HUSZONHÁROM DOBOZ TEJNYI ÉLET






  Huszonhárom kilogramm. 
Ennyit vihetek majd magammal, amikor elmegyek. Huszonhárom doboz tejnyit az életemből; az országból, ahol felnőttem, a városokból, ahol éltem, a férfiakból, akiket szerettem, a mindennapokból, amik körülvettek, és a barátaimból, akiket elhagyok majd.
Mindent, ami kell, máshol viszek tovább. Mindent megírtam, ami fontos volt, a fehér  laptop az emlékek temetője. Dokumentumok, fájlok, fényképek. Pillanatok a bentről a kintre.


  Mindig is Audrey Hepburn szerettem volna lenni. Törékeny, mint ő, csupa elegancia és báj. És bátor is akartam lenni, mint Jackie Kennedy, és őszinte, mint Diana, és vakmerő, mint Amelia Earhart. Tehetséges, mint Jacqueline Wilson, és Szabó Magda, pont azért, mert ő Szabó Magda.
Meyer Eszter-Virág lettem.


  Negyvenöt kiló is akartam lenni, mert azt mondták, nekem az állna a legjobban; volt póthajam is, mert másnak olyan jól állt a hosszú, én pedig nem vagyok türelmes; éheztettem magam, mert valaki azt mondta, sokkal vonzóbb lennék máshogyan; megjátszottam magam, hogy elfogadjanak, és hogy ne legyek egyedül; kreténekkel randevúztam, mert a környezetem értékrendje szerint ők illettek hozzám.


  Ötven kiló vagyok. Lehetne nagyobb mellem vagy kisebb fenekem; az egyik fülem jobban eláll, mint a másik, sőt, lejjebb is van. Kiskoromban szégyelltem. Most rövid hajam van. És a füleim csodásak.
Kreténekkel még mindig randevúzom néha, de azt kell mondjam, azért már jobban szűrök. Persze így sem a legjobban, és hát talán hátráltató tényező, hogy a Nagy Ő-ben sem hiszek, meg úgy egészen pontosan éppen a "cinikus, szerelemből kiszeretett, roppant sok élettapasztalattal megáldott huszonkét éves" korszakomat élem, így azt hiszem, a randevúzásban sem hiszek, kivéve, ha te vagy Han Solo, mert akkor kérlek írjál már rám, a címem meyer.eszter@gmail.com. Köszönöm.


  Nem vagyok törékeny, mint Audrey. Csupa elegancia is csak néha, a báj meg nem az én oldalam -nagyjából annyira vagyok elbűvölő, mint egy csípőficamos lamantin. A kedvesség nem az én formám. Bátor sem vagyok, mert felkapcsolt kislámpánál alszom, és ha éjjeli lepkét vagy darazsat látok a szobában, inkább be sem megyek, ültem már így a lakás előtt két és fél órát húszévesen, bizony. Őszinte sem vagyok, mert néha még magamat is áltatom. Vakmerő sem vagyok, inkább csak meggondolatlan és ostoba, de legalább a vakmerőség látszatát fenntartom, ha olyan van, no para. 
Szabó Magda pedig végképp nem vagyok.


  Úgyhogy ez van, ez az a csomag. Ez mind jön velem, pedig még nem pakoltam be semmit sem. Jön velem Budapest, jön velem az Andrássy, a kivilágított Lánchíd, istenem, a Krisztina tér, istenem, az a két év életem legrosszabb kettője volt. Portugáliák, és szeretlekek és az a rohadt sok szívás, ami jött, amit csináltam magamnak, a problémák, a szívzűrök, a túltolt bulik, mezítláb sétáltam haza a körúton, kezemben a pár magassarkúm, a tüdőmből még kígyózott a cigaretta füstje, a hajnali szél belekapott a ruhámba, fodrozódott utánam a bordó taft selyem, vállamon a nyári szeplők, alkaromon a felirat - Be the change.


  Viszem magammal ezt is, ezeket a mezítlábas sétákat a körúton, viszem magammal a holvagyokokat, viszem magammal az utolsó pohár rozét a napfelkeltében, emlékszem, amikor először akartuk megnézni, kiderült, végig háttal ültünk neki, de nem is volt fontos, csak utólag jöttem rá, hogy az a pillanat később végig jellemző volt rám, én végig háttal ültem abban a moziban, és senki sem szólt. De mindegy is, nekem az sem tűnik fel, ha szeret valaki, miért is vettem volna észre, ha az ellenkezője történik?
Azóta néha ránézek a kezemre - nem tudom, illeszkedik-e bele egyáltalán más tenyér. Nem tudom, van-e a világon másik kéz, amelybe az enyém teremtetett.


  Huszonhárom kilogramm. A macska egyedül négy kiló, el tudnék belőle vinni 5,75 darabot, na, például 5,75 Monroe-val már nekiláthatnék megváltani a világot. Esetleg elcsomagolhatnám az összes cipőmet, szerintem az lenne annyi súly. Viszem a nagy pofámat, a rideg tekintetem - cold as ice, mondta rólam Skeeny -, viszem mindazt az eltökéltséget, ami bennem van, és sosem fogy el, mert én pont az vagyok, aki felkaparja magát a padlóról a tarkójánál fogva.


  Elcsomagolnám a gyomromat remegtető basszust, a Király utcát, és elcsomagolnám a késő esti hegedűszót, ami néha végigkúszik a házon.
Gondosan összehajtogatnék minden kalandot, minden szál virágot.
Selyempapírba tekerném a két év főiskolámat, és a pillanatot, amikor kisétáltam az épületből, és tudtam, hogy én ide most egy darabig nem, tényleg nem, és gondosan kisimítanám azon nagy remények ráncait, amit mások fűztek hozzám.
Levendulával és rozmaringgal szórnám be kedvenc emlékeimet, hogy a feledés ne férhessen hozzájuk.


  Ráülnék a huszonhárom kilogramm életemre, az emlékekre, "a világ legszebb dolgai" dobozomra, a néha beragadó billentyűzetekre, a folyton sípoló kapura, a szemerkélő decemberi esőre, a közelgő huszonharmadik születésnapomra.
Behúznám a cipzárt azon a csütörtök hajnalon, amikor pizsamában és uggban rohantam az utcán a Szerelem után, a macska dorombolását, a reggeli Budapest zaját, amikor ébred a város, a vodkatonik keserű ízét, és ahogyan átszűrődik a fény a májusi rozémon, én behúznám a cipzárt rajtad, Budapest. és vinnélek magammal tovább -






- photo credits to Vivien Arató -


3 megjegyzés:

  1. Bízom benne, hogy megtalálod majd a számításod odakint. Sok sikert!
    xx Flóra
    www.florabugan.com

    VálaszTörlés
  2. Kedves Eszter! Köszönöm. Köszönöm, hogy írsz, hogy létezel, hogy élsz, hogy tapasztalsz, hogy nevetsz, hogy szenvedsz. Köszönöm, hogy erőt adsz. Köszönöm, hogy motiválsz. Köszönöm, hogy nem érzem magam egyedülinek, aki a szíve mögé bújik. Köszönöm, hogy az vagy, aki vagy. Köszönöm az összes embernek aki be- és kilépett az életedbe, mert tőlük lettél ilyen. Kívánok egy kezet a kezedbe, s hogy ne félj attól, ha szeret.
    Köszönöm Meyer Eszter-Virág!

    VálaszTörlés