A KETTŐ KÖZÖTT;



 Ma voltam a hivatalban. Egyrészt sosem éreztem ennyire szánalomra méltónak magam, arra gondoltam, baszki, hát itt vagyok, ez mindennek a vége, és ahogyan kisétáltam a bundámban meg a Stella McCartney cipőmben - mert hát azért csecsének kell lenni az utolsó vérig -, arra gondoltam, hogy engem tényleg megszívatott a saját életem, de rendesen, és hiába a blog, hiába minden, nekem most ez már tényleg kezd sok lenni, én most tényleg azt érzem, hogy ez egy köztes állapot, valami előtt meg valami után, ami kibírhatatlan és tehetetlenné tesz, és megfojt.

  Apámra gondoltam, akinek az volt az egyetlen reakciója, hogy akkor visszamegyek-e tanulni, és éreztem, hogy a vér elönti az arcom, hogy hogy képes ilyet kérdezni, és hogy miért nem a saját mércémmel mér engem, szed darabokra és porcióz ki? Hogy miért nem képes egy picit is büszke lenni a gyerekére, aki felcsattogott Budapestre egy bőrönddel meg nulla ismeretséggel, összehozott egy blogot, és a maga területén olyan jó szakemberré nőtte ki magát, hogy soha senki nem kérdezte, milyen végzettsége van? Hogy miért nem képes egy picit a saját határain kívül gondolkodni?

  Felváltva érzem magam rettentően nyomorultnak és kifejezetten szabadnak. Szeretem a virágokat locsolni itthon, és rendezgetni a párnákat, szeretem, hogy van időm a blogra, hogy írhatok, hogy van itthon időm elpakolni magam után. Meg tudom tölteni az üres napokat, amiket visszaszámlálok a következő megbízatásomig.

  Máskor pedig fojtogat ez a köztes állapot. Már nem tudom, melyik sorozatot nézzem, és Lana del Rey-számokat hallok a fejemben, és palántázok, meg cipőket fotózgatok. Háztartásbelinek érzem magam. Még nincs itt az ideje.
  Mellette ott vannak a saját projektjeim. Életemben nem volt még ennyi időm magamra figyelni - talán azért is olyan kétélű ez az egész, ahogyan lecsapódik bennem: Talán azért utálom ennyire ezt a kényszerű magamra-időt, mert megszoktam a csupán öt percekre limitált befelé fordulásokat?

  Mindenesetre vannak dolgok, amiket már tudok. Például hogy mit szeretnék. Hogy mi fog történni mikor, ahogyan ez a korszak visszatér. Hogy meddig vagyok hajlandó elmenni és mik az elvárásaim.
Néha azt érzem, egyedül át tudnám fordítani a világot - máskor meg azt, ha megtenném, a végén még maga alá sodorna és összenyomna.

  Azt például tudom, hogy régóta először most élvezem megint igazán a blogolást. Ez elég gáz, nem? Az elmúlt időszakban annyira kötelezőnek és nyomasztónak tartottam a munkám és az életem mellett - most azt érzem, hogy miután visszakövethető az elmúlt tizenegy évből minden pofára esésem, már nincs mit megfontolni. Nem kell cenzúra, nem kell menőnek beállítanom magam, mert nem vagyok az. Már nem érzem a nyomást, hogy csak a szép kajákat fotózzam és úgy tegyek, mintha a kölcsönkapott designer ruhák az enyémek lennének. Már nem igazán szeretnék ezzel a világgal lépést tartani.

  Igazából már egyáltalán nem foglalkoztat, hogy hogyan kellene dolgokat csinálnom. Nem nagyon járok eseményekre, mert szociopata vagyok és nem tudok barátkozni olyanokkal, akik nem szimpatikusak. Szeretek sokat enni, így az illendőség határait nem tudom tartani a svédasztal mellett. Nem szeretek korán kelni, és kínlódni, mit vegyek fel, hogy a sajtófotókon trendi legyek, mert rám sütötték néhány éve, hogy fashion blogger vagyok.
  Egészen egyszerűen jelenleg nincs energiám ilyenekkel foglalkozni.

  Inkább azon gondolkodom, miért vagyok olyan hálátlan fajta, hogy néha a saját barátom torkának ugrom a tehetetlenségtől. Hogy kiabálok vele, mert éppen el van varázsolva, és számon kérek rajta dolgokat, vádaskodom, és elviselhetetlen vagyok.
Hogy miért mentem el egy állásinterjúra, ahol tudatosult bennem, hogy én tulajdonképpen nem akarok office-ban dolgozni, és miért választottam inkább azt, hogy a szívügyeimnek élek, és leszek inkább csóróbb, hiába, most már nincs mindennap éttermezés meg fancyzés.
  És az is eszembe jut, hogy normális vagyok-e.

  Az is eszembe jut, hogy életemben először támasztok én a munkahelyem felé elvárásokat, és életemben először érzem azt, hogy most nem túlélni szeretnék - hanem valami olyat, amit ingyen is szeretnék. Most hivatást keresek. Egy picit magamat is.




0 megjegyzés: