1213;

 




  Tudod, én mostanában nem tudok írni.
Az ihlet úgy lépett le tőlem ahogyan én húztam be magam után az ajtót, amikor eljöttem tőled - lábujjhegyen topogott végig a körfolyosón, hogy ne ébressze fel  szomszédokat, és főleg engem.
Tudod, én mostanában nem csak írni nem tudok, gondolkodni sem, én most csak megyek előre, és érzem, hogy levegő kell nekem. Könnyesre nevetem magam a gobelinen, melyen a gombolyaggal játszó macska én vagyok.


 Tudod, én mostanában a felkapcsolt kislámpa fényénél alszom, mert láttam a Krampusz című karácsonyi horrort, és újra félek a sötétben.
Megint döntésképtelen lettem - nem tudok már bevásárolni járni, mert nem órákig állok, és nézem a polcot, és rájövök, hogy nekem nincs innen szükségem semmire sem, és utána arra is rájövök, hogy a káposzták meg a retkek meg a karalábék igazából az életem bizarr metaforái azon a koszos, raklapokkal teli placcon, amire meredek, és hogy már megint az a problémám, hogy szorít a Gucci cipő, hogy nem tudok mit kezdeni jó dolgomban.


 Egyébként képzeld, megint dohányzom, ezeket a vékony tündérpálcákat szívom, egyiket a másik után, és nézem a füstöt, és folyamatosan zakatol az agyam, és figyelem belülről a szavak csengését, de valahogyan egyet sem tudok leírni, mert minden, amit mondok, hülyeségnek hangzik.
Mostanában bájos sem tudok lenni.
  Persze, tudom, sosem voltam bájos.
Én nem úgy vagyok vagy voltam az, mint a többi lány, én olyan fajta bájos vagyok, akit csak néha a szemed sarkában látsz megmozdulni, az én bájosságom olyan, mint egy átlagos magyar művész nagyon várt honoráriuma egy szar hónap után, hogy megkapod, aztán már el is ment, ennyi volt.


  Most inkább befelé figyelek.
Befelé figyelek, mert amikor a kifelével foglalkozom, mindig csak a gond lesz, mert a végén mindenki kap egy darabot, én pedig nem kapok semmit sem, én már megtanultam szűk marokkal mérni önmagam, és lehet mondani, hogy egy szigorú picsa vagyok, de ez most így jobb.
Azt mondta valaki, lazulnom kellene, és esküszöm, próbáltam lazítani, de pont annyira szörnyű volt, mint amikor tetszik valaki, és megpróbálom lenyűgözni, és totális idiótát csinálok magamból, és a másik elkönyvel egy szerencsétlennek, akinek beszéd közben összeakad a fülbevalója meg a nyaklánca, és amikor lazán megpróbálja elválasztani egymástól a kettőt, akkor csak kurvanagy hamisgyémántokat lát mindenki széjjelzáporozni a levegőben.
Persze utána elcsúszom rajtuk, szóval mindegyke is.


  Tudod, én ideges vagyok és feszült és stresszes, és ha nagyon nevetek, akkor röfögök, igen, és tudod, néha kicsit kétségbeesem, mert egy boldog kis hippikommunában éldegélek a meleg lakótársammal meg a macskánkkal, és néha elfog a félelem, hogy egy reggel meghalok, és csak akkor találnak majd rám, amikor valamelyikük félig lerágta már az arcom -
- és utána egyébként még egyszer elfog a félelem, mert én nem attól félek, hogy egyedül halok meg, és eltelik egy hét, mire valaki megtalál, hanem attól, hogy úgy halok meg, hogy nem zongoráztam végig ezt az egész rapszodikus érzelembillenytűzetet, ami bennem van, és hogy lesznek olyan hangok, amiket sosem szólaltat meg senki sem, se én, se más,

 
  és tudod, én ezektől tudom, hogy jó helyen vagyok, nem a tündérpálcától, vagy az arclerágástól vagy a Krampusztól, hanem hogy végre, így huszonkét évesen nem akarok sem több lenni, sem kevesebb annál, aki vagyok, és pont azt teszem, amit tennem kell, és azt hiszem, ahogyan kiléptem ebből a szoros cipőből, bele a másikba, ami kissé nagy volt rám, és igazából teljesen mindegy, hogy mi fog még történni velem,

 
  hogy majd szerelmet vall-e nekem megint valaki a 61-es villamoson, vagy megint lehányja egy másik a kabátom, vagy kiderül, hogy tényleg nem vagyok jófej, és mindenki megtudja ezt, vagy megint húzhatom haza a pizzásdobozt szorongató félrészeg Dánielt a kihalt Gozsdun, engem már mindez nem érdekel, amíg meg tudom írni, és pont ezért nem is félek annyira abban a nagyonfélésben, ami megmozdul a gyomromban, ha az Államokra gondolok, vagy a diplomámra, vagy az ilyenekre,


  én az egészet meg fogom írni, és hát ezt akartam csinálni, igazából, nekem édesmindegy, hogy ez hol történik, meg hogyan,


  szóval, tudod, én most ezeket gondolom, és ezeket kell majd neked elmondanom négy hónap múlva huszonkét év után, és úgyis tudom, hogy egy sziába fogom az egészet belesűríteni, te átkarolsz majd, én pedig majd azt válaszolom a kérdésedre, hogy jó volt az út, csak elzsibbadt a lábam, és utána majd rajtunk múlik, hogy te mit fogsz mondani és hogy én mit fogok mondani, és hogy ott lesz-e köztünk az egész, de egyelőre csak abban reménykedem, hogy majd megtaláljuk az autót a parkolóban, mert emlékszel, ilyen nagy helyeken mindig csak körbe-körbe koslatunk, és keressük a kocsit, ami csak fél óra múlva lesz meg -




1 megjegyzés:

  1. Eszter, ez annyira szép és különleges és megható és szomorú és életszagú és minden lett :) Csodálatosan írsz, sose hagyd abba!
    Dia

    VálaszTörlés