HARMINC NÉGYZETMÉTER





  Ülök az ablakpárkányomon, nézem ezt a harminc négyzetmétert.
Három hete költöztem ide majdnem, három hete élek életemben először egyedül.
Magammal. Meyerrel.

  Őszintén szólva ez a lakás szerelem volt. Tényleg.
Nekem szerda este szólt Marci, és másnap már szálltam le a buszról itt a tizenkettedik kerületben, és arra gondoltam, atyaúristen, mi a francot keresek én itt megint?
És arra gondoltam, hogy ez tényleg egy kör, ami a Heavennel kezdődött és a Heavennel zárult, és Budán kezdődött, és itt is ért véget - tavaly ilyenkor itt köszönt el tőlem reggelenként Áron csókkal a hatvanegyesen, és én mentem haza a Krisztina térre, a százötössel.
Mert itt is a százötös jár, valahol itt van az ismeretlen sofőröm is, itt van minden, ami engem magamhoz köt.

  Kezdem befogadni a harminc négyzetmétert, és tudod, valahol azt érzem, ő is kezd megszeretni engem. Ez a lakás a kis tetőteraszával, ahol három hét alatt a második levendulámat rohasztom ki - képzeld, ha kiállsz rá, belátod a fél várost, látod a budai kis babaházakat, mert itt messziről minden olyan, mintha marcipánból lenne.
Egyébként vennem kell sötétítőfüggönyt is - pár napja jöttem rá, hogy a szemben lakóknak minden este én vagyok a privát show-t nyújtó látványosság. Magic Eszter.

  Tudod, még zuhanyfüggönyöm és vízforralóm és kávéfőzöm és sütőm sincs, de van fondükészítőm és kerek a mosdótálam, olyan, mint a drágább szállodákban a gömb alakú kézmosó, és a fehér kovácsoltvas korlátomon kis viharlámpák lógnak. Kettő.
Egy babakék meg egy babarózsaszín.
Szeretem a babarózsaszínt.

  Még nincs egészalakos tükröm sem - ha látni akarom magam, felállok az egymásra pakolt Angyalok és Démonokra meg egy Dorkós cipősdobozra.
Polcaim sincsenek. A könyveim egymásra pakolva várják, hogy méltó helyükre kerülhessenek. Ugyanígy a magazinjaim, a fekete-fehér analóg képeim, és a naplóim.
Fodorgeri jövő héten fúrja fel a polcokat - nem meri rám bízni, miután múltkor meglepődve megkérdeztem, hogy tényleg van-e olyan, hogy csempefúró.


Tegnap egy ilyen párbeszéd zajlott le köztünk:
- Milyen falad van?
- Fehér!
- Eszterke. Miből van?
- Hát....
- Milyen fűtésed van?
- Az a dobozos, aminek nem jut eszembe a neve. Tudod, amin van ilyen pattogtatógomb. Szikráztatógomb.
- Ó, akkor gázfűtésed van. Eszterke, te téglaházban laksz. Kérlek, ne próbálkozz otthon semmivel. Majd átmegyek.


  Szóval a lakás, az én első aggleánylakásom téglából van, és bár az egyetlen ülőalkalmatosság az ágyon kívül az olvasófülkének kialakított ablakpárkány, Marietta mégis a földön ül, ha áthívom vacsorára.
Igazából mindketten a földön ülünk, mint Szentesen, tíz évvel ezelőtt, ölünkben a tányér, mellettünk bögrében a bor és a háttérben francia zene szól, és mi lassan huszonnégy évesek vagyunk, én nyolc kilóval több vagyok, mint kilencedikben, rövid a hajam, és már nincs összefirkált tornacipőm, túl vagyok rengeteg jajdekeresemmagam-krízisen, és még háromszor ugyanennyi előtt állok, Marietta bordó rasztája pedig lassan derékig ér, valahogy azt érzem, tényleg ez a dolgok rendje.

  Itt valahogyan minden más, tudod?
Az első egy hetemben nem is tudtam itt aludni, csak tágra nyílt szemmel feküdtem az ágyban, hogy úristen, akkor én most felnőtt vagyok? És uramisten, mi van, ha történik valami, és nem tudom kifizetni? És mi van, ha nem is tudom, beleejtem a hajszárítóm a kézmosóba, és meghalok áramütésben és nem találnak meg?
  És mégis hogy a fenébe gondoltam ezt? Még vízforralóm sincs, és én minden reggel kávézom, és összesen három villám van meg két kanalam, azok is a Holdudvarból, és ha eszem, akkor közben folyamatosan mosogatnom kell, és mi van, ha megöl majd a magány?
És porszívóm sincs, és rengeteg pénz lesz még ide polcot venni meg a raklapkanapét összerakni meg konyhai mindenféléket venni, én mindig olyan konyhát akartam, ahol sokféle színű száraztészta van, nálam az mindig is a jóanyaság jele volt, jézusom, minek gondolok jóanyaságra, huszonhárom vagyok, nehogy bevonzzak még a végén egy gyereket is, és ide majd tényleg eljön az, akit meghívok, és itt tényleg az én dolgaim lesznek?
  Te jó Isten, én egyáltalán nem vagyok erre felkészülve. Tényleg.

  És aztán eltelt három hét.
Az első hét napban nem is voltam itthon.
Nem csomagoltam ki.
Rohantam a városban körbe-körbe, és dobozokból éltem, míg a zsákok között kitaposott útvonalat tartva be mozogtam a harminc négyzetméteremen.
  A második héten elővettem a kedvenc kávéscsészémet.
Néztem a táncoló Disney-hercegnőket, akikkel tizenhat éves korom óta minden reggel találkozom.
És szerdán - nos, szerdán kipakoltam.
És elmentem elintézni az Internetet.

  Van egy helyem. Ami az enyém.
Ahol egyedül lehetek, ahol senkit sem zavar, ha öt perc alatt magabiztos felnőttből élettől riadt huszonéves leszek. Ahol nem blogger vagyok, írópalánta, security princess, ellenszenves szőke vagy súlyos nikotinfüggő. Egyik sem szeretnék lenni.
Én igazából csak magam szeretnék lenni, úgy, ahogyan én én vagyok.
Nem akarok választani az arcaim közül, tudod?
  Valahogyan - valamikorra - úgyis egy olyan egésszé fognak összeforrni, mint amilyen én vagyok.

  Addig pedig majd veszek ide szépen szőnyegeket.
Meg fogkefetartót. Polcot a fürdőbe. Zuhanyfüggönyt. Mondjuk egy rendes függöny sem ártana.
Hát muszáj valahol elkezdeni ezt a felnőttséget, nem?



Meyerke

0 megjegyzés: