SARKI FŰSZERES





  Hogy áll a frufrud, gondolta, miközben nézte az elkopogó lábakat és a billegő fodros szoknyát, egészen bolondos frufru ez, gondolta.
És itt milyen meleg van, megint úszik az étterem, pedig csak hétfő van, és megint meleg, egészen meleg van bent, mi lesz itt télen.
  Ő addigra már máshol lesz, Görögországba megy a Péter után, találtam lakást, írta Péter, itt minden fal fehér és reggelente beragyog a tenger fénye.
Beragyog a tenger fénye és a piacon a halaskofák és a gyümölcsárusok egy ismeretlen nyelven ordibálnak egymásnak, nemsokára te is megtanulod, írta Péter, nem olyan nehéz nyelv ez. Neked is menni fog.
  Nekem is menni fog, gondolta, miközben pakolta a sajtokat a fatálra, már csak egy egészen picikét kell kibírnia, egy egészen picikét.
Néha már nem is tudja, hol van.
Egészen elbódítják az illatok és a fények, tompa zsongássá fajul a többiek szava, a vendég, a zene, a csilingelések, most is csak ez a frufrus zavarta meg.
  Egészen érdekes arca volt.
Kint ül a frufrus a teraszon, egészen egymásba bújtak azzal a fiúval, az orruk két félhold, a térdük és a szempillájuk összeér.
Olyanok együtt, mint ők a Péterrel - mint amilyenek ők voltak a hajón napi tizennyolc óra mellett, amikor éjszaka a tatra sütött a Hold, és ők felszöktek, pedig oda nem lehetett menni, az a vendégeknek volt.
Olyanok voltak, mint ők két évig, majdnem hétszázhúsz napig.
Utána Péter elfelejtett visszaszállni, ő pedig nézte a távolodó partot, nézte Péter otthagyott ruháit, se levél, se szavak, se semmi, és tovább készítette a sajtokat a fatálakra.
  Három hete jött a levél.
Nem kell válaszolnod - írta Péter -, nem kell válaszolnod, de én gondolok rád.
Itt egészen érdekes az ég éjjel, írta Péter, mások az illatok és az éjjeli  fények és más illata van a falaknak, más tapintása van az ágyneműnek, máshogyan halnak meg a hullámok a sziklákon.
Másmilyen érezni az ujjakkal az ajtókilincs hűvös rézgombját, másmilyen minden nélküled.
  Nélkülem - gondolta ő, és egészen furcsa volt elképzelni, hogy valaki, valahol a világon nélküle van.
Hogy valaki, valahol a világon úgy gondolja, vele volt, mert hát csak úgy lehet nélküle, gondolta, miközben a kenyértésztába sült olívamagokat simította végig az ujjaival, úgy lehet nélküle, hogy egyszer vele volt.
  Ő sosem volt olyan lány. Ő sosem volt senkié, ő csak úgy feljött negyvenezer forinttal a  fővárosba, valami hajtotta előre, esténként nézte a tizennegyedik kerületi albérlet beázott plafonját, olyan volt, mint azok a táncoló tűzliliomok, amikről az a rég halott angol költő írt.
Talán a tűzliliomok hajtották előre, talán a Péter előtti, egyszerűen csak ment, lehúzta a busz ablakát, pedig kétszer is rászóltak, hogy nem szabad, de nem érdekelte.
Érezni akarta a levegőt, látni az elsuhanó hatvani repceföldeket, maga mögött hagyni az élére állított bútorokat, az anyja párhuzamos szőnyegeit, még a jégvirág is szimmetrikus volt az ablakon.
  Itt egészen más.
Itt a poharak ha összecsendülnek, zenélnek, és lehet hangosan beszélni - kiskorában sokszor nem merte a szemét sem kinyitni, félt, hogy a pillái zaja felébresztik az anyját.
Itt ott hagyja a cipőit, ahol akarja, és ütemre lóbálja a kulcsokat.
  És a borok.
Szerelmes vagy az illatokba, Fruska, mondta neki egyszer Péter és összeborzolta a frufruját, te szerelmes vagy mindenbe, amit csukott szemmel érezni, és ő eltett mindent, aminek lelke volt.
Néha esténként kivette a dobozából az illatokat, megszagolta az anyja régi Dior rúzsát, az a sminkillat, az mindig az övé volt, amikor éjjelente hazajött a televízióból és jóéjtpuszit lehelt az arcára, a nappali fénye z betűt rajzolt a szoba falára, és ő mindig felébredt.
Az az anyja illata volt.
  És a szarvasbőr szemüvegfényező, amit az optikában kapott, azzal a nyers ízzel, amit kapott, ha beleszagolt, és a könnyű, virágos rozék nyárszaga, amit a borosüvegek dugójától kapott, az is az övé, azt már más el nem veheti tőle, ahogyan a vaníliaszagú dohányét sem a nagyapja pipájából.
Mert pipázott az üreg és szidta a kommunistákat és járt a szájában a meggyfa pipa és körbefonta őket a füst, ketten ültek a szökő vaníliaillatban és nevettek a mamán és a világon, a szolnoki panel előtt pedig hangosan elzörögtek a buszok.
  Megint itt a frufrus, mit akarhat ez, a pultot sem éri fel, pedig magassarkúban van.
Letette a kést, nézte az üvegen keresztül a bátortalan fehér kezet, olyan ez, mint egy kis pillangó, mit szorongathat ez, gondolta, már kíváncsi volt.
Koppant a parafa borosdugó a kettejük közti üvegen, érezte az illatot, érezte magán a frufrus tekintetét.
  Nézte az összepréselt fát, milyen lehet neki, ha így összenyomják, jutott eszébe, és mire  felnézett, a  frufrus már megint az asztalnál a széken, előtte a rozé, körülötte a nyárvégi sötétkék ég, mögötte Budapest, vele szemben pedig ott ült a Szerelem...



2 megjegyzés:

ÉSZAKI SZÉL


  Szétfújja reggelente frufrum a szél, ha megpróbálok beléd kapaszkodni, Szerelem.
Aztán továbbfúj, lesüvít ezen a gyönyörű budai kis utcán, ami annyira a szívemhez nőtt, és ahol annyi minden történt velem. Megsimogatja a sarkon a virágárusnál a muskátlikat, összeütköznek a nagy piha, piros sziromfejek.
  Megelőzi az ötvenkilences villamost, elévág a kétszáztizenkettesnek, tesz egy kört a Lipótiban, ahol mindig olyan rosszkedvű mindenki, és tovább szalad, a város szíve felé.
Megtorpan a Láncídnál, ahol a kínai turisták fotózzák egymást és magukat és a vizet, az eget, a hidat, a hídkorlátot, a buszokat, igazából mindent, amit meglátnak, hogy aztán tovább vihessenek mindenkiből egy darabot - valahol talán az én félmosolyom is ott van egy gyűrött szélű fényképen.
  Valahol talán mindig húszéves maradok, egy idegen pekingi otthon idegen fotógyűjteményében, egy egyszeri európai utazásról, egy picike, ódon városból, ahol jól megfér egymás mellett a kürtős kalács és a KFC, a lakásbisztrók és a rooftop bárok a város felett, az okostelefonok és a rózsasínre mázolt telefonfülkék.

  Mostanában eltűntem, nem találtál sehol, szél, nem találtál sehol, szerelem - most magammal vagyok, és szeretem Esztert, azt hiszem.
Mostanában puha kanapén beszélgetek egy idegen emberrel anyámról, a gyerekkoromról, a mindennapjaimról. Mesélek neki az életemről, a szürke és lila hangulatokról, mesélek neki a dobozba gyűjtött kavicsokról, a két kezembe zárt kezekről.
  Mesélek neki arról, mit látok reggelente a tükörben.
Hogy ha hajnalban hazaérek, milyen érdekes mozdulatról-mozdulatra eltüntetni az arcvonásaim. Mesélek neki arról, milyen nehéz újra azzá az emberré válni, akit néha egy-egy képen látok - hogy a manír, az allűrök, a falak és tüskék mögül néha ki-kivillan az igazi Eszter.

  Beszélünk igazi Eszterről, szél, te évek óta nem láthattad őt, de itt van valahol, ehhez pedig az kellett, hogy egy időre eltűnjek, ezt igazán megértheted most, ahogyan átfújsz az Erzsébet téren. Megértheted azt is, hogy nem akarhattam olyan lenni, amilyennek mások szeretnének, mégha ez is a legnehezebb út - megértheted, hogy nem akartam olyan sem lenni, aki kevésnek érzi magát, ezért másokat bánt, gyűlik benne a düh, a harag, álarcokat váltogat, ajtókat csapkod, fortyong és gyűlöl.

  És értsd meg kérlek azt is, szél, hogy már nem tarthatok veled úgy mint rég.
Már nem az határoz meg, ki mit gondol, már nagylány vagyok, és egyedül kell meghatároznom magam. És én szeretem magam meghatározni, szél, tudod, van ebben valami felemelő, mint egy utazás, mint az, ahogyan te átfújsz az Andrássy felett, szél, én így érzem most magam, én már nem zuhanok, hanem egészen egyszerűen utazom. Utazom magammal, szél.

  Én őszintén szólva sosem gondolkodtam azon, milyen is vagyok, szél, nem igazán tudtam semmit mondani magamról. Úgy értem, tudtam magamról, hogy utálom a lecsót és szeretem a mákosgubát, de azért azt te is beláthatod, szél, hogy ez messze nem elég.
  De most már tudok olyanokat mondani meg arról mesélni, hogy hogyan állok másokhoz és hogyan viselkedek velük és ennek mi az oka; már nem alaptalan, hanem alappal rendelkező félelmeim vannak, amiket elkezdtem felszámolni, tudod, ezek már személyigazolvánnyal rendelkező, felnőtt félelmek, amiket én neveltem fel, én dédelgettem és tápláltam őket, és most az én feladatom ugyanígy elengedni is őket.

  Én még nem vagyok felnőtt, szél, ebben biztos vagyok. Abban is, hogy túl korán elkezdtem majdnemfelnőtt lenni, és abban is, hogy az élet valószínűleg nem más, mint krízishelyzetek sorozata, de igazából ez sem zavar. Majd lesz valahogyan.
  De tudod, szél, most nekem így jó, picit ebben a csigaházban. Ebben a picike lakásban, amit megtölt az élet és ahol esténként felugrik valaki és iszunk egy pohár bort, a cigarettafüst kanyarog, mi pedig megtárgyaljuk az életet, és kiállításokra járok, és olvasok, és csak akkor használom a szosöl médiát, ha eszembe jut, és csak akkor megyek emberek közé, ha tényleg szeretnék - most nekem ez így jó.

  Olyanokat írni, amiket tényleg szeretek, és akkor írni, amikor tényleg szeretnék. Én így most nagyon boldog vagyok, szél, végre elmozdultam valamerre. Gyógyulok.
De látod ezt te is, szél, ha egyszer megint Észak felől fújsz, ha megint a hegyekből érkezel hozzám egy fázós szombat reggelen.

  Én tudni fogom,hogy te vagy az - szorosabbra húzom majd vállamon a szúrós fehér plédet, nézem közben, ahogyan az utcai lámpákat lekapcsolják, és a hajnallal véget ér az Éjkirálynő uralma és az ablakokban sorra megmozdul a függöny, és ébred az Ugocsa utca.
  Megcirógatod megint a rozzant kövirózsát a teraszomon, amit Mariettától kaptam és próbálom valahogyan életben tartani, és megtáncoltatod a cigarettacsikkeket a virágcserepemben.

  Én várlak majd téged, északi szél, és mesélek neked - aztán majd ki tudja, ki nem, hogy együtt utazunk-e vagy sem... Én magammal várlak itt, ugyanezen a teraszon, a fehér korlát mögött, ahol először találkoztunk.



0 megjegyzés: