ÁPRILIS, AMERIKA, REPJEGYEK







   Ülök az új lakás galériáján, mellettem egy fél üveg Gancia pezsgő, a költözéskor bontottam ki.
Monroe már két órája kényszerít arra, hogy játsszak vele, és enyhén zsibbad az egyik karom.
Lent két felállított sztenderd, fél pár magassarkúk szerteszét, dobozból öltözöm már csütörtök óta,
és elképeszt, mennyi papucsom és retikülöm és ruhám van, és nem tudom felidézni, mikor is lettem gyűjtögető.


  Sokáig, azt hiszem, csak emlékeket gyűjtöttem.
Aztán szoknyákat, pulóvereket, táskákat, ékszereket, cipőket, kabátokat, könyveket és férfiakat.
Szerelmeket, első és utolsó randevúkat, érzelmeket, csalódásokat, szeretlekeket,
villamosozásokat, kéz a kézbeneket, elválásokat.
Gyűjtöttem ismerősöket, barátokat, haverokat, átmulatott éjszakákat, délutáni kávézásokat,
nagy pillanatokat, mindenségélményeket, és aztán fogtam magam, és megírtam az egészet.


  Láttam nagy pillanatokat az első sorból, kaptam selyempapírban ajándékokat, láttam terveket
és segítettem is megvalósítani őket. Sétáltunk este haza az Andrássyn, előttem az élet, csak rohadtul nem látok tőle semmi mást - mondtam, és tényleg, azóta minden percben ezt érzem.
Sosem gondoltam volna, hogy ennek mind a részese lehetek.
Az izgalomnak, a város lüktetésének, helyek felépülésének, álmok teljesülésének, felemelkedéseknek
és bukásoknak voltam tanúja.


  Négy éve élek Budapesten, és azt hiszem, pont ez az az intervallum, ami után tovább már nem maradhatok. Nem találom a helyem, és szorít ez a cipő - a bloggal már megtettem mindent, amit akartam, és a jövőmben nem látom ezt lehetőségként.
Tovább szeretnék lépni, valami olyan dologba fogni, ami kihívást jelent számomra, valami olyat szeretnék csinálni, ami motivál, felemel, megdolgoztat úgy igazán, és azt hiszem, ezt most itt nem találom meg.
Valami olyanra van szükségem, ami megijeszt.


  El kell mennem ahhoz, hogy majd hazataláljak.
Tizennyolctól huszonkét éves koromig éltem itt - bár huszonhárom leszek, amikor elmegyek -,
és egyre csak azt érzem, hogy valami szólít.
Szeretném látni a világot.
Utazni akarok, és tanulni máshol, szeretni máshol, csalódni máshol, emlékeket, érzéseket gyűjteni, ahogyan itt is tettem. Azt hiszem, pont olyan későn érő vagyok, mint az apám.
Ő azt kérdezte tőlem, ha van még egy állampolgárságom, miért nem használom ki?
Azt mondta nekem, megérti, hogy nehezen hagyom itt Budapestet, de higgyem el neki, a nagy álmok igazából nem helyszínfüggők.
Következetesen nemet mondtam neki, évekig.
Eddig.



  Egyszerűen csak muszáj mennem - és néha a torkomban lüktet a félelem, mert rettegek attól, ha nem megyek el, meg fogom bánni, nem most, hanem nyolcvan évesen, mert az ember mindig olyan dolgokat bán meg, amiket kihagy, nem pedig olyanokat, amiket megtesz, és attól is félek, hogy itt maradok, én most mindentől félek.
De valahogyan azt hiszem, a mehetnék erősebb.
Meg kell néznem, hol lehetek én ebben a hatalmas világban, mert úgy érzem, itt most egyáltalán nem vagyok.
Csak mennem kell.


  Így - hosszú vívódás után - úgy döntöttem, áprilisban az édesapámhoz és a családom többi tagjához költözöm az Amerikai Egyesül Államokba.
A blog persze folytatódni fog - csak elsősorban inkább a tapasztalataimról, beszámolóimról írok majd, és persze a mostani rovatokat is igyekszem életben tartani, remélhetőleg ez sikerül is.


Abban is reménykedem, hogy velem tartotok majd oda is.


Puszik: Eszter-Virág





2 megjegyzés:

  1. Én "veled" leszek, nagyon szeretem az írásaidat, csak így tovább, csak előre :)!

    VálaszTörlés
  2. Sok sikert a lakhelyváltoztatáshoz, kívánom, hogy bejöjjenek a számításaid :)

    VálaszTörlés