TOKIÓRA VÁRVA



  Ülök ebben a hatalmas ágyban, ahol ketten szoktunk ülni, a kávé, amit lefőztél nekem, még langyos, és az Alkotás utcai napfény csíkokat rajzol a parkettára.
Nézem az ismerős bútorokat, a fésülködőasztalkát, amit a születésnapomra szereztél és festettél le nekem hófehérre, és ami az én lakásomba már nem, csak a mi első lakásunkba fog majd kerülni.
Látom a női piperéimet térhódítani, a fotelre ledobott farmerdzsekimet, ami teljes harmóniát képezve a csíkos pólóddal végtelenjelbe tekeredik.





  Január 26-a van, és én három hét múlva elköltözöm Tokióba.

Valahogy vannak ezek a dolgok, amik szépen maguktól összekapcsolódnak - hogy anyáméktól strapabíró bőröndöt kértem karácsonyra, mondván, hogy 2017 az utazás éve lesz, bár úgy gondoltam, leghamarabb szeptemberben jutok én el oda, hogy a százötös buszon kívül másra is üljek.
És aztán pont, mikor arra gondoltam, hogy valahogy ezek sosem jönnek össze, mindig csak a tervek vannak, de valahogyan elcsúszunk ezekkel, és én már tényleg huszonnégy vagyok, érkezett az üzenet, és azt mondtam, legyen.

  És olyan elképesztő volt, tudod, hogy amikor végiggondoltam, hogy ezt hogyan kéne, eszembe sem jutott, hogy ez a te meg én, ez a mi szövetségünk felbomoljon, hogy amikor megbeszéltük, és belenéztem a szemedbe, és azt mondtad, ha szerelmes leszek Tokióba, akkor te jössz utánam, és már utána kérdeztél mindennek, és én arra gondoltam, hogy nekem aztán tök mindegy, hol vagyunk a világon, amíg én hozzád megyek haza, a cébéából, a munkahelyemről vagy Tokióból, addig gond sosem lesz.

  És most itt ülök, próbálom kitalálni, mi legyen, mi marad, mi jön, szervezek ezerrel, hétfőn amerikai nagykövetség, a számlákat át kell irányíttatnom, az Internetet lemondanom, a gardróbom leselejteznem, mert egyébként is már megint felgyűlt egy csomó szir meg szar meg mindenféle, és egyszerre dobog a szívem a torkomban, és naponta kétszer bekönnyezem, mert arra gondolok, hogy uramisten, hát ez életem egyik legnagyobb kalandja, nem ezt kívántam?
És olyanok járnak a fejemben, hogy rá kell gugliznom, milyen konnektorátalakítók vannak ott, és hogy hogy az úristenbe fogom én megtalálni a reptérről a vonatot, és közben csenget az Alkotás utcában a villamos, vajon a japán villamosnak milyen hangja van?

  És közben arra gondolok, hogy milyen iszonyúan szerencsés vagyok, hogy a munkahelyemen azt mondták, ha ne adj' Isten, mégsem jön össze minden, visszavárnak; hogy a szerelmem szó nélkül csak leült és összeírta a matekot; hogy az egyik szemem sír, a másik meg nevet, mert mégiscsak ez egy hatalmas lehetőség; hogy már fejben azt tervezem, kint hova fogok elmenni és miről fogok írni és hogy túrórudit kell vinnem Tamarának; hogy kint kövér európainak fogom érezni magam az ázsiai XL miatt, amibe éppen csak bele tudom préselni a seggem; hogy olyan elképzelhetetlen még az egész, pedig úgy el fog menni ez a néhány hét, és biztosan szükségem lesz egy pohár borra a repülőn.

  Visszaszámolunk.
Nézem a kollégáimat a 4BRO-ban - úgy szeretlek Titeket, annyira a szívemhez nőttetek mind, mióta együtt dolgozunk majd' másfél éve.
Nézem a Királyhágó teret, az Ugocsa utcát, az Alkotást - életem háromszöge, melynek kettőnk lakása a két alsó szöge, a harmadik pedig az a bizonyos király utcai hely.
Megsimítom kézzel a ruhákat, amiket itt hagyok - búcsúzom tőletek is. Elmondom még egyszer Raulnak, a szobanövényemnek, hogy ne aggódjon, mert nálad úgyis jobb helyen lesz, te nem kéthetente fogod locsolgatni maradék fröccsel meg pezsgővel, mert te gondoskodó vagy és kedves és annyira jó, nem is értem, mit keresel még mindig mellettem.

  Szóval, három hét, Tokió és én - ott találkozunk...

1 megjegyzés:

  1. Drága Eszter!
    Kívánom, hogy minden úgy legyen ahogy te szeretnéd. Drukkolok!

    A másik Eszter

    VálaszTörlés