DOWNTOWN GIRL














COAT // SHEINSIDE
OVERKNEE BOOTS // JESSICA BUURMAN
WATCH // DANIEL WELLINGTON
CLUTCH // CHOIES
MAKE UP // ESSENCE & CATRICE
HAIR // HEAVEN IN STYLE


PHOTO CREDITS TO VIVIEN ARATÓ





2 megjegyzés:

GREY AS DECEMBER












COAT // JESSICA BUURMAN
GREY DRESS // SHEINSIDE
WATCH // DANIEL WELLINGTON
BOOTS // JESSICA BUURMAN
GLOVES // GRANDMA'S WARDROBE
MAKE UP // ESSENCE & CATRICE

PHOTO CREDITS TO VIVIEN ARATÓ




2 megjegyzés:

HUSZONHÁROM DOBOZ TEJNYI ÉLET






  Huszonhárom kilogramm. 
Ennyit vihetek majd magammal, amikor elmegyek. Huszonhárom doboz tejnyit az életemből; az országból, ahol felnőttem, a városokból, ahol éltem, a férfiakból, akiket szerettem, a mindennapokból, amik körülvettek, és a barátaimból, akiket elhagyok majd.
Mindent, ami kell, máshol viszek tovább. Mindent megírtam, ami fontos volt, a fehér  laptop az emlékek temetője. Dokumentumok, fájlok, fényképek. Pillanatok a bentről a kintre.


  Mindig is Audrey Hepburn szerettem volna lenni. Törékeny, mint ő, csupa elegancia és báj. És bátor is akartam lenni, mint Jackie Kennedy, és őszinte, mint Diana, és vakmerő, mint Amelia Earhart. Tehetséges, mint Jacqueline Wilson, és Szabó Magda, pont azért, mert ő Szabó Magda.
Meyer Eszter-Virág lettem.


  Negyvenöt kiló is akartam lenni, mert azt mondták, nekem az állna a legjobban; volt póthajam is, mert másnak olyan jól állt a hosszú, én pedig nem vagyok türelmes; éheztettem magam, mert valaki azt mondta, sokkal vonzóbb lennék máshogyan; megjátszottam magam, hogy elfogadjanak, és hogy ne legyek egyedül; kreténekkel randevúztam, mert a környezetem értékrendje szerint ők illettek hozzám.


  Ötven kiló vagyok. Lehetne nagyobb mellem vagy kisebb fenekem; az egyik fülem jobban eláll, mint a másik, sőt, lejjebb is van. Kiskoromban szégyelltem. Most rövid hajam van. És a füleim csodásak.
Kreténekkel még mindig randevúzom néha, de azt kell mondjam, azért már jobban szűrök. Persze így sem a legjobban, és hát talán hátráltató tényező, hogy a Nagy Ő-ben sem hiszek, meg úgy egészen pontosan éppen a "cinikus, szerelemből kiszeretett, roppant sok élettapasztalattal megáldott huszonkét éves" korszakomat élem, így azt hiszem, a randevúzásban sem hiszek, kivéve, ha te vagy Han Solo, mert akkor kérlek írjál már rám, a címem meyer.eszter@gmail.com. Köszönöm.


  Nem vagyok törékeny, mint Audrey. Csupa elegancia is csak néha, a báj meg nem az én oldalam -nagyjából annyira vagyok elbűvölő, mint egy csípőficamos lamantin. A kedvesség nem az én formám. Bátor sem vagyok, mert felkapcsolt kislámpánál alszom, és ha éjjeli lepkét vagy darazsat látok a szobában, inkább be sem megyek, ültem már így a lakás előtt két és fél órát húszévesen, bizony. Őszinte sem vagyok, mert néha még magamat is áltatom. Vakmerő sem vagyok, inkább csak meggondolatlan és ostoba, de legalább a vakmerőség látszatát fenntartom, ha olyan van, no para. 
Szabó Magda pedig végképp nem vagyok.


  Úgyhogy ez van, ez az a csomag. Ez mind jön velem, pedig még nem pakoltam be semmit sem. Jön velem Budapest, jön velem az Andrássy, a kivilágított Lánchíd, istenem, a Krisztina tér, istenem, az a két év életem legrosszabb kettője volt. Portugáliák, és szeretlekek és az a rohadt sok szívás, ami jött, amit csináltam magamnak, a problémák, a szívzűrök, a túltolt bulik, mezítláb sétáltam haza a körúton, kezemben a pár magassarkúm, a tüdőmből még kígyózott a cigaretta füstje, a hajnali szél belekapott a ruhámba, fodrozódott utánam a bordó taft selyem, vállamon a nyári szeplők, alkaromon a felirat - Be the change.


  Viszem magammal ezt is, ezeket a mezítlábas sétákat a körúton, viszem magammal a holvagyokokat, viszem magammal az utolsó pohár rozét a napfelkeltében, emlékszem, amikor először akartuk megnézni, kiderült, végig háttal ültünk neki, de nem is volt fontos, csak utólag jöttem rá, hogy az a pillanat később végig jellemző volt rám, én végig háttal ültem abban a moziban, és senki sem szólt. De mindegy is, nekem az sem tűnik fel, ha szeret valaki, miért is vettem volna észre, ha az ellenkezője történik?
Azóta néha ránézek a kezemre - nem tudom, illeszkedik-e bele egyáltalán más tenyér. Nem tudom, van-e a világon másik kéz, amelybe az enyém teremtetett.


  Huszonhárom kilogramm. A macska egyedül négy kiló, el tudnék belőle vinni 5,75 darabot, na, például 5,75 Monroe-val már nekiláthatnék megváltani a világot. Esetleg elcsomagolhatnám az összes cipőmet, szerintem az lenne annyi súly. Viszem a nagy pofámat, a rideg tekintetem - cold as ice, mondta rólam Skeeny -, viszem mindazt az eltökéltséget, ami bennem van, és sosem fogy el, mert én pont az vagyok, aki felkaparja magát a padlóról a tarkójánál fogva.


  Elcsomagolnám a gyomromat remegtető basszust, a Király utcát, és elcsomagolnám a késő esti hegedűszót, ami néha végigkúszik a házon.
Gondosan összehajtogatnék minden kalandot, minden szál virágot.
Selyempapírba tekerném a két év főiskolámat, és a pillanatot, amikor kisétáltam az épületből, és tudtam, hogy én ide most egy darabig nem, tényleg nem, és gondosan kisimítanám azon nagy remények ráncait, amit mások fűztek hozzám.
Levendulával és rozmaringgal szórnám be kedvenc emlékeimet, hogy a feledés ne férhessen hozzájuk.


  Ráülnék a huszonhárom kilogramm életemre, az emlékekre, "a világ legszebb dolgai" dobozomra, a néha beragadó billentyűzetekre, a folyton sípoló kapura, a szemerkélő decemberi esőre, a közelgő huszonharmadik születésnapomra.
Behúznám a cipzárt azon a csütörtök hajnalon, amikor pizsamában és uggban rohantam az utcán a Szerelem után, a macska dorombolását, a reggeli Budapest zaját, amikor ébred a város, a vodkatonik keserű ízét, és ahogyan átszűrődik a fény a májusi rozémon, én behúznám a cipzárt rajtad, Budapest. és vinnélek magammal tovább -






- photo credits to Vivien Arató -


3 megjegyzés:

BRÓDY SÁNDOR UTCA






  Futok át az udvaron, a lépteim kopognak a keramiton, vissza-visszaverődik a hang az udvaron, előbb vagy utóbb valamelyik lakó agyon fog verni érte, ebben biztos vagyok.
Futok át az udvaron, mögöttem a huszonkét évem, meg minden egyéb, szerelmek, cipők, be nem fejezett főiskola, az a fél diploma, a diákhitel, a munkák, a "nem tudom, hogyan lesz"-ek és a "szerintem most ez a legjobb lépés"-ek.
  Utánam a másnapok, a fejfájások, a hirtelen ötletek, a félrészeg "most van a régi szép idők", a kifújt cigarettafüst, az idegen ágyban ébredések, nézem a lehunyt pilláid, jössz te is utánam, a megválaszolatlan hívások, néztem, ahogyan rezeg a telefon, aztán kimentem a szobából, olyan volt, mintha te is ott lennél.


 A körfolyosón beszűrődik a fény, megint egy ilyen házban lakom, megint van galéria, megint van macska, látod, megint Heaven, én megtettem a kört, most ezután el kell mennem, hogy befejeztem, én felszállok arra a gépre áprilisban, és vissza sem fogok nézni - persze tudjuk jól, hazudok, zokogni fogok, már most sírok néha kicsit, nyámnyilább vagyok ám annál, mint ahogyan kinézek.


 Nyitom a kaput, belém kapaszkodik ez az öt év, az utazások, az állomások, az emberek, a Krisztina tér, onnan úgy mentem el, hogy vissza se néztem, az Alsóhegy utca, én annyira szerettelek, én szerelmes voltam beléd, a nemek, amiket mondtam és az igenek, amiket vártam, minden, amit nem kértem és megkaptam, és az, amit iszonyatosan akartam, de nem adatott meg - 


- tőlem kérdezte múltkor valaki, miért vagyok ilyen jégkirálynő, én a szerelemben sem hiszek? És rájöttem, nem én nem hiszek a szerelemben, hanem a szerelem nem hisz bennem, azért ez már kissé más jellegű, de nem tudtam igazából mit válaszolni, mert nem akartam kifejteni, miket is gondolhat rólam a Szerelem, az biztos, hogy annyira nincs oda értem, hiába, azokra sosem tudok jó benyomást kelteni, akikre akarok - 


  A postaládák mellett vár a múlt, csendben, azt mondták nekem a filmműn, tudok én írni, ha akarok, de annyira nem, amennyire tudnék, anyád tudna meg akarna, gondoltam én, amikor kifordultam az ajtón, csak így tudok írni, hiába, tizennyolc voltam, és kicsit érzékeny a témára, talán ott kellett volna maradnom és felvennem az elém dobott kesztyűt, most már állandóan ezt teszem, nincs is szebb az érett, felelősségteljes péniszméregetésnél, hatalomfitogtatásnál, de elborul az agyam, ha politikáról van szó,


  talán tényleg Szegeden kellett volna maradnom, élhetnék az anyámmal meg az öcsémmel, vergődhetnék az SZTE-n, randevúzhatnék egy kedves koleszos fiúval, akivel közös óránk van, ő elvinne Debrecenbe vagy Székesfehérvárra a családjához bemutatni, én nem bírnék mit kezdeni az apjával, sosem tudok mit kezdeni mások apjával, a sajátommal sem, számomra egy háztartásban fura férfit látni, olyan, mint egy bútorhoz adott kiegészítő, vagy nem tudom, csak kerülgetem, és hülyén nézek rá. 


  Lediplomáznék és mehetnék a Városi Televízióhoz, vagy Telin, vagy nem tudom, mi a neve, mosolyognának rám, te az Éva lánya vagy, nem? kérdeznék, én pedig agyvérzést kapnék, mást se csináltam egész életemben, csak próbáltam nem az Éva lánya lenni, de ha maradtam volna, biztosan kitaláltam volna valamit rá, baltaarccal válaszolnám, hogy nem, Etelka az anyám a CBA csemegepultjából, érdekelne, akkor is kedvesek lennének-e velem, szóval ellötyögnék a tévében, közben a fiúm, nevezzük Zsoltnak, az olyan megbízható név, vagy Árpádnak, szóval, Zsoltárpád lediplomázna, meg valahol gyakornokoskodna, utána panelbe költöznénk, aztán szülnék, hogy Kövér László és Ákos is elégedettek legyenek, persze előtte minden pénzem visszaadnám a főnökömnek, ha esetleg pont annyi lenne, mint Zsoltárpádé, vagy eltüzelném a felesleget, persze csak a rohadék liberálfasiszta ismerőseim küszöbén, hogy tanuljanak belőle.


  Lökdös minden "volna" és minden "lehetne" a Rákóczi tér felé, kerülgetem a gimnazistákat, a jobb oldali kisbolt előtt bámészkodókat, élvezem az utolsó napsugarakat, nemsokára elmegy a fény, én pedig próbálok tartalékolni, próbálom elérni, hogy a bennem lévő ne aludjon ki, óvom a lángot, ami az enyém, és ami még mindig pislákol valahogyan, fogalmam sincs, remény-e ez, vagy az a rögeszmés, beteges elszántság, ami átnyomott az egész életemen, a kudarcaimon, a glitteres pillanataimon, amikor engem ünnepeltek, nekem szólt a taps és amikor én ünnepeltem mást, ez a hiú, önbizalomhiánnyal tele, mégis paradox módon beteges önhittségem, hogy nem vagyok hajlandó elfogadni, ami van, mert én Meyer vagyok, és ez a vakbuzgó elszántság, ami néha fejjel hajt a falnak, 


  futok én, csak nem tudom, merre, talán hozzád, talán tőled el, bár azt sem tudom, ki vagy, magamtól, magamhoz, nélkülem, veled, miattad, benned, magamban, valahol, futok a Bródy Sándor utcán, december van, és süt a nap, huszonkét éves vagyok, a lábam harminchét és feles, az egyik metszőfogam ferde, kopog a cipősarkam a Bródy Sándor utcán, rohanok, rohanok át az egész életen, 


valahol majd csak utolérjük egymást veled -







photo credits to Vivien Arató





1 megjegyzés:

MEYERÉK LÁNYA






  Én Meyer-lány vagyok tudod, ez azt jelenti, hogy világos a szemem, nem igazán tudok térképet olvasni, szeretem a csillogó dolgokat, és komolyzenére írok.
Én Meyer-lány vagyok, szeretem a scotchot, néha kisurranok egy cigarettára, és szükségem van a változásra.
Én Meyer-lány vagyok, az apám azt hiszi, ő Indiana Jones, az anyám pedig még előttem helyekre ment lelövetni magát, hogy aztán írjon fagyos karácsonyokról, helyekről, ahol háború van, és ahol kivégzik az embereket, én így nőttem fel, kettejük között.


  Én Meyer-lány vagyok, az egyik első szavam az volt, hogy villamos, tudod, a mamám kiskoromban nagyon sokat vigyázott rám, én pedig térdeltem a kanapén, és az ablakon át néztem a Tisza Lajos körúton hömpölygő autófolyamot, na, arra járt a sárga villamos is, mert igen, Szegeden van villamos, persze neked erről fogalmad sincs, sokan még azt sem tudják, ki volt Tisza Lajos.
Velünk szemben ott állt a Reök-palota, persze te azt sem tudod, mi az de ha már itt vagyunk, elmondom neked, hogy a Reök-palota majdnem száz évvel idősebb nálam, szecessziós és mindig azt gondoltam, ha nagy leszek, ott fogok majd lakni, mert ha sokáig nézed, akkor látod, hogy az épület sarkán egy nagy, szétterjesztett szárnyú madár van, amit először virágnak látsz - a Feketesas utcára utal, te persze azt sem tudod, mi az a Feketesas, az egy utca, de mindegy is, az is van nekünk, Feketesas utcánk.


  Szóval én mindig ott térdeltem az ablak elé tolt kanapén, és néztem a villamosokat, a mai napig ott járnak, a hármas meg a négyes, meg most már több is, csak tudod, én már nem élek ott gyakorlatilag 2007 óta, de ott járnak a trolik meg a buszok is, és ha Szegedre megyek, fogalmam sincs, mivel kell utazni, úgyhogy taxizom, úrizálok, és mindig mondják, hogy pesti lány lettem.
  Akkor még nagyon kicsi voltam egyébként, amikor a kanapé volt meg az első villamos volt, csak később újították fel a teret meg a szobrot meg a Reök-palotát, és akkor még annyira messze volt a drámatagozat, Budapest, a szerelmek, akkor még nem tudtam, hogy egyszer majd valaki megkéri a kezem, és én nemet mondok, azt sem tudtam, hogy valaki más úgy fogja magát kitépni az életemből, hogy levegőt sem kapok rendesen hónapokig, azt sem tudtam, hogy valakim majd Portugáliában lesz, és hogy huszonkét évesen azt veszem majd észre, hogy a gyerek az új fekete, hirtelen mindenki szül meg menyasszony lesz, én meg ott állok majd, és arra gondolok, hogy talán ez nem az én formám, hogy nekem ülnöm kell inkább egy kényelmes székben és naphosszat írni, este meg menni, meginni valamit az Eszterrel meg a Viviennel meg az Alizével vagy a Mariettával, nekem ez a fekete, ők minden alkalomhoz illenek, hát ezért a barátaim, végtére is, meg hát türelmesek, a türelem, na, az nagyon kell hozzám.


  Akkor még azt sem tudtam, hogy úgy megbántanak majd, hogy nem tudok majd viselkedni másokkal, hogy lesz csigaházam, és lelépési kényszerem, és gyanakvóan pillantok majd minden kedves szóra, amit megejt valaki, nekem célozva, és előítéletes leszek, hát látod, ilyen nagy kárt lehet okozni valakiben pár szóval, és már az érzés nincs meg, a másik nincs meg, a rombolás viszont még megvan, látod, ezért nem csinálok én semmit senkivel, mert nem akarok törni meg zúzni.
Így is elefánt vagyok a saját lelkem porcelánboltjában.


  Én a galérián, mellettem a macska, mindketten az ágyon. Lehet, hetven évesen is ugyanezt fogom majd csinálni, én, ha előre nézek, sosem gyereket látok meg férjet meg unokákat, hanem egy hatalmas erkélyt egy késő nyári estén, ahogyan verem a billentyűzetet egy pohár bor mellett, és már vannak könyveim, mármint tudod, olyanok, amiket valaki meglát és kiad és az emberek önként pénzt adnak érte, és nem csak azért remélhetőleg, hogy felolvassanak belőle pár részletet elváltoztatott hangon és kiröhögjenek, ahogyan én teszem néha másokkal, kicsit félek ettől a könyvkarmától, tényleg igazán megérdemelném.


  Én kevesebb, mint négy hónap múlva elmegyek innen, felszállok a gépre, és repülök tizenöt órát - nem akarom, hogy bárki is elkísérjen, mert annyira nyámnyila vagyok, hogy fel sem szállnék arra a gépre, csak zokognék bénán a terminálban, és lecövekelnék, úgy kéne feltolni a járatomra, ahogyan Mészi rángatott be a matematika érettségire, szóval nekem nem kell kíséret, én kicsit azért megyek, mert ha most nem megyek, akkor sosem fogok menni, én ilyen gyáva fajta vagyok, amikor még valami látszólag bátrat teszek, akkor is csak túlságosan hülye vagyok, nem vakmerő.


  Egyébként pont akkora nyomorult vagyok, hogy én leszek majd valaki Misztere akkor, érzem én, az a január 28 is azelőtt volt, hogy elment volna Portugáliába, de én küldtem, egy szavam sem lehet, valóban, még meg is írtam, imádtátok, pedig a töredékét sem láttátok annak, ami volt, azt egy könyvre tartogatom, a gyerekemre, pont annyira fájt, mint egy szülés, és pont kilenc hónapig tartott, és se kockázat- se tehermentes nem volt, az ilyenre a szív biztosítása nem terjed ki.
Szóval amilyen szerencsétlen vagyok, pont előtte egy nappal fogok találkozni a nagy Ő-vel, ha van olyan, bár nem hiszem, de el tudom képzelni az Életről, hogy így szúrjon ki velem, imád, tényleg.


  Szóval, igen, látod, ez is egy Meyer-lányhoz méltó dolog lenne. Még jó, hogy a repülőről nem lehet csak úgy leszállni útközben, mint a Volán buszról, mert akkor biztos, hogy kikötnék máshol, vagy infarktust kapnék a terminálon, bár egész életemben egyedül repkedtem a Meyer-fiú meg a Nyemcsok-lány között - azt hiszem, tudod, én vagyok a nemzetköziség elfuserált, sérült, barna papírcsomagolású, raffiamasnis doboz, ami sosem karácsonyra ér ide, hanem Újév után, vagy még legalább Advent előtt. 


  Én vagyok a megvámolt, ezer kézen átfutott, összerázogatott, szétvizsgált scomag, amiről azt sem tudod, örülsz-e majd annak, amit benne találsz; én vagyok a félig szakadt címzés a hibásan leírt utcanévvel, és én vagyok a két számmal kisebb, szúrós karácsonyi pulóver is, a rémisztően csúnya mintával, amit következő évben úgyis tovább passzolsz valamelyik idegesítő rokonodnak a zsinórban harmadszorra kapott, zs-kategóriás Fa dezodorcsomagért cserébe.


Én vagyok.


  Vársz már, igaz?















- A portrét köszönöm Arató Viviennek -


3 megjegyzés:

1213;

 




  Tudod, én mostanában nem tudok írni.
Az ihlet úgy lépett le tőlem ahogyan én húztam be magam után az ajtót, amikor eljöttem tőled - lábujjhegyen topogott végig a körfolyosón, hogy ne ébressze fel  szomszédokat, és főleg engem.
Tudod, én mostanában nem csak írni nem tudok, gondolkodni sem, én most csak megyek előre, és érzem, hogy levegő kell nekem. Könnyesre nevetem magam a gobelinen, melyen a gombolyaggal játszó macska én vagyok.


 Tudod, én mostanában a felkapcsolt kislámpa fényénél alszom, mert láttam a Krampusz című karácsonyi horrort, és újra félek a sötétben.
Megint döntésképtelen lettem - nem tudok már bevásárolni járni, mert nem órákig állok, és nézem a polcot, és rájövök, hogy nekem nincs innen szükségem semmire sem, és utána arra is rájövök, hogy a káposzták meg a retkek meg a karalábék igazából az életem bizarr metaforái azon a koszos, raklapokkal teli placcon, amire meredek, és hogy már megint az a problémám, hogy szorít a Gucci cipő, hogy nem tudok mit kezdeni jó dolgomban.


 Egyébként képzeld, megint dohányzom, ezeket a vékony tündérpálcákat szívom, egyiket a másik után, és nézem a füstöt, és folyamatosan zakatol az agyam, és figyelem belülről a szavak csengését, de valahogyan egyet sem tudok leírni, mert minden, amit mondok, hülyeségnek hangzik.
Mostanában bájos sem tudok lenni.
  Persze, tudom, sosem voltam bájos.
Én nem úgy vagyok vagy voltam az, mint a többi lány, én olyan fajta bájos vagyok, akit csak néha a szemed sarkában látsz megmozdulni, az én bájosságom olyan, mint egy átlagos magyar művész nagyon várt honoráriuma egy szar hónap után, hogy megkapod, aztán már el is ment, ennyi volt.


  Most inkább befelé figyelek.
Befelé figyelek, mert amikor a kifelével foglalkozom, mindig csak a gond lesz, mert a végén mindenki kap egy darabot, én pedig nem kapok semmit sem, én már megtanultam szűk marokkal mérni önmagam, és lehet mondani, hogy egy szigorú picsa vagyok, de ez most így jobb.
Azt mondta valaki, lazulnom kellene, és esküszöm, próbáltam lazítani, de pont annyira szörnyű volt, mint amikor tetszik valaki, és megpróbálom lenyűgözni, és totális idiótát csinálok magamból, és a másik elkönyvel egy szerencsétlennek, akinek beszéd közben összeakad a fülbevalója meg a nyaklánca, és amikor lazán megpróbálja elválasztani egymástól a kettőt, akkor csak kurvanagy hamisgyémántokat lát mindenki széjjelzáporozni a levegőben.
Persze utána elcsúszom rajtuk, szóval mindegyke is.


  Tudod, én ideges vagyok és feszült és stresszes, és ha nagyon nevetek, akkor röfögök, igen, és tudod, néha kicsit kétségbeesem, mert egy boldog kis hippikommunában éldegélek a meleg lakótársammal meg a macskánkkal, és néha elfog a félelem, hogy egy reggel meghalok, és csak akkor találnak majd rám, amikor valamelyikük félig lerágta már az arcom -
- és utána egyébként még egyszer elfog a félelem, mert én nem attól félek, hogy egyedül halok meg, és eltelik egy hét, mire valaki megtalál, hanem attól, hogy úgy halok meg, hogy nem zongoráztam végig ezt az egész rapszodikus érzelembillenytűzetet, ami bennem van, és hogy lesznek olyan hangok, amiket sosem szólaltat meg senki sem, se én, se más,

 
  és tudod, én ezektől tudom, hogy jó helyen vagyok, nem a tündérpálcától, vagy az arclerágástól vagy a Krampusztól, hanem hogy végre, így huszonkét évesen nem akarok sem több lenni, sem kevesebb annál, aki vagyok, és pont azt teszem, amit tennem kell, és azt hiszem, ahogyan kiléptem ebből a szoros cipőből, bele a másikba, ami kissé nagy volt rám, és igazából teljesen mindegy, hogy mi fog még történni velem,

 
  hogy majd szerelmet vall-e nekem megint valaki a 61-es villamoson, vagy megint lehányja egy másik a kabátom, vagy kiderül, hogy tényleg nem vagyok jófej, és mindenki megtudja ezt, vagy megint húzhatom haza a pizzásdobozt szorongató félrészeg Dánielt a kihalt Gozsdun, engem már mindez nem érdekel, amíg meg tudom írni, és pont ezért nem is félek annyira abban a nagyonfélésben, ami megmozdul a gyomromban, ha az Államokra gondolok, vagy a diplomámra, vagy az ilyenekre,


  én az egészet meg fogom írni, és hát ezt akartam csinálni, igazából, nekem édesmindegy, hogy ez hol történik, meg hogyan,


  szóval, tudod, én most ezeket gondolom, és ezeket kell majd neked elmondanom négy hónap múlva huszonkét év után, és úgyis tudom, hogy egy sziába fogom az egészet belesűríteni, te átkarolsz majd, én pedig majd azt válaszolom a kérdésedre, hogy jó volt az út, csak elzsibbadt a lábam, és utána majd rajtunk múlik, hogy te mit fogsz mondani és hogy én mit fogok mondani, és hogy ott lesz-e köztünk az egész, de egyelőre csak abban reménykedem, hogy majd megtaláljuk az autót a parkolóban, mert emlékszel, ilyen nagy helyeken mindig csak körbe-körbe koslatunk, és keressük a kocsit, ami csak fél óra múlva lesz meg -




1 megjegyzés:

BEAUTY REPORTS // PRAKTIKÁIM AZ EGÉSZSÉGES ARCBŐRÉRT I.



  Az anyukám kiskoromban televízióban dolgozott műsorvezetőként - a mai napig emlékszem arra a jellegzetes púderillatra, ami körbelengte, ha hazajött felvétel után (meg nonstop beszéltem a képernyőhöz, ha ő volt rajta, de megbolondulásom története egy másik bejegyzésben lesz majd olvasható).
Arra is emlékszem, hogy a mi fürdőszobánk nem sminktermékekkel, hanem arctonikokkal, hidratálókrémekkel, testápolókkal volt tele, és anyukám a szabadnapjain egyáltalán nem viselt make upot, és néha érdekes színű arcmaszkokban mászkált.
A fürdőszobaszekrényünk aljába ömlesztve állt mindenféle érdekes kence, és általában nem tudtam ellenállni nekik (anya, ha ezt olvasod, be kell valljak valamit: a barackillatú hidratálókrémed és a lehúzható maszkod nem költözés közben tűnt el... de biztos vagyok benne, hogy a te mindent látó Szauron-anyaérzéked ezzel már évek óta tisztában van).







 Akkor még nem értettem, hogy aki minden nap használhatná ezeket a csodaszép szemhéjfestékeket, rúzsokat, miért nem teszi - most már viszont abszolút helyeslem anya módszerét, és én is élek vele.
Sosem fekszem le sminkben, és igyekszem minél kevesebbet és minél jobb minőségűt használni belőle - persze, sok időbe telik kikísérletezni, mi válik be és mi nem.
Hetente egyszer használok arcradírt, van külön éjszakai és külön nappali arckrémem is, és megmagyarázhatatlanul vonzódom az arcmaszkokhoz. Biztos családi vonás. :-)
Nagyjából tizenhét éves korom után még a stresszalapú pattanásnyomkodásról is leszoktam - általában most is sikerül ellenállnom az efféle bűnös élvezeteknek (tegye fel a kezét, aki nem az arcát babrálja, ha ideges! Na ugye!).


  Nem félek a ráncoktól, sem az öregedéstől. Szerintem nincs szebb, mint egy nő, akinek a bőre magán viseli az összes örömöt, amit átélt, szeretem, ha valaki sugárzóan öregszik, és ötvenévesen is ragyogó. Én is erre törekszem, és próbálok minél több időt fordítani a rá, mert hiszem, hogy később meghálálja majd a törődést.
Figyelemmel kísérem, mi történik a beauty-világban, így igyekszem mindent tesztelni, mindennek utánajárni, ami beválhat.


  Mint arcápolás-fetisiszta, egyből lecsaptam a lehetőségre, hogy elvégezzenek rajtam egy hydrobalance arckezelést a Heaven in Style-ban - gondoltam, a téli kiszáradást megpróbálom megelőzni valahogyan, és felkészítem az arcbőröm a mínuszokra.
A másfél órás kezelés a következőkből állt:


  1. Tisztítás
  2. Peeling
  3. Mitesszerek kezelése
  4. Ultrahangos arckezelés
  5. Arcmasszázs
  6. Hidratáló arcpakolás
  7. Befejezőkrém felvitele, illetve pakolásként való alkalmazása

  Őszintén szólva a gőzölés, az arctisztítás és a peeling pont arra volt elég, hogy kellemesen ellazuljak, majd amikor a mitesszereimre került a sor, hirtelen úgy éreztem magam, mint egy lobogó szemöldökű, pattanásos WOW meme, akinek az arcán hegyvonulatokként sorakoznak a ragyák és minden más - a fene se gondolná, hogy ennyi minden felett átsiklunk a tükörben...
Az ultrahangos arckezelés és az arcmasszázs viszont bőven kárpótolt az élményért, és legalább tudtam, hogy tényleg egy jó darabig nem kell majd komolyabban foglalkoznom ezzel, így a pici fájdalomért abszolút kárpótolt a csodaszép, egyenletes bőröm.




Se alapozó, se korrektor - csak egy kis nappali arckrém, bronzosító,
és persze csodás egyéniségem ragyogása. :-)



  A hidratáló arcpakolás volt egyébként a kedvencem - a száraz, érzékeny bőrűek táborát gazdagítom, így folyamatosan feszül a bőröm, nagyon nehéz nekem megfelelő arckrémet találni, ráadásul három hónap után a legtöbb elkezdi nagyon zsírosítani a T-vonalam, így csak kúraszerűen használhatok hidratálókat. Most is éppen arckrémkeresésben vagyok, így örültem, hogy végül a Babor Vita Balance termékét használtuk - egyszer már próbáltam, és nagyon bevált, így nem tartom kizártnak, hogy később beinvesztáljak egybe.






  A kezelésről egyébként videó is készült, érdemes megtekinteni, és nem csupán a nyitókép miatt, ahol elég érdekes arckifejezésem van - bizony, ilyen egy igazi, mindent megmozgató arcmasszázs közben nagyon nehéz dekoratív arckifejezést vágni, még a rutinos szelfizőknek is.


  
@esztervirag által közzétett videó,




Puszik:

Eszter-Virág 

0 megjegyzés:

ÁPRILIS, AMERIKA, REPJEGYEK







   Ülök az új lakás galériáján, mellettem egy fél üveg Gancia pezsgő, a költözéskor bontottam ki.
Monroe már két órája kényszerít arra, hogy játsszak vele, és enyhén zsibbad az egyik karom.
Lent két felállított sztenderd, fél pár magassarkúk szerteszét, dobozból öltözöm már csütörtök óta,
és elképeszt, mennyi papucsom és retikülöm és ruhám van, és nem tudom felidézni, mikor is lettem gyűjtögető.


  Sokáig, azt hiszem, csak emlékeket gyűjtöttem.
Aztán szoknyákat, pulóvereket, táskákat, ékszereket, cipőket, kabátokat, könyveket és férfiakat.
Szerelmeket, első és utolsó randevúkat, érzelmeket, csalódásokat, szeretlekeket,
villamosozásokat, kéz a kézbeneket, elválásokat.
Gyűjtöttem ismerősöket, barátokat, haverokat, átmulatott éjszakákat, délutáni kávézásokat,
nagy pillanatokat, mindenségélményeket, és aztán fogtam magam, és megírtam az egészet.


  Láttam nagy pillanatokat az első sorból, kaptam selyempapírban ajándékokat, láttam terveket
és segítettem is megvalósítani őket. Sétáltunk este haza az Andrássyn, előttem az élet, csak rohadtul nem látok tőle semmi mást - mondtam, és tényleg, azóta minden percben ezt érzem.
Sosem gondoltam volna, hogy ennek mind a részese lehetek.
Az izgalomnak, a város lüktetésének, helyek felépülésének, álmok teljesülésének, felemelkedéseknek
és bukásoknak voltam tanúja.


  Négy éve élek Budapesten, és azt hiszem, pont ez az az intervallum, ami után tovább már nem maradhatok. Nem találom a helyem, és szorít ez a cipő - a bloggal már megtettem mindent, amit akartam, és a jövőmben nem látom ezt lehetőségként.
Tovább szeretnék lépni, valami olyan dologba fogni, ami kihívást jelent számomra, valami olyat szeretnék csinálni, ami motivál, felemel, megdolgoztat úgy igazán, és azt hiszem, ezt most itt nem találom meg.
Valami olyanra van szükségem, ami megijeszt.


  El kell mennem ahhoz, hogy majd hazataláljak.
Tizennyolctól huszonkét éves koromig éltem itt - bár huszonhárom leszek, amikor elmegyek -,
és egyre csak azt érzem, hogy valami szólít.
Szeretném látni a világot.
Utazni akarok, és tanulni máshol, szeretni máshol, csalódni máshol, emlékeket, érzéseket gyűjteni, ahogyan itt is tettem. Azt hiszem, pont olyan későn érő vagyok, mint az apám.
Ő azt kérdezte tőlem, ha van még egy állampolgárságom, miért nem használom ki?
Azt mondta nekem, megérti, hogy nehezen hagyom itt Budapestet, de higgyem el neki, a nagy álmok igazából nem helyszínfüggők.
Következetesen nemet mondtam neki, évekig.
Eddig.



  Egyszerűen csak muszáj mennem - és néha a torkomban lüktet a félelem, mert rettegek attól, ha nem megyek el, meg fogom bánni, nem most, hanem nyolcvan évesen, mert az ember mindig olyan dolgokat bán meg, amiket kihagy, nem pedig olyanokat, amiket megtesz, és attól is félek, hogy itt maradok, én most mindentől félek.
De valahogyan azt hiszem, a mehetnék erősebb.
Meg kell néznem, hol lehetek én ebben a hatalmas világban, mert úgy érzem, itt most egyáltalán nem vagyok.
Csak mennem kell.


  Így - hosszú vívódás után - úgy döntöttem, áprilisban az édesapámhoz és a családom többi tagjához költözöm az Amerikai Egyesül Államokba.
A blog persze folytatódni fog - csak elsősorban inkább a tapasztalataimról, beszámolóimról írok majd, és persze a mostani rovatokat is igyekszem életben tartani, remélhetőleg ez sikerül is.


Abban is reménykedem, hogy velem tartotok majd oda is.


Puszik: Eszter-Virág





2 megjegyzés:

NAIL STORIES // A MATT AZ ÚJ FEKETE



  Szeretem, ha szépek és ápoltak a kezeim - rengeteg férfi ismerősöm is vallja, hogy egy nőt a keze és a cipője állapota jellemez talán a legtisztábban.
Korábban notórius bőrtépkedő voltam, de mióta géllakkoztatok, és a Heaven in Style-ban redszeresen rám szólnak, leszoktam róla, bár nehéz ellenállni a csábításnak. :-)
Nem igazán követem a "körömtrendeket", számomra az a fontos, hogy ami a kezemen van, passzoljon a lábamhoz, meg úgy általában a sminkemhez - utóbbi viszont három-négy rúzs variálásából áll, így nagyjából 6-7 árnyalatra lehet leszűkíteni az általam használt színeket.






  Amit viszont sosem tudnék elviselni magamon, azok a mintás vagy a tematikus körmök - igazi földhözragadt Bak vagyok ebből a szempontból, szeretem a praktikus dolgokat, és ahogyan a ruhadarabjaim megvételekor, úgy a manikűrnél is azt tartom elsőszámú szempontnak, hogy könnyen beilleszthessem a "ruhatáramba".
  Évekig a piros megrögzött szerelmese voltam, egészen tizenhárom éves koromtól huszonkettőig - legyen szó rúzsról vagy körömről, mindig ezeket választottam.
Most már a pasztell árnyalatait részesítem előnyben, legújabb szerelmem a matt, amiről hónapok óta nem tudok leszokni. Valamiért sokkal elegánsabbnak és mutatósabbnak tartom, mint a klasszikus polírozott körmöket.






Ahogyan tudjátok, ha kéz- és lábápolásról van szó, akkor szintén a Heaven in Style-t részesítem előnyben - tartom magam a mondáshoz, hogy jó fodrászt, kozmetikus, és körmöst le ne válts.
Szerencsére a lányok megszokták, hogy folyamatosan "rosszalkodom", izgek-mozgok, nyomkodom a telefont, szorongatom a kávéscsészét, simogatom a szalonba a gazdikkal betévedő kutyusokat (nagy örömömre állatbarát a hely), vagy tereferélek.








  Burgundy, Nude, Dark Dahlia és Latte - eddig ezeket az árnyalatokat próbáltam, és mindegyiket nagyon szeretem. A mostani sminktrendek a nude árnyalatú rúzsokat részesítik előnyben, így szeretem, ahogyan a burgundy körmök kiegészítik a pasztell számat, és fordítva - ahogyan már említettem, nagy rajongója vagyok a praktikus dolgoknak.
Azt is nagyra értékelem benne, hogy amíg a fényesített körmöket egy idő után módszeresen tönkretettem a mindenféle manikűrgyilkos műveletemmel, ezt gyakorlatilag lehetetlen lerombolni, így a mosogatástól kezdve a költözésen pakoláson át a macskaalmozásig minden művelhető benne.
Számomra a matt az új fekete, és biztos, hogy egy darabig kitartok mellette.



Ti hogy álltok vele? Szeretitek, viselitek?



Eszter-Virág




1 megjegyzés:

ÉSZAKI SZÉL




  December van, négy hónapja mentél el, és azt a bizonyos ajtót pont akkora résnyire hagytad magad után, hogy mindig lássak belőled egy picikét.
December van, a körúton már égnek a fények, láttam, amikor tegnap kiültem az ablakba dohányozni, és éppen rád gondoltam közben.

  Nekem mehetnékem van, mióta te is elmentél, nekem felesleges itt maradnom, mert minden utcán te jössz szembe, és minden ajtón te kopogsz be, minden vonal másik végén te vagy valahol, és valahogy folyamatosan eszembe jut, amikor egyszer vitatkoztunk, és mérgesen fújtam egyet, mire azt mondtad, úgy szuszogok, mint egy felhúzhatós játékvaddisznó, és én elnevettem magam, hát ki mond ilyet az embernek?

  December van, és én azon az augusztusi estén Mariettát hívtam fel a fürdőkádban ülve, tudod, én annyira zokogtam, hogy nem kaptam levegőt, te pedig leírtad a chaten, hogy mennyire alkalmatlan vagyok arra, hogy veled járjak, meg úgy bárkivel is, és tudod, olyan rohadtul fájt, én egészen addig nem is tudtam, hogy annyira ember lennék, szóval azért ezt köszönöm.
Becsuktam a szemem és lemerültem a víz alá, és hallgattam, ahogyan a fülemben lüktet az ér, és eszembe jutott az összes béna vizes videoklip, amit láttam.
Utána egyébként rá két órára bementem a munkahelyemre, mert tudod, én az anyámat sem láttam sohasem összetörni.

  Úgy spiráloztam ki a szempilláimat, ahogyan ő tette, amikor összeomlottunk anyagilag, és olyan biztosan húztam meg a rúzsvonalam, ahogyan tőle láttam, mielőtt először eljöttem volna otthonról,
és amikor körbeültek a többiek és megkérdezték, mi történt, a tőle látott tömörséggel vázoltam a helyzetet - amikor szétmentek a nevelőapámmal, akkor ő is pont így világosított fel a történtekről.

  December van, és ha azt nézem, én külföldön is tudok csóró lenni, meg kusza meg mindenféle,
de ott legalább nem ütközöm abba a lányba, aki melletted voltam.
Vagyis nem tudom, az a lány jobb volt-e, de az a lány boldog volt és szerelmes volt, biztos emlékszel arra a lányra, volt pofád neki azt mondani egy augusztusi reggelen, hogy szereted, majd férfi módjára szakítottál vele egy közösségi portál chatprogramán keresztül.
A helyzet abszurditása egyébként folyamatosan nevetésre késztet, mert ez tényleg az a pont, amikor nem tudom, sírjak-e vagy nevessek, vagy bármi, úgy érzem magam, mint amikor Carrie-t cetlin dobták a SATC-ben, hihetetlen, hogy ilyesmi még ma előfordul.

  És ha már valóban listázom az életem, azt látom, hogy nincs már meg a Krisztina téri lakás, nem vagy meg te sem, és ha meg is voltál, hát ilyeneket tettél, látod, és még mindig nem vagyok dühös rád, hát talán tényleg el kellene mennem egy olyan helyre, ahol megtanulok igazságosan mérgesnek lenni emberekre, vagy már nem is tudom, egészen egyszerűen sok volt most nekem ez a Budapest,

  sok volt ez a négy év, sok volt a szerelem, és talán nem is nekem való ez az egész, mindegy is már, én érzem az Északi szelet, érzem, hogy kopogtat az ablakomon napok óta, bebújik a bőröm alá, a szívembe, mélyebbre, ahol te valaha voltál, belekap a ruhámba, ha az utcán sétálok, a hajamat borzolja, lehunyt szempilláimba kapaszkodik,

és minden éjszaka, minden nappal keres engem, szólít engem ez a mehetnék,
ami sosem volt talán, vagy mindig is mögöttem járt,
mellettem futott,

itt ólálkodott -


- én pakolok, és megyek tovább, mert veled együtt lenni nem bírtam, itt maradni egyedül magammal nem tudok, csak megyek, valahova mindig megyek, de ne aggódj, megírom,

megírom majd az egészet.



0 megjegyzés: