BRÓDY SÁNDOR UTCA






  Futok át az udvaron, a lépteim kopognak a keramiton, vissza-visszaverődik a hang az udvaron, előbb vagy utóbb valamelyik lakó agyon fog verni érte, ebben biztos vagyok.
Futok át az udvaron, mögöttem a huszonkét évem, meg minden egyéb, szerelmek, cipők, be nem fejezett főiskola, az a fél diploma, a diákhitel, a munkák, a "nem tudom, hogyan lesz"-ek és a "szerintem most ez a legjobb lépés"-ek.
  Utánam a másnapok, a fejfájások, a hirtelen ötletek, a félrészeg "most van a régi szép idők", a kifújt cigarettafüst, az idegen ágyban ébredések, nézem a lehunyt pilláid, jössz te is utánam, a megválaszolatlan hívások, néztem, ahogyan rezeg a telefon, aztán kimentem a szobából, olyan volt, mintha te is ott lennél.


 A körfolyosón beszűrődik a fény, megint egy ilyen házban lakom, megint van galéria, megint van macska, látod, megint Heaven, én megtettem a kört, most ezután el kell mennem, hogy befejeztem, én felszállok arra a gépre áprilisban, és vissza sem fogok nézni - persze tudjuk jól, hazudok, zokogni fogok, már most sírok néha kicsit, nyámnyilább vagyok ám annál, mint ahogyan kinézek.


 Nyitom a kaput, belém kapaszkodik ez az öt év, az utazások, az állomások, az emberek, a Krisztina tér, onnan úgy mentem el, hogy vissza se néztem, az Alsóhegy utca, én annyira szerettelek, én szerelmes voltam beléd, a nemek, amiket mondtam és az igenek, amiket vártam, minden, amit nem kértem és megkaptam, és az, amit iszonyatosan akartam, de nem adatott meg - 


- tőlem kérdezte múltkor valaki, miért vagyok ilyen jégkirálynő, én a szerelemben sem hiszek? És rájöttem, nem én nem hiszek a szerelemben, hanem a szerelem nem hisz bennem, azért ez már kissé más jellegű, de nem tudtam igazából mit válaszolni, mert nem akartam kifejteni, miket is gondolhat rólam a Szerelem, az biztos, hogy annyira nincs oda értem, hiába, azokra sosem tudok jó benyomást kelteni, akikre akarok - 


  A postaládák mellett vár a múlt, csendben, azt mondták nekem a filmműn, tudok én írni, ha akarok, de annyira nem, amennyire tudnék, anyád tudna meg akarna, gondoltam én, amikor kifordultam az ajtón, csak így tudok írni, hiába, tizennyolc voltam, és kicsit érzékeny a témára, talán ott kellett volna maradnom és felvennem az elém dobott kesztyűt, most már állandóan ezt teszem, nincs is szebb az érett, felelősségteljes péniszméregetésnél, hatalomfitogtatásnál, de elborul az agyam, ha politikáról van szó,


  talán tényleg Szegeden kellett volna maradnom, élhetnék az anyámmal meg az öcsémmel, vergődhetnék az SZTE-n, randevúzhatnék egy kedves koleszos fiúval, akivel közös óránk van, ő elvinne Debrecenbe vagy Székesfehérvárra a családjához bemutatni, én nem bírnék mit kezdeni az apjával, sosem tudok mit kezdeni mások apjával, a sajátommal sem, számomra egy háztartásban fura férfit látni, olyan, mint egy bútorhoz adott kiegészítő, vagy nem tudom, csak kerülgetem, és hülyén nézek rá. 


  Lediplomáznék és mehetnék a Városi Televízióhoz, vagy Telin, vagy nem tudom, mi a neve, mosolyognának rám, te az Éva lánya vagy, nem? kérdeznék, én pedig agyvérzést kapnék, mást se csináltam egész életemben, csak próbáltam nem az Éva lánya lenni, de ha maradtam volna, biztosan kitaláltam volna valamit rá, baltaarccal válaszolnám, hogy nem, Etelka az anyám a CBA csemegepultjából, érdekelne, akkor is kedvesek lennének-e velem, szóval ellötyögnék a tévében, közben a fiúm, nevezzük Zsoltnak, az olyan megbízható név, vagy Árpádnak, szóval, Zsoltárpád lediplomázna, meg valahol gyakornokoskodna, utána panelbe költöznénk, aztán szülnék, hogy Kövér László és Ákos is elégedettek legyenek, persze előtte minden pénzem visszaadnám a főnökömnek, ha esetleg pont annyi lenne, mint Zsoltárpádé, vagy eltüzelném a felesleget, persze csak a rohadék liberálfasiszta ismerőseim küszöbén, hogy tanuljanak belőle.


  Lökdös minden "volna" és minden "lehetne" a Rákóczi tér felé, kerülgetem a gimnazistákat, a jobb oldali kisbolt előtt bámészkodókat, élvezem az utolsó napsugarakat, nemsokára elmegy a fény, én pedig próbálok tartalékolni, próbálom elérni, hogy a bennem lévő ne aludjon ki, óvom a lángot, ami az enyém, és ami még mindig pislákol valahogyan, fogalmam sincs, remény-e ez, vagy az a rögeszmés, beteges elszántság, ami átnyomott az egész életemen, a kudarcaimon, a glitteres pillanataimon, amikor engem ünnepeltek, nekem szólt a taps és amikor én ünnepeltem mást, ez a hiú, önbizalomhiánnyal tele, mégis paradox módon beteges önhittségem, hogy nem vagyok hajlandó elfogadni, ami van, mert én Meyer vagyok, és ez a vakbuzgó elszántság, ami néha fejjel hajt a falnak, 


  futok én, csak nem tudom, merre, talán hozzád, talán tőled el, bár azt sem tudom, ki vagy, magamtól, magamhoz, nélkülem, veled, miattad, benned, magamban, valahol, futok a Bródy Sándor utcán, december van, és süt a nap, huszonkét éves vagyok, a lábam harminchét és feles, az egyik metszőfogam ferde, kopog a cipősarkam a Bródy Sándor utcán, rohanok, rohanok át az egész életen, 


valahol majd csak utolérjük egymást veled -







photo credits to Vivien Arató





1 megjegyzés:

  1. ne fáradj Eszter a könyv írással...már kész, már rég megírtad! egyszerűen fantasztikus ahogyan írsz! a szavam is eláll... :)

    VálaszTörlés