AHOVA AZ IGAZI FÉRFIAK BÚJNAK






- Hol vannak az igazi férfiak? - tette fel nekem a kérdést nemrég Eszter barátnőm. A Gozsdu egyik teraszán ejtőztünk az ebéd után a délutáni napsütésben. Mostanában ritkán futunk össze, így a világmegváltó beszélgetések ilyenkor zajlanak köztünk.


 Elgondolkodtam az igazi férfiak dolgán. Egyáltalán, milyen egy igazi férfi? Bármikor vág fát, húz fel falat, szereli meg az eldugult ereszt? Van kocsija, lakása, biztos jövedelme, és gondot visel ránk? Vagy tök mindegy, mennyit keres, lehet szegény is, mint a templom egere, csak szeressen minket? Kinek mi az igazi férfi? És honnan férfi a férfi? Lehet férfi egy egyetemista, szokatlanul gazdag élettapasztalattal? Vagy egy kései harmincas, aki még mindig tinilányokat hajkurász, és minden hétvégén más belvárosi szórakozóhelyen találod meg? Hol vannak az igazi férfiak? Az elmúlt pár randevúzással töltött évem során mindegyikkel találkoztam. Az álmodozó tekintetű művésszel, aki skicceket hagyott rólam maga után mindenhol - a leendő idegsebésszel, akinek adott volt a füredi vitorlázgatás, a szintén sebész dinasztia, ott volt a szörfös is, akinek fogalma sem volt arról, mit akar, csak legyen nála a deszkája és utazhasson, a többi meg mindegy, és volt modell is, akit elirigyeltek mellőlem, és előbb tudta, mi az a paleolit táplálkozás, mint én.


 Azt hiszem, így utólag összegezve, valahol mindig is tudtam, hogy ki mellett fogok kikötni, hiszen több éve mozgunk mi egymás életének perifériáján. Mégis, maga a randevúzás egy nevelő életszakasz. Van időnk világot látni, ismerkedni, és amíg ebben a fázisban tartunk, gyakran feltesszük a kérdést barátnőnknek - de tényleg, hol vannak az igazi férfiak?


 Abba viszont sosem gondolunk bele, hogy lennének igazi férfiak, csak mi, nők rontjuk el őket. Nekem legalábbis ez az elméletem. Ott vannak az édesanyák, akik tigrisként harcolnak fiukért, és ott vannak azok, akik lelki okokból túlságosan alápozicionálják magukat. Kirakott mellek, pucsítós képek, olcsó viselkedés - mind tudjuk, kikről beszélek. Egy nő nem viselkedik így. Egy komplexusos, figyelemre vágyó kislány talán. Egy kamaszfiúnak ez tetszik. Egy férfinak talán nem.


 Lehet, hogy az örök ujjal mutogatás helyett talán érdemes lenne egy picit magunkba néznünk, és feltennünk a kérdést visszafele is - hol vannak az igazi nők? Miért várjuk el a férfiaktól, hogy férfiak legyenek, ha mi sem viselkedünk nőként? Elférfiasodtunk, túlemancipáltuk magunkat, vagy pedig olcsón viselkedünk. Végletekben gondolkodunk, ítélkezünk, játszunk, aztán pedig csodálkozunk, hogy már megint a következő randevúra megyünk, és már megint nem csörög a telefon.
 Tele vagyunk elvárásokkal - viszont abba nem gondolunk bele, hogy nem elég folyamatosan kérnünk és kapnunk, nekünk is adnunk kell. Tiszteletet várunk, de nem adunk okot rá. Azt várjuk, hogy nőként kezeljenek minket, de nem viselkedünk nőként. Meg vagyunk győződve arról, hogy az összes férfi egy szexéhes, érzelmi lejmoló éretlen seggfej - csak mert találkoztunk kettő ilyennel. 


Talán vannak igazi férfiak, csak akkor látjuk meg őket, amikor készen állunk rá. Talán nem véletlenül létezik az elv, hogy csak akkor lesz körülötted rendben minden, ha benned is egyben vannak a dolgok. Talán azért kerül el minket a szerelem, mert mi nem szeretjük magunkat. Amíg nem fogadjuk el magunkat, addig senki sem marad meg mellettünk. Talán ez is egy olyan dolog, amire meg kell érni. Talán amíg nem rendeztünk el mindent magunkban és nem tanultunk meg együtt élni magunkkal, addig a férfikereső szenzoraink sem működnek rendesen - ki tudja?


Én azért nem adom fel a reményt. Nem csak azért, mert az én generációm Disneyn nőtt fel, és mert a Szépség és a Szörnyeteg a kedvenc mesém, vagy mert megnyugtatónak tartom a happy endet - hanem mert hiszek abban, hogy valahol mindenkinek van egy vagy több párja. Aki számára a tökéletes, a másik fele, az igazi, az ő igazi férfija, aki talán éppen az igazi nőt keresi. Talán egy picit lejjebb kellene adnunk az elvárásainkon, és türelmesnek lenni másokkal szemben, ugyanúgy, ahogyan mi is elvárjuk a türelmet velünk szemben. Talán egy picit lazábbnak és nyitottabbnak kéne lennünk.


És addig? Addig pedig járjunk nyitott szemmel - nézzünk befelé és kifelé egyaránt. Szeressünk egyedül lenni, magunkkal összezárva - hiszen van még legalább ötven évünk csak magunkkal. Ha pedig ennek gondolatával sírás nélkül meg tudunk barátkozni, sőt, megnyugtat minket, akkor már biztosan szembejön az, akivel szintén együtt töltenénk a következő ötvenet. Ki tudja?

0 megjegyzés: