EGY KÖLTÖZÉS MARGÓJÁRA


  Kényelmes, kitérdelt farmerben ülök itthon, alig háromszáz forintért turkáltam még Szegeden, az Olajbányász téren, akkor már nem ment nekünk túl jól, és én tudtam, hogy ez már nem az az idő, amikor mindent lehet mindig.
Előttem a rózsaszín bögrében tejeskávé, nálam mindig ősszel fogy a legtöbb kávé, valahogyan nyáron nem kívánom, a melegben nem esik jól, aztán ahogy hűvösebb lesz, literszámra iszom, imádom a meleg bögrét a két kezembe fogni.
Mezítláb vagyok megint, valahogyan nem tudok papucsot viselni, pedig anyukám mindig elmondta, hogy ne mászkáljak pucér talppal a kövön, csodálkozom is, hogy egyszer sem vágta hozzám a rózsaszín szőrös papucsokat, tényleg nagyon kimerítő lehet anyának lenni, hála Istennek az egyetlen dolog, amiről nekem gondoskodnom kell, az Christina Aguilera, a királykék orchideám, amit két hónapja mentettem ki a Holdudvarból.





  Három hét múlva el kell költöznöm ebből a lakásból.
Valahogyan úgy ragaszkodom hozzá, mint egy hetvenhat éves néni, én két éve élek itt, és ennél nagyobb stabilitás még nem volt az életemben. Mi folyamatosan költözködtünk, mindig, és két év az én huszonkettőmből mégiscsak sok, és teljesen kétségbe vagyok esve.
  Nem bírom itt hagyni ezt a helyet. Szépségnek szólítanak a sarki éjjelnappaliban, és félreteszik nekem a mogyorós túrórudit. Csukott szemmel is meg tudom mondani, merre van repedés a járdán, ide érkeznek a leveleim is, és a Krisztina tér az életem szerves része az egyetlen hajléktalanunkkal, Icával. Az életem része Ica is.

  Közben pedig arra gondolok, mennyire boldogtalan voltam az elmúlt két évben, hogy talán tényleg ez egy jel, és változtatnom kellene, mert egyre jobban belesüppedek magamba. Arra emlékeztet minden pillanatban, hogy két év alatt még egy ágykeretet is képtelen voltam venni ide, itt minden mindegy volt és csak elvoltam valahogyan. Semmit nem haladtam előre.
Nehéz két év volt. Eleve azt hiszem, rohadt nehéz felnőni, pláne így, ahogyan én tettem, és nagyon, de nagyon nehéz megszokni dolgokat. A változás megijeszt.
  Szeretem a megszokást, jó barátom, macskaként dörgölőzik a lábamhoz minden reggel. Együtt félünk a spontaneitástól. Főszereplők vagyunk az unalom gobelinképén.

  Hát, döntött helyettem az élet, és most mennem kell. Holnap lakást nézek, és bár ez még nem az az élet, amikor fontos dolgokról írok és van egy agaram és egy kis teraszom, és úgy mutatkozhatok be, hogy "Meyer Eszter-Virág, író", és talán az az élet sohasem lesz, legalább az illúziója megvan ennek.
Most már pont ott vagyok, hogy nem szeretnék többnek tűnni annál, ami vagyok. Átléptem a főiskolás korszakot, egyből dolgozni mentem, mert zavar, hogy azt láttam, nem haladok, pedig hülye voltam, mert vannak dolgok, amiket tényleg meg kell tanulni, és ehhez idő kell.
Úgy érzem, nincs időm. Nincs elég időm.

  Nagyasszonyként költöztem be a hetedik kerületből az elsőbe, úgy gondoltam, ebben meg a nyúlbundámban leszek valaki. Becsekkoltam a Dérynéből, a hónap végén meg alig tudtam mindent kifizetni és csúsztattam a számlám. Ma már megmosolyogtat a nagykontyos rúzsos lány, az pedig, hogy gyakorlatilag majdnem ugyanoda költözöm majd vissza, keserédes nevetést vált ki belőlem.
- Nehogy azt hidd, hogy megkerülsz, neked is végig kell járnod a történeted, kicsi lány - mondhatta az Élet, ahogyan elém tolta királynőjét, és hát azt kell mondanom, figyelj, teljesen igazad van.

  Leszek én még a hetedik kerület szépe, ebben biztos vagyok, aztán ha nem is Szépségnek, de valaminek fognak majd szólítani talán. Megmosolyogtat a saját életem, bár a torkomban dobog a szívem, de hát ennek lennie kell valahogyan, legalábbis könnyű ezt ismételgetni, mert nincs más választásom.
És látod, Élet, azért előbb-utóbb csak sikerült az orrom alá dörgölnöd, hogy még csak huszonkét éves vagyok. A kezemre csaptál, amikor túl sokat akartam kimarkolni, értem én, és tanultam belőle, hát akkor ez most így lesz. Felfogtam.
Csak akkor most segíts te is egy picit. Felnőni. Vagy valahogyan ebben az egészben.

És ami azt illeti - ezután sem tervezek papucsot hordani otthon.

Bárhol legyen is az az otthon...



1 megjegyzés:

  1. Kedves Eszter,
    nagyon tetszett ez a cikked (is), kisse keseredes, kisse oszies, elmulo, de sokat igero.
    Biztos vagyok benne, hogy barhova is visz az elet, megtalalod majd a helyed, csak ne surgesd - a dolgoknak megvan a sajat ideje, helye, es akkor talalnak majd meg, amikor az feladatodda valik.
    Ezt en is sok-sok koltozes es magamat-keresgeles utan tanultam meg, fogadtam el. Talan ez a legfontosabb:elfogadni. Elfogadni, hogy igy van, es hagyni, hadd legyen.
    Kivanok neked sok-sok sikert es pozitiv energiat!
    Anami, xx

    VálaszTörlés