemet - valóban körbelengi. Rendhagyó bejegyzés lesz zaklatásról, névtelen levelekről, és arról a pontról, melyet mindannyian - akik hozzám hasonló életet élünk - elértünk már.


  Lassan tíz éve vagyok blogger. Tizenhárom évesen kezdtem el írni, speciel mindenről - életről, szerelemről, mindennapokról, iskoláról, célokról, arról, ami egy átlagos tizenhárom éves lányt érdekelhet. Akkor már tudtam, hogy a szentesi drámaira szeretnék járni - azt viszont még nem, hogy másfél év múlva találkozom majd az első szerelmemmel, akivel négy évig leszek együtt, vagy hogy egyszer televíziózást tanulok majd, otthagyom a főiskolát, mert nem lesz más választásom, vagy hogy szerelmes leszek egy szörfös fiúba, aki viszont Portugáliába lesz szerelmes. Semmit nem tudtam.


  Kívülről az életem elég könnyűnek tűnhet. Tekerj csak végig az Instagramomon - mit látsz? Szép képeket eseményekről, ruhákról, drága géppel. Selfie-ket divatbemutatókon, linkeket, forgatásokról werkeket. Tömény Meyer Eszter-Virágot látsz. Elég fancy életem lehet, nem? Új ruhák, új frizurák, éppen mindig vagyok valahol, és ennek a tetejébe pedig önelégült módon szeretem az egészet.
Beképzelt vagyok - mondjátok. Tehetségtelen, és minden az ölembe hullott.


  Bár úgy lett volna. Akkor talán nem tudnám, milyen érzés, ha az ember az utolsó ezresével fizet a hónap végén. Nem tudnám, milyen négyszázötven forintos órabérért pultozni egy szegedi ruinban. Azt sem tudnám, milyen reggel nyolcig húzni az igát egy szórakozóhelyen, és onnan menni tovább a főiskolai művészettörténet-vizsgádra, a kettő után pedig menni a második munkahelyemre.
De tudom. Nem szégyellem. Nem sajnálom. Senkinek sem kívánom ezt, és valahol mégis mindenkinek - mert Ti, aki elítéltek engem pár fotó, pár megjegyzés, pár szófoszlány alapján, Ti megérdemelnétek, hogy egy picit küzdjetek Ti is.


  Nincs diplomád, hogy dolgozhatsz így azon a területen, ahol vagy? Nincs igazság - jön a másik oldal. Valóban nincs diplomám. A tandíjam többszörösével tartozik nekem a volt munkahelyem, így nem volt lehetőségem visszamenni a főiskolára. Az életre kellett dolgoznom helyette.
És ahelyett, hogy a papírjaimat keresnéd, talán Te is megtalálhatnád magadban azt a belső motivációt és küzdeni akarást, ami bennem eltaposhatatlan.


  A helyedben fogynék - mondjátok. Névtelenül. Mert más külsejébe belekötni nagyon könnyű. A csálé fogaimba, a vékony szálú hajamba, és abba, hogy én mindezek ellenére elfogadtam magam.
- Híznod kéne, betegesen nézel ki - írja a másik tábor.
Évekkel ezelőtt az ilyen emberek miatt voltak étkezési zavaraim. Ma már nem vagyok hajlandó megfelelni másnak, csak magamnak. A testképzavar sosem múlik el, gyógyíthatatlan betegség. Mégis évek óta egészségesen élek. Én büszke vagyok magamra. A környezetem büszke rám. A lényeg pedig ez.


 Én tudom magamról, milyen vagyok. Néha arrogáns, mert sokszor félek. Nincs más választásom, mint elvakultan hinni magamban. Ez nem ugyanaz, mintha elhinném, hogy jó vagyok. Ez az, hogy elhiszem, hogyha elég szorgalmas vagyok és eléggé akarok valamit, elérhetem. Tanulnom kell közben és fejlődnöm kell közben és minden nap egyre jobban akarnom, és így elérem majd.
Reggel felkelek, és bemegyek a munkahelyemre. Naponta egy órát utazom be és még egyet vissza. Haza. Fáradt vagyok, mert egész nap maximumon felül teljesítek. Nem tudok aludni. Stresszelek.
Persze van, aki erre azt mondja, lenéz engem, mert fogalmam sincs, mi az a munka, hiszen egy irodában dolgozom. Nem tudok rá mit mondani. Tényleg.


  Annyira szomorú, hogy vannak emberek, akik elfelejtenek emberek lenni. Én megértem, hogy nem vagyok szimpatikus, A velem született elegancia teljes hiányával sétálok el azok mellett, akikkel nem szimpatizálok. Mert nem szeretném megkeseríteni a saját életem felesleges gyűlölködéssel. Minek? Inkább arra figyelek, ami még előttem van. Egyszer úgyis vissza fogok nézni, és akkor nem azt akarom látni, hogy elpazaroltam a drága időm.


  Talán csak én akarom azt hinni, hogy az emberek valahol jók. Hogy egyszer majd Ti is megváltoztok, akik így gondolkodtok. Nem ismertek, mégis elítéltek. Én nem teszem ezt Veletek, akkor Ti miért?
Nem kötelező senkit sem szeretni. Magunkat kellene annyira szeretnünk és tisztelnünk, hogy életünk jelentős részét nem utálkozással, mások kritizálásával és folytonos becsmérlésével töltjük, hanem olyan dolgokkal, amik tényleg fontosak.


  Aki régóta olvas, láthatott felnőni. Láthatta a tizenhárom éves kislányt, aztán a rézvörös gimnazistát, aki mesekönyveket akart egyszer illusztrálni. Olvashatta a főiskolás lányt is, aki a barátnőjével elkezdett egy blogot.
Voltak hajszíneim, szerelmeim, kudarcaim, és sikereim. Mindent megosztottam Veletek, arra viszont sosem számítottam, hogy egy idő után pont azok, akikkel ezt megosztom - tisztelettel a kivételnek -, fogják velem szépen lassan meggyűlöltetni azt, amibe szerelmes voltam.


  Az írás volt a mindenem. A blog. A mai napig az. Sajnos onnan, ahonnan én jöttem, ez nem egy olyan dolog, amit büszkén mutat fel az ember, így emellé nagyon kellett teljesítenem mindig.
Büszke vagyok magamra, mindezek ellenére. Megálmodtam, és akartam, nagyon akartam, és kézzel fogható. Ez a mi gyerekünk Krisztinával.
Szeretem írni. Csak fáj, hogy vannak ilyen emberek.


  Gonoszak vagytok, és bántóak. Rosszindulatúak - különösen azok, akik az elmúlt pár hét folyamán napi többszöri alkalommal írnak, és olyan dolgokat, amikhez nincs joguk.
Senkinek nincs joga bántani senkit sem. A negatív kritika - amibe kapaszkodva jobbá teheted, fejlesztheted magad - nem keverendő össze a "te meg hülye picsa vagy" érvekkel.


   Attól nem leszel boldogabb, hogy mást elszomorítasz. Attól nem leszel jobb, hogy annak tartod magad. Attól leszel jobb és boldogabb, amiket önzetlenül teszel és jó szándékkal.
Attól, hogy különböző platformokon látsz, még nem ismersz. És nem bánthatsz, mert én sem bánthatlak Téged. Én is ember vagyok - fogadd el ezt. Vannak jobb és rosszabb napjaim. Amikor ingerült vagyok és feszült és nem úgy válaszolok, ahogyan kellene.
Mert engem is cseszeget az élet, vannak számláim, és általában munka után blogolok. Fáradt vagyok, és sokszor sírnom kell, mire ágyba kerülök. Vállaltam. Ahogyan az arcommal és a nevemmel elé mentem a dolgoknak, vállaltam. Én vittem be az első lövést.


  Nem akarom abbahagyni azt, amit szeretek, mások miatt. És nem is fogom, mert épp elég dolgot hagytam abba mások miatt, és még többet kezdtem el.
Egyre elszántabbá tesztek. Egyre több mindent akarok, mert azt mondjátok, nem sikerülhet.
Pedig sikerülni fog, mert nem lehetőségeket tűztem ki magam elé, hanem célokat.
És köszönöm a motivációt, mert minél gonoszabbak vagytok, annál jobban fáj.
Nektek köszönhetem, hogy már tényleg egyre könnyebb felállnom és tovább mennem. Vannak, akik felhúznak. Nekik köszönhetem még. Nem érdekes? Akik a legjobban gyűlölnek és akik a legjobban szeretnek - ők visznek előre.


  Csak arra szeretnék picit kérni mindenkit, akinek ez a bejegyzés szól, hogy néha álljon meg, és gondolkodjon picit. Ugyanolyan emberek vagyunk álmokkal, vágyakkal, nehezebb és könnyebb napokkal, szerelemmel, fájdalommal tele. Mind boldogok szeretnénk lenni.
Úgy pedig sosem leszünk azok igazán, ha másokat bántunk. Szerintem.

Én szeretnék boldog lenni.




Eszter-Virág

___________________________________________________________














3 megjegyzés:

  1. Ez lesz az első kommentem, eddig csak "csendes" olvasója voltam a blognak, de ezt a bejegyzést olvasva nem tudtam nem reagálni rá, akár csak egy mondat erejéig is.
    Le a kalappal az őszinteséged előtt Eszter, minden elismerésem a Tied. Remélem az üzenet célba ér...

    VálaszTörlés
  2. Sosem kell foglalkozni a rosszindulatú emberekkel, mert úgyis csak az irigység vezérli őket, meg a nagy unalom, mert nem tudnak mit kezdeni magukkal. A lényeg, hogy saját magadnak jó legyen, amit csinálsz és azokkal kell foglalkozni és azokra figyelmet, energiát szentelni, akik értékelnek és elismerik a tevékenységedet. És ha már csak egy kicsi rosszat is mondanak, akkor is már foglalkoznak Veled, ergo beszélnek rólad és valamit mégis csak jól csinálsz. :)

    VálaszTörlés