KRISZTINA TÉR

   



   Ülök a Krisztina téri lakásban minden vagyonommal, a tizenkét 33 literes szemeteszsákkal, két sztenderddel, egy IKEÁ-s dohányzóasztallal, egy matraccal, négy IKEÁ-s zsákkal, és két dobozzal, ölemben az egyetlen személy, akire tényleg gondod tudok viselni - Christina Aguilera, az orchidea. 
Mellettem egy One Fashion-ös termosz, rajta, hogy "Boldog karácsonyta magyar Anna Wintournak!" - A magyar Anna WIntour gondolkodik.

   Két évet éltem itt - mog soha nem laktam sehol sem ezelőtt két évig, hacsak nem számítjuk a szentesi Terney Béla kollégiumot a folyton kinyíló, huzatos ablakaival, a barna linóleummal és a hely neokummunista báját megkoronázó barna bársony falvédőkkel.
2013. szeptemberében költöztem ide, tizenkilenc évesen. 

   Ugyanebben a hónapban döntöttem úgy, hogy passziváltatom magam a főiskolán, mert nem élek meg a részmunkaidős állásaimból, és ugyanebben a hónapban találkoztam Miszterrel, a szörfös fiúval, akibe nagyon sokáig szerelmes voltam, és akit annyira szerettem, hogy kiküldtem Portugáliába, mert úgy gondoltam, jobb neki, ha tényleg azt teheti, amibe szerelmes - szörfözhet.
Nemsokára a Heaven Store-ban lettem personal shopper, majd face controllként dolgoztam a budapesti éjszakában akár heti kilencven órát is, a mínusz tizennyolc-tizenkilenc fokban.

  Voltam ötvennyolc kiló és negyvenhét is. Voltam boldog, szerelmes, de voltam annyira depressziós is, hogy napokig ki sem keltem az ágyból. Jöttek és mentek emberek, szerelmek, férfiak, munkák, a családom hol kitagadott, hol éppen szóbaállt velem, a blog meg közben vitte magát, és általában fogalmam sem volt, mit csinálok.

  Huszonkét éves vagyok, előttem egy ajándék Red Bull - a sarki boltból kaptam, ahol minden reggel Szépségnek szólítottak, és ahol minden eladónak ismertem az ügyes-bajos dolgait, a gyerekeit, az életét, és ők is az enyémet.
Rengeteget írtam a Krisztina térről, azt hiszem, egy picit együtt nőttünk fel, a százötös busz, a Lánchíd, a folyton elromló bojlerünk és én.
Kicsit ijedt vagyok, mert felborult az életem. Félek, mert az egyetlen biztos pontom önmagamon és azon a pár emberen kívül, akik mellettem állnak, csak ez az ötvenkét négyzetméter volt.
Zacskók meg dobozok meg csomagok mindenhol. Holnap még visszajövök takarítani, de azt hiszem, ma van tényleg, végleg vége.

  Ennek a keserédes, hol szeretem, hol nem szeretem két évnek, a rossz és a jó döntésekkel együtt. Kissé szentimentális vagyok - ez egyáltalán nem az én asztalom, talán kissé be is téptem a felszálló Cif-gőztől, de azt hiszem, innen még nagyon sok szerelem, barátság, jó döntés és balfasz húzás vár rám. Úgyhogy csak így búcsúzom, Nektek.

  Azt hiszem, bármi is volt az elmúlt időkben, egy változatlan - amikor tizennyolc évesen először buszoztam át a Lánchídon, én voltam az egyetlen, aki az ablaküvegre tapadva nézte a híd fényeit és a kivilágított várost. Pedig akkor még nem tudtam, mi az a Krisztina tér, kicsoda Miszter, kicsoda Áron, mit csinál egy face controll, és úgy egyáltalán.

   Ma sem tudok semmit sem. Viszont tegnap, amikor - azt hiszem, egyelőre utoljára - gördült át az a busz így este, ugyanolyan szerelemmel néztem a fényeket.
Úgyhogy, igazából, egyikünk sem megy sehova. Valami marad, az meg én vagyok.



És ma este rohadt sokat kell majd csomagolnom.





1 megjegyzés:

  1. Én minimum 15-évvel több, évszakonként egy cipő:-) De tökre drukkolok, hogy jó legyen. A rossz döntésekben szerintem egál:-)

    VálaszTörlés