MEYERÉK LÁNYA






  Én Meyer-lány vagyok tudod, ez azt jelenti, hogy világos a szemem, nem igazán tudok térképet olvasni, szeretem a csillogó dolgokat, és komolyzenére írok.
Én Meyer-lány vagyok, szeretem a scotchot, néha kisurranok egy cigarettára, és szükségem van a változásra.
Én Meyer-lány vagyok, az apám azt hiszi, ő Indiana Jones, az anyám pedig még előttem helyekre ment lelövetni magát, hogy aztán írjon fagyos karácsonyokról, helyekről, ahol háború van, és ahol kivégzik az embereket, én így nőttem fel, kettejük között.


  Én Meyer-lány vagyok, az egyik első szavam az volt, hogy villamos, tudod, a mamám kiskoromban nagyon sokat vigyázott rám, én pedig térdeltem a kanapén, és az ablakon át néztem a Tisza Lajos körúton hömpölygő autófolyamot, na, arra járt a sárga villamos is, mert igen, Szegeden van villamos, persze neked erről fogalmad sincs, sokan még azt sem tudják, ki volt Tisza Lajos.
Velünk szemben ott állt a Reök-palota, persze te azt sem tudod, mi az de ha már itt vagyunk, elmondom neked, hogy a Reök-palota majdnem száz évvel idősebb nálam, szecessziós és mindig azt gondoltam, ha nagy leszek, ott fogok majd lakni, mert ha sokáig nézed, akkor látod, hogy az épület sarkán egy nagy, szétterjesztett szárnyú madár van, amit először virágnak látsz - a Feketesas utcára utal, te persze azt sem tudod, mi az a Feketesas, az egy utca, de mindegy is, az is van nekünk, Feketesas utcánk.


  Szóval én mindig ott térdeltem az ablak elé tolt kanapén, és néztem a villamosokat, a mai napig ott járnak, a hármas meg a négyes, meg most már több is, csak tudod, én már nem élek ott gyakorlatilag 2007 óta, de ott járnak a trolik meg a buszok is, és ha Szegedre megyek, fogalmam sincs, mivel kell utazni, úgyhogy taxizom, úrizálok, és mindig mondják, hogy pesti lány lettem.
  Akkor még nagyon kicsi voltam egyébként, amikor a kanapé volt meg az első villamos volt, csak később újították fel a teret meg a szobrot meg a Reök-palotát, és akkor még annyira messze volt a drámatagozat, Budapest, a szerelmek, akkor még nem tudtam, hogy egyszer majd valaki megkéri a kezem, és én nemet mondok, azt sem tudtam, hogy valaki más úgy fogja magát kitépni az életemből, hogy levegőt sem kapok rendesen hónapokig, azt sem tudtam, hogy valakim majd Portugáliában lesz, és hogy huszonkét évesen azt veszem majd észre, hogy a gyerek az új fekete, hirtelen mindenki szül meg menyasszony lesz, én meg ott állok majd, és arra gondolok, hogy talán ez nem az én formám, hogy nekem ülnöm kell inkább egy kényelmes székben és naphosszat írni, este meg menni, meginni valamit az Eszterrel meg a Viviennel meg az Alizével vagy a Mariettával, nekem ez a fekete, ők minden alkalomhoz illenek, hát ezért a barátaim, végtére is, meg hát türelmesek, a türelem, na, az nagyon kell hozzám.


  Akkor még azt sem tudtam, hogy úgy megbántanak majd, hogy nem tudok majd viselkedni másokkal, hogy lesz csigaházam, és lelépési kényszerem, és gyanakvóan pillantok majd minden kedves szóra, amit megejt valaki, nekem célozva, és előítéletes leszek, hát látod, ilyen nagy kárt lehet okozni valakiben pár szóval, és már az érzés nincs meg, a másik nincs meg, a rombolás viszont még megvan, látod, ezért nem csinálok én semmit senkivel, mert nem akarok törni meg zúzni.
Így is elefánt vagyok a saját lelkem porcelánboltjában.


  Én a galérián, mellettem a macska, mindketten az ágyon. Lehet, hetven évesen is ugyanezt fogom majd csinálni, én, ha előre nézek, sosem gyereket látok meg férjet meg unokákat, hanem egy hatalmas erkélyt egy késő nyári estén, ahogyan verem a billentyűzetet egy pohár bor mellett, és már vannak könyveim, mármint tudod, olyanok, amiket valaki meglát és kiad és az emberek önként pénzt adnak érte, és nem csak azért remélhetőleg, hogy felolvassanak belőle pár részletet elváltoztatott hangon és kiröhögjenek, ahogyan én teszem néha másokkal, kicsit félek ettől a könyvkarmától, tényleg igazán megérdemelném.


  Én kevesebb, mint négy hónap múlva elmegyek innen, felszállok a gépre, és repülök tizenöt órát - nem akarom, hogy bárki is elkísérjen, mert annyira nyámnyila vagyok, hogy fel sem szállnék arra a gépre, csak zokognék bénán a terminálban, és lecövekelnék, úgy kéne feltolni a járatomra, ahogyan Mészi rángatott be a matematika érettségire, szóval nekem nem kell kíséret, én kicsit azért megyek, mert ha most nem megyek, akkor sosem fogok menni, én ilyen gyáva fajta vagyok, amikor még valami látszólag bátrat teszek, akkor is csak túlságosan hülye vagyok, nem vakmerő.


  Egyébként pont akkora nyomorult vagyok, hogy én leszek majd valaki Misztere akkor, érzem én, az a január 28 is azelőtt volt, hogy elment volna Portugáliába, de én küldtem, egy szavam sem lehet, valóban, még meg is írtam, imádtátok, pedig a töredékét sem láttátok annak, ami volt, azt egy könyvre tartogatom, a gyerekemre, pont annyira fájt, mint egy szülés, és pont kilenc hónapig tartott, és se kockázat- se tehermentes nem volt, az ilyenre a szív biztosítása nem terjed ki.
Szóval amilyen szerencsétlen vagyok, pont előtte egy nappal fogok találkozni a nagy Ő-vel, ha van olyan, bár nem hiszem, de el tudom képzelni az Életről, hogy így szúrjon ki velem, imád, tényleg.


  Szóval, igen, látod, ez is egy Meyer-lányhoz méltó dolog lenne. Még jó, hogy a repülőről nem lehet csak úgy leszállni útközben, mint a Volán buszról, mert akkor biztos, hogy kikötnék máshol, vagy infarktust kapnék a terminálon, bár egész életemben egyedül repkedtem a Meyer-fiú meg a Nyemcsok-lány között - azt hiszem, tudod, én vagyok a nemzetköziség elfuserált, sérült, barna papírcsomagolású, raffiamasnis doboz, ami sosem karácsonyra ér ide, hanem Újév után, vagy még legalább Advent előtt. 


  Én vagyok a megvámolt, ezer kézen átfutott, összerázogatott, szétvizsgált scomag, amiről azt sem tudod, örülsz-e majd annak, amit benne találsz; én vagyok a félig szakadt címzés a hibásan leírt utcanévvel, és én vagyok a két számmal kisebb, szúrós karácsonyi pulóver is, a rémisztően csúnya mintával, amit következő évben úgyis tovább passzolsz valamelyik idegesítő rokonodnak a zsinórban harmadszorra kapott, zs-kategóriás Fa dezodorcsomagért cserébe.


Én vagyok.


  Vársz már, igaz?















- A portrét köszönöm Arató Viviennek -


3 megjegyzés:

  1. mit is mondjak? hihetetlen vagy, de tényleg. ♥♥♥

    VálaszTörlés
  2. -Így is elefánt vagyok a saját lelkem porcelánboltjában.-
    Nagyon meg érintett.

    VálaszTörlés