HETEK


 Nem is olyan régen történt - pedig ha visszagondolok, valószínűtlenül messze van -, hogy álltam a Széll Kálmán téren. A kezemben egy déemes szatyor, bevásároltam kozmetikumokból, ki tudja, Japánban találok-e majd olyan arctonikot, amilyet itt használok?
  Arra gondoltam, hogy még össze kell csomagolnom a maradék ruhám - miután az új munkám miatt felbontottam a tetőteraszos kis budai aggleánylakásom bérleti szerződését, az ingóságaim nyolcvan százalékát elosztogattam.
Arra gondoltam, hogy most három hónapra ki tudja, mi lesz velem, itt hagyom a barátom, a munkahelyem, az életem, ezt a gyönyörű Budapestet, amitől nem tudok elszakadni évek óta, a Lánchidat, a fényeket, a lüktető Gozsdu udvart, Gyuri reggeli pusziját, a minket körbeölelő közös életünket, hogyan fogom én ezt megoldani?





  És ott, a Széll Kálmán téren, a nem működő óra alatt, kezemben egy arctonikkal és egy éjszakai hidratálókrémmel tudtam meg, hogy az állás, ami miatt felmondtam a munkahelyemen, ami miatt otthagyom álmaim pasiját és álmaim lakását - nos, mégsem jött össze.
Könnyesre nevettem magam kínomban az este fél hati Széll Kálmánon, a metróból feljövő hazasietők megütközve néztek rám, én hisztérikusan,levegőt kapkodva nevettem, és a fejemben végigpörgött az elmúlt öt évem minden egyes gonosztette, és azon gondolkodtam, miért is ver engem a Karma.

  A következő időszakban nem is az volt a gond, hogy munkanélküli és hajléktalan vagyok.
Átköltöztem a barátomhoz, és három nap hisztérikus demiértezés és önsajnálat után jöttem rá, hogy igazából minden, ami történt velem, olyan dolog, amit előbb vagy utóbb, de megléptem volna.
Májusban így is összebútoroztunk volna és biztos vagyok benne, hogy egy idő után vagy visszamentem volna tanulni, vagy tovább léptem volna valahogyan máshogyan - már látom magamon néha apám szenvedélyes mehetnékjét, érzem néha, hogy húz az ismeretlen, kapdos utánam kezeivel.

  Most itt vagyok, egy utcával arrébb, abban a lakásban, ahol korábban is heti hat napot töltöttem. Néha végigsimítom kezemmel a fésülködőasztalt - lám, jobban is jártunk, hogy nem cipeltük át hozzám. Nézem a sztenderden a ruháim - inkább nyáriak vannak, a télieket elajándékoztam, de legalább nemsokára itt a tavasz.

  Életemben nem voltam még ennyire kétségbeesett. Aztán elmúlt. Arra gondoltam, hogy ezt a kört már lefutottam anno, csak akkor nem volt kihez mennem, nem volt pénzem, és a gondolat, hogy mosogassak Londonban, felderített.
Most pedig itt vagyok, ebben a mi kis zugunkban, ahol reggelente kávéillat lengi be a sarkokat és este hidegszagúan jössz hozzám haza.
Rájöttem arra - miután kihordtam több infarktust is lábon -, hogy iszonyúan szerencsés vagyok, mert most legalább van időm kitalálni, mit szeretnék.
Rájöttem arra is, hogy a klasszik 9-to-5 munkarend nem nekem való; hogy leginkább több projektet szeretnék futtatni otthonról, home office jelleggel.

  És ahogyan lehiggadtam, minden adta magát. Rengeteg helyre hívtak és olyanok vették át az ötleteimet, akikről anno dolgozatokat írtam és akik szerintem a szakma atyaúristenei; és valahogy minden történt.
A következő egy-két hónap még nehéz lesz - hiszen ilyenkor az ember feléli a tartalékait, többet dohányzik a stressztől - bár én majdnem teljesen leszoktam már -, de azt hiszem, ez most egy olyan történet, ami egyelőre jól végződik.

  Bejártam megint egy kört. Mégis más ez a kanyar a végén, mégis más most minden. Huszonnégy éves vagyok, és életemben először döbbentem rá, hogy tényleg, talán mégsem vagyok egyedül.

Ha szülő leszek, azt akarom, a gyerekem előbb tudja majd. És remélem, vagyok olyan barát, hogy más is előbb tudja majd.


végem a célom:
tartok tőle és felé;
futásból állok

/ Fodor Ákos - Helyzetmeghatározás/


1 megjegyzés:

  1. Régóta olvaslak Eszter, még a b13 blogon kezdtem el, már akkor is tetszett, amiket és ahogyan írsz, és öröm látni, hogy ilyen messzire jutottál. És biztos vagyok benne, hogy ebből a helyzetből is felállsz, mert eddig is mindig azt tetted, és menni fog minden.

    VálaszTörlés