ÉSZAKI SZÉL


  Szétfújja reggelente frufrum a szél, ha megpróbálok beléd kapaszkodni, Szerelem.
Aztán továbbfúj, lesüvít ezen a gyönyörű budai kis utcán, ami annyira a szívemhez nőtt, és ahol annyi minden történt velem. Megsimogatja a sarkon a virágárusnál a muskátlikat, összeütköznek a nagy piha, piros sziromfejek.
  Megelőzi az ötvenkilences villamost, elévág a kétszáztizenkettesnek, tesz egy kört a Lipótiban, ahol mindig olyan rosszkedvű mindenki, és tovább szalad, a város szíve felé.
Megtorpan a Láncídnál, ahol a kínai turisták fotózzák egymást és magukat és a vizet, az eget, a hidat, a hídkorlátot, a buszokat, igazából mindent, amit meglátnak, hogy aztán tovább vihessenek mindenkiből egy darabot - valahol talán az én félmosolyom is ott van egy gyűrött szélű fényképen.
  Valahol talán mindig húszéves maradok, egy idegen pekingi otthon idegen fotógyűjteményében, egy egyszeri európai utazásról, egy picike, ódon városból, ahol jól megfér egymás mellett a kürtős kalács és a KFC, a lakásbisztrók és a rooftop bárok a város felett, az okostelefonok és a rózsasínre mázolt telefonfülkék.

  Mostanában eltűntem, nem találtál sehol, szél, nem találtál sehol, szerelem - most magammal vagyok, és szeretem Esztert, azt hiszem.
Mostanában puha kanapén beszélgetek egy idegen emberrel anyámról, a gyerekkoromról, a mindennapjaimról. Mesélek neki az életemről, a szürke és lila hangulatokról, mesélek neki a dobozba gyűjtött kavicsokról, a két kezembe zárt kezekről.
  Mesélek neki arról, mit látok reggelente a tükörben.
Hogy ha hajnalban hazaérek, milyen érdekes mozdulatról-mozdulatra eltüntetni az arcvonásaim. Mesélek neki arról, milyen nehéz újra azzá az emberré válni, akit néha egy-egy képen látok - hogy a manír, az allűrök, a falak és tüskék mögül néha ki-kivillan az igazi Eszter.

  Beszélünk igazi Eszterről, szél, te évek óta nem láthattad őt, de itt van valahol, ehhez pedig az kellett, hogy egy időre eltűnjek, ezt igazán megértheted most, ahogyan átfújsz az Erzsébet téren. Megértheted azt is, hogy nem akarhattam olyan lenni, amilyennek mások szeretnének, mégha ez is a legnehezebb út - megértheted, hogy nem akartam olyan sem lenni, aki kevésnek érzi magát, ezért másokat bánt, gyűlik benne a düh, a harag, álarcokat váltogat, ajtókat csapkod, fortyong és gyűlöl.

  És értsd meg kérlek azt is, szél, hogy már nem tarthatok veled úgy mint rég.
Már nem az határoz meg, ki mit gondol, már nagylány vagyok, és egyedül kell meghatároznom magam. És én szeretem magam meghatározni, szél, tudod, van ebben valami felemelő, mint egy utazás, mint az, ahogyan te átfújsz az Andrássy felett, szél, én így érzem most magam, én már nem zuhanok, hanem egészen egyszerűen utazom. Utazom magammal, szél.

  Én őszintén szólva sosem gondolkodtam azon, milyen is vagyok, szél, nem igazán tudtam semmit mondani magamról. Úgy értem, tudtam magamról, hogy utálom a lecsót és szeretem a mákosgubát, de azért azt te is beláthatod, szél, hogy ez messze nem elég.
  De most már tudok olyanokat mondani meg arról mesélni, hogy hogyan állok másokhoz és hogyan viselkedek velük és ennek mi az oka; már nem alaptalan, hanem alappal rendelkező félelmeim vannak, amiket elkezdtem felszámolni, tudod, ezek már személyigazolvánnyal rendelkező, felnőtt félelmek, amiket én neveltem fel, én dédelgettem és tápláltam őket, és most az én feladatom ugyanígy elengedni is őket.

  Én még nem vagyok felnőtt, szél, ebben biztos vagyok. Abban is, hogy túl korán elkezdtem majdnemfelnőtt lenni, és abban is, hogy az élet valószínűleg nem más, mint krízishelyzetek sorozata, de igazából ez sem zavar. Majd lesz valahogyan.
  De tudod, szél, most nekem így jó, picit ebben a csigaházban. Ebben a picike lakásban, amit megtölt az élet és ahol esténként felugrik valaki és iszunk egy pohár bort, a cigarettafüst kanyarog, mi pedig megtárgyaljuk az életet, és kiállításokra járok, és olvasok, és csak akkor használom a szosöl médiát, ha eszembe jut, és csak akkor megyek emberek közé, ha tényleg szeretnék - most nekem ez így jó.

  Olyanokat írni, amiket tényleg szeretek, és akkor írni, amikor tényleg szeretnék. Én így most nagyon boldog vagyok, szél, végre elmozdultam valamerre. Gyógyulok.
De látod ezt te is, szél, ha egyszer megint Észak felől fújsz, ha megint a hegyekből érkezel hozzám egy fázós szombat reggelen.

  Én tudni fogom,hogy te vagy az - szorosabbra húzom majd vállamon a szúrós fehér plédet, nézem közben, ahogyan az utcai lámpákat lekapcsolják, és a hajnallal véget ér az Éjkirálynő uralma és az ablakokban sorra megmozdul a függöny, és ébred az Ugocsa utca.
  Megcirógatod megint a rozzant kövirózsát a teraszomon, amit Mariettától kaptam és próbálom valahogyan életben tartani, és megtáncoltatod a cigarettacsikkeket a virágcserepemben.

  Én várlak majd téged, északi szél, és mesélek neked - aztán majd ki tudja, ki nem, hogy együtt utazunk-e vagy sem... Én magammal várlak itt, ugyanezen a teraszon, a fehér korlát mögött, ahol először találkoztunk.



0 megjegyzés: