FÉNYCSÍKOK A PARKETTÁN;



  Fél egy múlt, és a madarak csiripelnek kint, tavaszillat árad be a nyitott ablakon, ahol Szveta és Szonja összebújva sütkéreznek a napfényben.
Kuporgok a Jófogásról lőtt párezer forintos kanapén, előttem a viharvert kotyogósunkban megfőzött keserédes kávé felhúzva némi tejjel, és a háttérben a Newsroom szól, miközben próbálom kitalálni, hogyan is írjak le mindent.






  Mostanában sütkérezem én is a fényben, ahogyan a cicáink teszik.
Visszahúzódtam - itt ez a többéves blog, és én nem tudom, mit kezdjek vele.
Változom, és ennek is változnia kellene velem - de merre és hogyan?
Szorít már ez a gyerekcipő, szorít mára néha a kötelességtudatból megnyitott és utána fáradtan bezárt ablak.

  Én zenéket szeretek hallgatni és jó könyveket olvasni. Esténként csinálni egy rozéfröccsöt és egy szál cigaretta mellett megbeszélni ezt az újabb napot; olyan szoknyákat viselni, amik ringatóznak, amikor lépek; fekete-fehér képeket szeretek kiragasztgatni a pucér falra celluxszal.

 Én már nem szeretnék úgy írni, hogy kell. Úgy anyagot gyártani, hogy kötelező, mert elvesznek az olvasók, elfogynak a szponzorok, eltűnnek a klikkek.
Már nem érdekel. Azt hiszem, körbejutottam egy körben, valahogyan ugyanígy kezdtem, aztán az egész feldagadt, és generálta magát, én pedig mentem vele, és utána valahogyan egyik napról a másikra azt éreztem, hogy megvolt minden, amit szerettem volna, díjak meg megjelenések meg folyton pörgő ask.fm, csak valahogyan én maradtam ki az egészből, tudjátok, az a tizenhárom éves lány, aki több, mint tíz éve elkezdett írni, és valahogyan szégyelltem magam, hogy az a lány mit szólt volna ehhez?

  És higgyétek el, nagyon nem jó szégyellni magad egy tizenhárom éves Eszter előtt.

Mostanában képekre rajzolok. Hetekkel elfogyott az Internet a telefonomon, és nem is vettem rá újat. Hetekkel ezelőtt kezdtem el nem megjelenni eseményeken, amikre egyébként sosem szerettem járni; hetekkel ezelőtt döntöttem el, hogy már csak olyat fogok írni és úgy, ahogyan nekem tetszik, és megtanulok nemet mondani.

  Nézem ezeket a fénycsíkokat a parkettán; ez az első lakásunk Gyurival, amit együtt választottunk. Az Eszter utca sarkán, Buda felett már majdnem, ahol minden reggel annyira máshogyan susog a szellő, és ahol ha hazajövök, én tényleg hazajövök, ring a szoknyám, a cicák pedig elém futnak, és a barátom átültette a kedvemért a Rault, és átfestette a cserepét is fehérre.

  Szóval, azt hiszem, nagyon köszönöm mindenkinek, aki eddig itt volt. Nem tudom, mennyien lesztek ezután, de én már nem nagyon akarom lefotózni azt, mi van rajtam - sosem szerettem igazán -, és nem szeretnék úgy tenni, mintha rengeteg sok pénzem lenne, vagy mintha az élet csak a kajafotózásból meg a gengelésből állna.
  Őszintén szólva, elég keveset fotózom igazából kaját vagy lógok együtt sok másik emberrel, kevés barátom van, és egyesével jönnek.
És őszintén szólva, egy olyan bárban szoktunk lógni, ami a kertiasztalunkat jelenti.
Úgyhogy még onnan sem lehet menő képeket lőni.

  Persze, én is szeretnék sikeres meg népszerű meg ismert lenni.
De nem így. Nem úgy, hogy ahogyan nem én vagyok az egész mögött, hanem egy helyzetekre megfelelő reakciókat kifejlesztett valaki, aki mindig tudja, mit kell mondani és viselni és írni - én ezt nem szeretném már. Minden tiszteletem azoké, akik szépen tudnak ilyen hullámokat meglovagolni, mert hihetetlen erő is kitartás és szorgalom kell ehhez.
  Nekem nincs.

  Futnak a fénycsíkok a parkettán, fut velem a délután, ahogyan elfutott velem ez a fél év is.
Érzem, ez az egész végül nagyon jó lesz, csak először hagyni kell neki időt, hogy kiforrja magát. Hülye voltam, hogy azt hittem tíz évvel ezelőtt, hogy ennyi idős koromra megváltom majd a világot, és most is hülye vagyok, amikor mérges vagyok magamra, hogy nem sikerült.
  Először mindent, szépen, sorjában... majd átmegyünk azon a hídon, ha odaérünk a folyóhoz, mondta egyszer valaki, és bár azóta sem vagyok benne biztos, hogy ez a mondás így van tulajdonképpen, azt hiszem, egy egészen picikét azért mégiscsak igaza volt.

  Vagy ha nem - hát az úgyis kiderül majd, nem?




4 megjegyzés: