NYOLC PERC

  
  Egy kis előszó: még régebben írtam ezt a novellát, viszont a mai napig az egyik kedvencem (pedig kevés írásomat szeretem). Gondoltam, megosztom Veletek ezen a felületen is - bár tavalyi írás, nemsokára megint tél lesz, megint hófehér bunda, és én ugyanúgy fogok rohanni a 105-ös után.




Nyolc perc 


 Őrület - gondolta a buszsofőr, miközben a megállóban várt -, őrület, hogy minden reggel erre a lányra várok.
Már megint hogy néz ki. Kócos a haja, és hogyan tartja a táskáját rohanás közben.
Egyáltalán, mi lehet abban a táskában? Mit tud egy nő belezsúfolni egy táskába? Főleg egy ilyen pici?
A buszsofőr bele se mert gondolni.
  A lány - mint minden reggel általában - kivörösödött arccal kapaszkodott fel a buszra, kifulladva megköszönte a várakozást, és lecsapott az egyik ülőhelyre.
Ez mindig ezt csinálja, húzta el a száját a sofőr, és óvatosan rálépett a gázpedálra, ez mindig csak felesik a buszra, nem is felszáll, felesik, aztán lerogy a legközelebbi ülésre.
Legalább nem abban a marha nagy bundában van. Néha megjelenik itt, mint valami orosz maffiózófeleség, csoda, hogyan tudja egyáltalán cipelni azt a bundát. Nem is látszik benne a teste, csak az a két csík lába, ami van neki. Csíkláb, ez jó, gondolta a sofőr, és halványan elmosolyodott. Csíklábú.
  Megálltak az alagútban.
Már megint itt vagyunk, gondolta a sofőr. Őrület, hogy minden reggel itt kell állni. Őrület, egyszerűen lehetetlen bevinni a járatot a Deákra nyolc perc alatt, az utas meg panaszkodik, hogy nem ez van a menetrendben, hát persze, hogy panaszkodik, ő is panaszkodna, de reggel kilenckor nem lehet bevinni a buszt nyolc perc alatt. Egyszer vezetné a buszt a menetrend tervezője, de ezek még azt sem tudják, ülnek a nagy irodákban és nyomogatják a számítógépet, mint a fia, az legalább mérnök lesz, hidakat fog építeni, talán Kínában is. És majd egyszer menni fog az unokájával itt valahol Budapesten, talán látja is majd a hidakat, amiket a fia épített, ha addig meg nem hal. Jó fiú az, okos volt mindig.
  A lánya is okos, az kicsit szétszórtabb még. Most töltötte a tizenkilencet, aztán jár szórakozni, néha ki is marad, mi lesz azzal a gyerekkel? Olyan aggyal, ami neki van, na de azok a szoknyák... nem érti, hogy az anyja hogyan engedi el benne, ha rajta múlna, a gyerek szoknyája a földet seperné, ne bámulja senki az ő lányát.
  Ez a rohangálós, ez is ennyi idős lehet. Olyan arca van, mint azoknak a régi babáknak, és mindig ki van mázolva azzal a piros rúzzsal, fene se tudja, miért, ha az ő lánya járna így, letöröltetné vele. Talán egyszer meg is mondja majd neki, nem attól leszel nő, hogy az a rúzs rajtad van.
Hátranézett a visszapillantóban, kereste a lányt. Mindig a Deáknál szállt, ott dolgozhat vagy tanulhat valahol. Mit csinálhat ez? Mindig csinosan fel van öltözve, a zene a fülében, és nyomogatja a telefont, vagy kibámul az ablakon. Most meg mosolyog. Mit mosolyog ez itt magában?
Ez a baj ezekkel a mai fiatalokkal, gondolta a sofőr, és megpróbált előzni a Lánchíd előtti körforgalomnál. Ezek sosem beszélgetnek, csak a telefon meg a zene, mi lesz így ezekkel?
Ők még nem így csinálták a feleségével. Ő kinézte magának az Évit a vonaton, háromszor utaztak együtt, a negyediknél már randevúztak. Ez a kicsi itt, ez hasonlít az Évire.
  Ő tizenhét volt, az Évi meg tizenkilenc, és ő tudta, hogy ő lesz a felesége.
Mi lesz így a fiatalokkal? Mi lesz az ő gyerekeivel? Ezek már nem beszélgetnek, csak telefonoznak meg Interneteznek, ott írogatnak egymásnak, előbb leveleznek, mint találkoztak volna.
Más idők voltak azok. Minden olyan egyszerű volt, megszerették egymást, összeházasodtak, jött a fia, aztán meg a lánya. Először másfél szobában laktak Óbudán a panelban, most már van kertes házuk, a felesége szeret kertészkedni, ő meg szeret egy jó hideg sörrel leülni a teraszra esténként, és megbeszélni az Évivel, hogy kivel mi történt ma.
Jó házasság az övék, ők mindig mindent megbeszéltek. A két gyerek is olyan, a lányának akárhányszor baja van, csak leül mellé a kanapéra, már tudja, hogy most mondani fog valamit a gyerek, most nem szabad piszkálni, meg kell várni, amíg kiböki.
  Ez itt, ez a rohanós, ez vajon milyen lehet? Van valami az arcában, ez mindig csak úgy néz, mintha magában mulatna valamin, amit a többiek nem értenek. Szép nő lesz ez, most még csak lány. Biztosan az anyjára ütött, az is ilyen babaarcú lehet.
Érdekes ez, gondolta a sofőr, miközben elgurult a busszal a Hild téri megállótól, érdekes, hogy majdnem minden nap látja ezt a rohangálóst. Mintha ismerné. Ez mindig olyan udvarias, megköszöni, hogy miatta vár az egész busz, pedig kevesen vannak így, várja őket az ember, jóindulatból, aztán még annyit sem tudnak odaböffenteni, hogy köszönöm. Ezt biztosan nevelték otthon, vagy ha nem otthon, az élet nevelte, olyan ez, mint egy kis felnőtt.
  Itt lakhat a környéken, de nem olyan régóta, ő évek óta viszi ezt a vonalat, ez az ő járata - gondolta kicsit büszkén. Ő látta a Krisztina teret télen, látta, mielőtt felújították, ő mindig itt volt, és vitte a buszt, akármi történt. Ez az ő vonala, ismeri az összes méterét, mint a tenyerét, csukott szemmel meg tudja mondani, merre jár éppen, sőt, talán még a buszt is el tudná vinni csukott szemmel.
Szeret sofőrnek lenni. Szereti látni az embereket, persze sok az idióta, őrület, hogy mik vannak néha. De megszokta ezt, úgy érzi, kicsit felelős ezért a vonalért, vagy hogy mondják ezt. A felesége érti.
  Bekanyarodtak a Deákra. A rohanós leszállt, még mindig mosolygott, és két kezével könyékig túrt a táskájába, mit csinál ez? nézte a sofőr. A rohanós rágyújtott.
Őrület, gondolta a sofőr, ha az én lányom lenne, rávernék a kezére, bár, ő is dohányzik húsz éve, még a betonszofit szívta fiatalon a focipálya mögött.
  Amilyen a mai világ, igaza is van a rohanósnak, ő is rágyújt.
A rohanós megállt a zebránál, aztán átszökdécselt az úton.
Csíklábú, gondolta a sofőr. Micsoda csíklábad van.


2014. 04. 17.


____________________________________________________________



Eszter-Virág

2 megjegyzés: