SARKI FŰSZERES





  Hogy áll a frufrud, gondolta, miközben nézte az elkopogó lábakat és a billegő fodros szoknyát, egészen bolondos frufru ez, gondolta.
És itt milyen meleg van, megint úszik az étterem, pedig csak hétfő van, és megint meleg, egészen meleg van bent, mi lesz itt télen.
  Ő addigra már máshol lesz, Görögországba megy a Péter után, találtam lakást, írta Péter, itt minden fal fehér és reggelente beragyog a tenger fénye.
Beragyog a tenger fénye és a piacon a halaskofák és a gyümölcsárusok egy ismeretlen nyelven ordibálnak egymásnak, nemsokára te is megtanulod, írta Péter, nem olyan nehéz nyelv ez. Neked is menni fog.
  Nekem is menni fog, gondolta, miközben pakolta a sajtokat a fatálra, már csak egy egészen picikét kell kibírnia, egy egészen picikét.
Néha már nem is tudja, hol van.
Egészen elbódítják az illatok és a fények, tompa zsongássá fajul a többiek szava, a vendég, a zene, a csilingelések, most is csak ez a frufrus zavarta meg.
  Egészen érdekes arca volt.
Kint ül a frufrus a teraszon, egészen egymásba bújtak azzal a fiúval, az orruk két félhold, a térdük és a szempillájuk összeér.
Olyanok együtt, mint ők a Péterrel - mint amilyenek ők voltak a hajón napi tizennyolc óra mellett, amikor éjszaka a tatra sütött a Hold, és ők felszöktek, pedig oda nem lehetett menni, az a vendégeknek volt.
Olyanok voltak, mint ők két évig, majdnem hétszázhúsz napig.
Utána Péter elfelejtett visszaszállni, ő pedig nézte a távolodó partot, nézte Péter otthagyott ruháit, se levél, se szavak, se semmi, és tovább készítette a sajtokat a fatálakra.
  Három hete jött a levél.
Nem kell válaszolnod - írta Péter -, nem kell válaszolnod, de én gondolok rád.
Itt egészen érdekes az ég éjjel, írta Péter, mások az illatok és az éjjeli  fények és más illata van a falaknak, más tapintása van az ágyneműnek, máshogyan halnak meg a hullámok a sziklákon.
Másmilyen érezni az ujjakkal az ajtókilincs hűvös rézgombját, másmilyen minden nélküled.
  Nélkülem - gondolta ő, és egészen furcsa volt elképzelni, hogy valaki, valahol a világon nélküle van.
Hogy valaki, valahol a világon úgy gondolja, vele volt, mert hát csak úgy lehet nélküle, gondolta, miközben a kenyértésztába sült olívamagokat simította végig az ujjaival, úgy lehet nélküle, hogy egyszer vele volt.
  Ő sosem volt olyan lány. Ő sosem volt senkié, ő csak úgy feljött negyvenezer forinttal a  fővárosba, valami hajtotta előre, esténként nézte a tizennegyedik kerületi albérlet beázott plafonját, olyan volt, mint azok a táncoló tűzliliomok, amikről az a rég halott angol költő írt.
Talán a tűzliliomok hajtották előre, talán a Péter előtti, egyszerűen csak ment, lehúzta a busz ablakát, pedig kétszer is rászóltak, hogy nem szabad, de nem érdekelte.
Érezni akarta a levegőt, látni az elsuhanó hatvani repceföldeket, maga mögött hagyni az élére állított bútorokat, az anyja párhuzamos szőnyegeit, még a jégvirág is szimmetrikus volt az ablakon.
  Itt egészen más.
Itt a poharak ha összecsendülnek, zenélnek, és lehet hangosan beszélni - kiskorában sokszor nem merte a szemét sem kinyitni, félt, hogy a pillái zaja felébresztik az anyját.
Itt ott hagyja a cipőit, ahol akarja, és ütemre lóbálja a kulcsokat.
  És a borok.
Szerelmes vagy az illatokba, Fruska, mondta neki egyszer Péter és összeborzolta a frufruját, te szerelmes vagy mindenbe, amit csukott szemmel érezni, és ő eltett mindent, aminek lelke volt.
Néha esténként kivette a dobozából az illatokat, megszagolta az anyja régi Dior rúzsát, az a sminkillat, az mindig az övé volt, amikor éjjelente hazajött a televízióból és jóéjtpuszit lehelt az arcára, a nappali fénye z betűt rajzolt a szoba falára, és ő mindig felébredt.
Az az anyja illata volt.
  És a szarvasbőr szemüvegfényező, amit az optikában kapott, azzal a nyers ízzel, amit kapott, ha beleszagolt, és a könnyű, virágos rozék nyárszaga, amit a borosüvegek dugójától kapott, az is az övé, azt már más el nem veheti tőle, ahogyan a vaníliaszagú dohányét sem a nagyapja pipájából.
Mert pipázott az üreg és szidta a kommunistákat és járt a szájában a meggyfa pipa és körbefonta őket a füst, ketten ültek a szökő vaníliaillatban és nevettek a mamán és a világon, a szolnoki panel előtt pedig hangosan elzörögtek a buszok.
  Megint itt a frufrus, mit akarhat ez, a pultot sem éri fel, pedig magassarkúban van.
Letette a kést, nézte az üvegen keresztül a bátortalan fehér kezet, olyan ez, mint egy kis pillangó, mit szorongathat ez, gondolta, már kíváncsi volt.
Koppant a parafa borosdugó a kettejük közti üvegen, érezte az illatot, érezte magán a frufrus tekintetét.
  Nézte az összepréselt fát, milyen lehet neki, ha így összenyomják, jutott eszébe, és mire  felnézett, a  frufrus már megint az asztalnál a széken, előtte a rozé, körülötte a nyárvégi sötétkék ég, mögötte Budapest, vele szemben pedig ott ült a Szerelem...



2 megjegyzés:

  1. Szia, imádom az írásaid, de Szolnokon nincs villamos. Üdv, Bea

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Bea,

      a reggelünket annyira feldobta a kommented, hogy öt percig sírva röhögtünk rajta :D s mivel úgy vélem, ez határozottan nem fér bele a költői szabadságba, így korrigáltam buszra.
      Külön szégyen, hogy a legjobb barátnőm szolnoki. :-)

      Eszter

      Törlés