CSENDKIRÁLY






  Nézem a tarkód, most minden az enyém belőled, most nem látsz, nem játszol - most nem azt olvasom, amit magadra írsz.
Nézem a szempilláid, az orrod, a kezed, ahogyan beszélsz, ahogyan csendben vagy, ahogyan figyelsz. Nézem a gallérodon megtörő fényt, rajtad mindig minden olyan akkurátus, te is szarul vagy, az ember csak akkor van így összerakva, ha nyomorultul érzi magát, aki boldog, azt nem érdekli, hogy szétcsúsznak a fürtjei, aki boldog, az nem vasal inget ránctalanra.
  Csak az vacakol ennyit magával, akinek nincs kire figyelnie. Én tudom, mert akkor a legfényesebb a hajam, ha egyedül vagyok; akkor festem ki a szemem, ha nincs kinek, mert a gyötrő magánynál is jobb szórakozás egymásra kenegetni az értelmetlen nude rétegeket, és szárítgatni a hajam még mindig jobb, mint rád gondolni.
  Nézem, ahogyan mosolyogsz, a szemed nem mosolyog, megérdemled, gyökér vagy, gyökér voltál velem, pedig én még a villamost is elmeséltem neked. Sértődékeny vagy és gyermeteg vagy, és legszívesebben elvenném tőled a Királyhágó teret, mert dühít, hogy a tiéd, miközben az enyém is.


  Nézed a tarkóm, ennyit látsz belőlem, egyszer valaki, akit nagyon szerettem, azt mondta nekem, egy nő legvonzóbb testrésze a tarkója, én szeretem, ha látják a nyakam, már nem olyan rövid a hajam, lassan félúton lesz a fülem és a vállam között, reggelente hullámos, ahogyan elfekszem, és nemsokára mézszínre váltok, szükségem van valami újra, valamire, ami nem te vagy, nem mások, hanem én.
  Tudom, hogy nézel, és arra gondolsz, olyan az orrom íve, mint a holdacskáknak a mesében, és arra gondolsz, megint milyen tiptop rajtam minden, a blúzom ránctalanul simul az Audrey Hepburnt idéző midimbe, és a Steve Maddenemben is kecses a lábfejem - igen, ez az a magassarkú, amire te is emlékszel, összemosolyogtunk, amikor levettem, te pedig Marie-t nézted rajtam, én vagyok Marie, mondtam neked akkor.
  Tudom, hogy nézel, mert érzem.
Érzem a tekinteted magamon, érzem az üzenetet a nemköszönésben, ezt a játékot én találtam ki, kedves, ezért is untam meg oly hamar, amikor elkezdtük, én már nem bújócskázom.
  Új szabályaim és új játékaim vannak - nem számlálom a kalóriákat, nem dobálok pénzt feneketlen kutakba és nem adok magamból olyannak, aki nem akarja.
Nem nyitok ajtót olyannak, aki csak néha kopog rajta. Nem vagyok hol van-hol nem nő.


  Hátat fordítok neked, kisétálok. Érzem, ahogyan nem nézel rám, úgy nézel; többet valószínűleg nem beszélünk már egymással. Kicsit elszomorítasz - pont olyan vagy, mint amilyennek tűnsz, miközben én pont olyan, amilyennek nem gondolnál.
Búcsút intek hátamon  a szeplőkkel - ez már megint egy olyan kompromisszum lenne, ahol miközben igent mondanék, nemet gondolnék. Pedig milyen szépek lennénk az Instagram-fotókon, te pedig milyen kínosan éreznéd magad, ha kiderülne, hol dolgozom.
Anyukádék ráncolnák a szemöldöküket a szüleimen, én pedig tökéletesen  megérteném őket, és folyamatosan az jutna eszembe, amit először mondtál nekem, így mindig mosolyognék, ha beszélnél hozzám.


  De tudod, néha - ha a Királyhágó tér mellett ülök az erkélyemen, és rozét öntök a bögrémbe, amit te nyilvánvalóan nem helyeselnél, de sajnos eltörtem az összes borospoharam a költözéskor, és van valami retró szentesi koleszos utóérzés ebben a hercegnős bögrében zsizsegő fröccsben - eszembe jut, hogy ismertem valakit, aki olyan volt, mint te, és hogy én mennyire más voltam mellette.
  Ilyenkor jövök rá, hogy telik az idő, basszus, tényleg telik - mert egy éve nem mertem volna elővenni a bögrét, nem mertem volna elfordulni, és nem mertem volna olyan lenni, amilyen vagyok.
  Most inkább csak nézd a tarkóm, én pedig festegetem a szemem, eloszlatom cigarettám füstjével az egyedüllétet, megírom a sokadik ugyanolyan bejegyzést, reggelente tízig heverészem az ágyban, ordítozom a upc-sekkel, és rendre átlépegetem a könyvkupacot a nappalimban (vagy mi ez? ebédlő? nappali? konyha? egyszobás a lakás).
  Befújom textilfrissítővel a ruhákat és szárított virágokat ragasztok lámpaburákra; szín- és méret szerint növekvő, illetve csökkenő sorrendbe állítom a hajápolókat, és kényszerítem a barátaim, hogy feljöjjenek hozzám; rohasztom a levendulákat az erkélyen, és közben valamiért azt érzem, ez most tényleg így van jól, akármennyire is furcsán hangzik.
Mintha most erre lenne szükségem.



Megnyertem a csendkirályt.


0 megjegyzés: