FÉNYCSÍKOK A PARKETTÁN;



  Fél egy múlt, és a madarak csiripelnek kint, tavaszillat árad be a nyitott ablakon, ahol Szveta és Szonja összebújva sütkéreznek a napfényben.
Kuporgok a Jófogásról lőtt párezer forintos kanapén, előttem a viharvert kotyogósunkban megfőzött keserédes kávé felhúzva némi tejjel, és a háttérben a Newsroom szól, miközben próbálom kitalálni, hogyan is írjak le mindent.






  Mostanában sütkérezem én is a fényben, ahogyan a cicáink teszik.
Visszahúzódtam - itt ez a többéves blog, és én nem tudom, mit kezdjek vele.
Változom, és ennek is változnia kellene velem - de merre és hogyan?
Szorít már ez a gyerekcipő, szorít mára néha a kötelességtudatból megnyitott és utána fáradtan bezárt ablak.

  Én zenéket szeretek hallgatni és jó könyveket olvasni. Esténként csinálni egy rozéfröccsöt és egy szál cigaretta mellett megbeszélni ezt az újabb napot; olyan szoknyákat viselni, amik ringatóznak, amikor lépek; fekete-fehér képeket szeretek kiragasztgatni a pucér falra celluxszal.

 Én már nem szeretnék úgy írni, hogy kell. Úgy anyagot gyártani, hogy kötelező, mert elvesznek az olvasók, elfogynak a szponzorok, eltűnnek a klikkek.
Már nem érdekel. Azt hiszem, körbejutottam egy körben, valahogyan ugyanígy kezdtem, aztán az egész feldagadt, és generálta magát, én pedig mentem vele, és utána valahogyan egyik napról a másikra azt éreztem, hogy megvolt minden, amit szerettem volna, díjak meg megjelenések meg folyton pörgő ask.fm, csak valahogyan én maradtam ki az egészből, tudjátok, az a tizenhárom éves lány, aki több, mint tíz éve elkezdett írni, és valahogyan szégyelltem magam, hogy az a lány mit szólt volna ehhez?

  És higgyétek el, nagyon nem jó szégyellni magad egy tizenhárom éves Eszter előtt.

Mostanában képekre rajzolok. Hetekkel elfogyott az Internet a telefonomon, és nem is vettem rá újat. Hetekkel ezelőtt kezdtem el nem megjelenni eseményeken, amikre egyébként sosem szerettem járni; hetekkel ezelőtt döntöttem el, hogy már csak olyat fogok írni és úgy, ahogyan nekem tetszik, és megtanulok nemet mondani.

  Nézem ezeket a fénycsíkokat a parkettán; ez az első lakásunk Gyurival, amit együtt választottunk. Az Eszter utca sarkán, Buda felett már majdnem, ahol minden reggel annyira máshogyan susog a szellő, és ahol ha hazajövök, én tényleg hazajövök, ring a szoknyám, a cicák pedig elém futnak, és a barátom átültette a kedvemért a Rault, és átfestette a cserepét is fehérre.

  Szóval, azt hiszem, nagyon köszönöm mindenkinek, aki eddig itt volt. Nem tudom, mennyien lesztek ezután, de én már nem nagyon akarom lefotózni azt, mi van rajtam - sosem szerettem igazán -, és nem szeretnék úgy tenni, mintha rengeteg sok pénzem lenne, vagy mintha az élet csak a kajafotózásból meg a gengelésből állna.
  Őszintén szólva, elég keveset fotózom igazából kaját vagy lógok együtt sok másik emberrel, kevés barátom van, és egyesével jönnek.
És őszintén szólva, egy olyan bárban szoktunk lógni, ami a kertiasztalunkat jelenti.
Úgyhogy még onnan sem lehet menő képeket lőni.

  Persze, én is szeretnék sikeres meg népszerű meg ismert lenni.
De nem így. Nem úgy, hogy ahogyan nem én vagyok az egész mögött, hanem egy helyzetekre megfelelő reakciókat kifejlesztett valaki, aki mindig tudja, mit kell mondani és viselni és írni - én ezt nem szeretném már. Minden tiszteletem azoké, akik szépen tudnak ilyen hullámokat meglovagolni, mert hihetetlen erő is kitartás és szorgalom kell ehhez.
  Nekem nincs.

  Futnak a fénycsíkok a parkettán, fut velem a délután, ahogyan elfutott velem ez a fél év is.
Érzem, ez az egész végül nagyon jó lesz, csak először hagyni kell neki időt, hogy kiforrja magát. Hülye voltam, hogy azt hittem tíz évvel ezelőtt, hogy ennyi idős koromra megváltom majd a világot, és most is hülye vagyok, amikor mérges vagyok magamra, hogy nem sikerült.
  Először mindent, szépen, sorjában... majd átmegyünk azon a hídon, ha odaérünk a folyóhoz, mondta egyszer valaki, és bár azóta sem vagyok benne biztos, hogy ez a mondás így van tulajdonképpen, azt hiszem, egy egészen picikét azért mégiscsak igaza volt.

  Vagy ha nem - hát az úgyis kiderül majd, nem?




4 megjegyzés:

  1. Kedves Eszter!

    Én eddig is ezekért a tiszta lelkű posztjaidért követtelek. Nem az outfitek vagy a külcsíny miatt, hanem ezekért az őszinte mondataidért, amiben te magad vagy benne nyers valódban. Csak bíztatni szeretnélek, hogy ne szégyelld magad a 13 éves Eszter előtt, mert akkoriban mindannyian azt gondoljuk, a világmegváltásból áll az élet, aztán jönnek a rezsi számlák meg az albérletek... De ebben is meg lehet találni a helyünket, ahogyan azt most te is teszed! Köszönöm, hogy olvashatlak, én ezután is biztosan itt leszek, szurkolva neked! Üdv.: Viki

    VálaszTörlés
  2. Ez az írásod volt eddig a legmegfogóbb és legőszintébb szagú mind közül.
    Sokszor néztem a csodás képeidet, de mindig áradt belőlük valami melankólia, valami titokzatosság, ami sugallta, hogy egy másik Eszter van mögöttük elrejtve.
    Remélem Őt is megismerhetjük most már. :)

    VálaszTörlés
  3. Soha életemben nem kommenteltem még sehova azt hiszem, de ez most megér egyet mindenképpen. Évek óta olvasom a blogot, valahogy mindig érdekelt, hogyan lesz tovább, mert vártam valamire. Nagyon kioktatóan hangozhat, de korábban azt éreztem és valóban arra vártam, mikor jön már el az, hogy megéled az életet, hogy felismered, ilyen idősen rohadtul nem kell tartani valahol, korszakok vannak az ember életében, és, ahogy tényleg kezd felnőtté válni, képes maga mögött hagyni egy csomó felesleges dolgot, érzést és frusztrációt.
    Kicsit személyeskedő megjegyzés, de ez csak azért tud az lenni, mert nyíltan írtál a magánéletedről, sikerekről, bukásokról.
    Szóval a lényeg, gratulálok és csak így tovább.

    VálaszTörlés
  4. Kedves Eszter!

    Régóta olvasód vagyok már, szinte a Masni indulásától fogva követem az életed. Megmondom őszintén, az outfit posztokat sosem nyitottam meg, az olyan bejegyzések nekem mindig egyenlőek voltak a tömeggel, nem pedig azzal, hogy ki vagy, ki van a másik oldalon. Az efféle bejegyzéseidet olvasom és szeretem, ahol igazán önmagad vagy és a szíved írja a posztot, nem csak két darab kéz.

    Remélem megtalálod az utad, és veled együtt mi is végigmehetünk rajta. :)

    VálaszTörlés