A VERANDA





  Mindig is szerettem volna egy verandát.
Fogalmam sincs, hogyan jött az ötlet, mert kertes házat sosem szerettem volna, én a végletekig városi lány vagyok, az a fajta, aki egyszer mérleggel csapott le egy darazsat, és leginkább kilenc négyzetméteren érzi jól magát.
  Mégis, a veranda az úgy vonzott. Talán mert szeretem az összevissza mozaikozott csempét, és a májusi napon felmelegedett követ. Talán mert szeretek mezítláb járni és a pirosra festett körmű nagylábujjammal a rongyszőnyeg rojtjait összeborzolni.
Mert persze minden verandán van rongyszőnyeg, én legalábbis úgy képzelem. Meg fapad, kényelmes nagy párnákkal, amiknek a huzata a régi blúzaimból készült, és maradék anyagokból van kitömve, és teljes anarchia van a lakásban, amikor ezeket egyszer majd megvarrom.
És van a verandán agár is, meg egy ütött-kopott asztal, a jegyzeteimmel telepakolva, mert én ugye egyszer író leszek, meg fekete tűfilcekkel, mert imádom a fekete tűfilceket meg a virágos borítójú Pigna füzeteket, olyanokba szoktam írni a Pársorokat, vagyis írtam, amikor még volt mondanivalóm, most meg nincs.

  És igazából arról sem vagyok meggyőződve, hogy lesz verandám.
Hogy lesz rongyszőnyegem, mert amúgy az csak felesleges limlom, gyűjti a koszt, és bénák az összerugdalt rojtjai, mindig az jut eszembe a kócos rojtokról, hogy a mamám jött utánam a lakásban és igazgatta őket a folyosón, és mondta, hogy én is csoszogok, mint a nagyapám, és rám szólt, hogy emeljem meg a lábam.
Szóval vélhetőleg rongyszőnyegem sem lesz, mert hát verandám sem lesz, amire pakolhatom.
És nem lesz összevissza mozaikcsempém sem, és fapadom sem, és a régi blúzaimból varrt párnák sem lesznek szétdobálva, és agár sem lesz és májusi délután, amikor kedvemre turkálhatom a hülye szőnyeget a hülye lábammal, mert író sem leszek.

  És én bezártam azt a nem létező verandát is, mert egy hónapja nincs miről írnom, mert nem érdekel semmi, mert valami változik bennem, és fogalmam sincs, mi az, és ez megijeszt, néha megnyugtat, de úgy általában pánikba esem tőle, mert nekem fogalmam sincs, milyen az, hogy felnőni, és hogy ez most az-e, és hát már megint én vagyok az, aki utoljára tud meg magáról mindent, de őszintén szólva csak mérges vagyok valahol, valahol rád is, akiben annyira bíztam és akit annyira szerettem és aki úgy húztad ki alólam azt a rongyszőnyeget, hogy csak a saját tüdőmbe szorult levegőre emlékszem, és hogy most egy másfajta rongyszőnyegen ülök, másfajta rojtokkal, és megint bizalmat tanulok meg biztonságot, de már fogalmam sincs, hogyan terveztem az egészet -

és hogy egyáltalán hogyan gondoltam, hogy nekem verandám lesz, egy veranda az a házhoz van építve, mert hát hogyan is nézne ki csak úgy magában egy veranda, a semmiben, olyan nincsen, hát milyen nevetséges már ez, és hát házam sem lesz, mert ha máshogyan gondolok magamra, akkor egy erkélyen ülök és este van és mellettem egy üveg bor és se kutyám, se macskám, se férjem, se gyerek, nem is kettő, egy gyerek sincs, egy teljesen gyerekmentes erkélyről beszélünk, és ott is írok, de mit írok? És hogyan és kiről? És miért? Mikor? Most? Ez számít?

- és akkor most egy kicsit megnyugodtam, hogy valahogyan minden tévképzetem nagyjából ugyanarról szól, már csak ezt a hatalmas nyomát kellene valahogyan levetkőzni, és nem rosszul lenni az írás gondolatától, miközben egész nap mondatfoszlányok vannak a fejemben és olyanok vannak furcsa fecnikre lejegyzetelve, hogy "mindig egy kis csenddel kezdődik", meg ilyenek, bár belegondolva ez is micsoda hülyeség, és értem én, hogy ennyi minden van, de nem tudom leírni, és sírhatnékom van, ha megnyitom a Bloggert, sírhatnékom van, ha arra gondolok, ezt majd elolvassa valaki, és már megint arra a nemlétező verandára képzelem magam, mert ott nyugalom van és napsütés és május, és meleg a kő, nekem pedig meggypiros a köröm a lábujjamon, és az enyhén érdes rojtok máris katonás rendben sorakoznak egymás mellett.




3 megjegyzés: