A BIZONYTALANSÁG BIZTONSÁGA






Mindenkinek van egy rettegett ellensége. Itt nem a pókokra gondolok, és a H&M próbafülkéinek meglehetősen előnytelen világítására, vagy a farmerhatású, oldalt ízlésesen strasszkövekkel, elöl lenyűgöző koptatásokkal díszített leggingsekre - hanem arra a bizonyos, sunyin és alattomosan megbúvó egyre, mely csendesen húzódik a sarokba életünk szürke hétköznapjain, hogy a fontos pillanatokban váratlanul elővetődjön, és megmérgezze azokat.

Nem tudom, a Tiétek mi - az enyém a kétely. A kétely és a bizonytalanság, mely az elmúlt húsz évben motivált, hogy tényleg elhiggyem, jó vagyok, és ehhez tegyek is. Már többször legyőztem őt, mégis vissza-visszatér, mint egy alacsony költségvetésű, műanyag díszletekből összeácsolt zs-kategóriás film főszereplője. Ott volt valahol, és kiaknázta az egyetlen területet, melyet nem öntöttem el az egyébként végtelen magabiztosságommal és Meyer-öntudatommal - a szeretetet.

Amikor összejöttem a mostani barátommal, három év várakozás, egymás érett módon való kerülgetése, kölcsönös like-olgatása és a kissé "egyszer majd talán..." remény dédelgetése után, amellett, hogy hihetetlenül boldog voltam, valahol, hátul a fejemben néha megszólalt a kétely - mit akarna ő tőlem? Biztos, hogy tényleg engem szeretne? Mi van, ha nem vagyok neki elég?

Talán mert egyszer egy közös ismerősünk azt mondta nekem, nem vagyok elég intelligens Á-hoz, vagy talán mert érdeklődésem eleve az enyémhez hasonló, általa sugárzott mérhetetlen arrogancia és elegancia (engem vonzanak ezek a ciás dolgok ezek szerint) keltette fel, nem kellett sok ahhoz, hogy eljussak erre a pontra.

Emlékszem, egyszer, egy baráti borozgatós estén az egyik lány azt mondta nekem, ő úgy érzi, nem elég jó a barátjához, és sosem lesz az. Kinevettem - ez kissé köhögésbe fulladt, mert előtte slukkoltam egy nagyot a Marlboróból - és azt kérdeztem tőle, miért ne lennél elég jó neki? Hiszen téged választott, nyuszi.

Van az a mondás, hogy aki nem tudja, tanítja. Én megtanítottam neki, és hónapokkal később, egy kissé melegebb estén megint azon  a teraszon ültünk és megint rozét ittunk és még mindig Marlborót szívtam, és azt mondtam, úgy érzem, sosem leszek elég jó a barátomhoz.
Arra gondoltam, mennyire intelligens ő. Hogy én nem tudok logikai feladatokat megoldani, és még egy rohadt diplomám sincs, neki pedig mindjárt kettő lesz - egyesek kicsit telhetetlenek, úgy érzem...
Láttam magam mellett ezt a hihetetlenül karizmatikus, okos, szellemes, művelt férfit, akit veleszületett eleganciája valahogyan megtanított arra, hogy mikor mondjon és mit.
Ezt a lenyűgöző embert, aki mindent olyan nagyvonalúan, természetesen, talpraesetten és magabiztosan kezelt, hogy mellette néha egy hebrencs, suta kis tinilánynak éreztem magam. Legalább a desszertvillát felismerem.

Ültem azon a teraszon, a többiek nevetgéltek, a cigaretták leégtek. Pokrócot terítettem a vállamra, és váltottam a lábaimon - az egyik elzsibbadt.
Ismertem Á. volt barátnőit, és gyötörtem magam eleget miattuk. Úgy éreztem, sosem leszek olyan csinos, mint ők, olyan tehetséges, olyan kedves, mint ezek a lányok. Hogy talán Á-nak derogál majd egy idő után, hogy egy féldiplomás lány a barátnője, aki múltkor edzőcuccban ette a Nutellát egy Rubint Réka-videó előtt, hogy addig is fittebbnek érezze magát (erről lesz még szó).
Ismertem magam is. Ha valaki sajátjaként vázolja ezt a problémát nekem, rámutatok arra, hogy de hát a személyek, akikről beszélünk, volt barátnők. Pont emiatt, bár tiszteletben tartjuk őket, mint a másik múltjának részeit, nem figyelünk rájuk, hiszen a jelen mi vagyunk.

A kétely mardosott, és ott, nagyjából huszonkét és fél év után jöttem rá arra, hogy a legnagyobb ellenségem a legjobb barátom is lehet. Hogy minden olyan ponton, ahol eddig felbukkant - szakmailag, karrier szempontjából, magammal kapcsolatban - végül rengeteget köszönhettem neki. Jobbá és jobbá tett.
És akkor rájöttem arra is, hogy Á. milyennek láthat engem. Hogy úgy szeret, ahogyan vagyok, akkor is, ha néha szájba csapom magam a táskámmal, vagy hisztérikusan kifakadok egy nagyon csúnya ruhadarab láttán, vagy hogy megmagyarázhatatlan ellenszenvet táplálok a kék árnyalatai iránt - ő nem ezek ellenére, hanem emiatt van velem.

Akkor gondolkodtam el azon is, hogy vajon nem azért maradtam-e végül mellette, mert megtaláltam a bizonytalanságban a motivációt? Hogy jobb legyek? Hogy tágítsam a látóköröm, hogy érjek egy picit, hogy megtanuljam más nézőpontból szemlélni a dolgokat? Hogy végre egyszer ne én legyek a célvonalhoz közelebb jutott fél egy kapcsolatban? Hogy megfigyeljem őt, és legyen valaki az életemben, aki végre egyszer engem is visz? Hogy megtanuljam, mi az a nyugalom?

Ez pár héttel ezelőtt történt. Azóta néha összefutunk Kétellyel - ő bólint nekem, én pedig egyből nagyobbnak érzem a fenekem. Csúnyábbnak a fogaim. Meg ostobábbnak magam.
Néha leverem a bizonytalanságom Á-n. Utána bocsánatot kérek.
Általában viszont kordában tartom a bizonytalanságot. Pont annyira engedem ki, hogy segítsen - hogy általa más szemszögből is láthassam magam, ha olyan van. De egyébként háttérbe húzódik.

Örökre sosem fog eltűnni, és - bár volt idő, hogy nem gondoltam volna, hogy ezt mondom - ez jó. Mert a kétely és a bizonytalanság, egészséges keretek közt, csak előre juttat minket. Fejleszt, ösztönöz, táplál és hajt. Legyen szó a barátunkról vagy a karrierünkről. Arról, hogy milyen emberek vagyunk - engem valahogyan megnyugtat, hogy itt van.

Hiszen minden igazi filmnek szüksége van egy főgonoszra, nem?


2 megjegyzés:

  1. Köszönöm Eszter, nagyon aktuális volt.

    VálaszTörlés
  2. hálás vagyok ezért az írásodért. talán Neked köszönhetően megtanulom én is másként szemlélni azt, ha a kétely felül akar kerekedni. s talán legközelebb már nem érzem magam rossznak attól, hogy néha én is bizonytalan vagyok.

    VálaszTörlés