AZ A MÁSIK NŐ A TÜKÖRBEN



Nézem az arcom. Nézem a szám ferde vonalát - kiálló szemfog -, a világéletemben gyűlölt orrom. A szemöldököm ívét. A szemöldökömet, ami mindig is sötétebb volt, mint a hajam, és sosem egyforma. Így nőtt.
Néha azt kívánom, bárcsak egy az egyben lehetnék valaki lenyomata a családból.
Vannak, akik pontosan úgy néznek ki, mint a szüleik.
Aki már egy éve nem nézi magát nyaktól lefelé. Nézem ezt a nőt, akinek úgy változott meg a teste, hogy nem is tudtam róla.
Én olyan vagyok, mint a gyurma. Anyám mellett anyám és apám mellett apám - egyszerre hasonlítok mindenkire és úgy igazán senkire sem.

Nézem ezt a másik nőt a tükörben.
Rágondolok, aki elsírja magát, ha régi képeket nézeget, és minden nap azon gondolkodik, hova tűnt a szépsége és mikor csúnyult meg ennyire.
Nézem ezt a nőt a vastag karokkal és a vastag derékkal és az összeérő combokkal - látom ezt a nőt tizenhat évesen, negyvenhat kilósan, a kávé-cigi diétáján, mert otthon beszóltak neki, hogy kövér. Nézem ezt a nőt, aki éveken át keservesen küzdött, hogy vékony legyen. Nézem ezt a nőt, aki mindenkit nyomaszt.
Mikor süppedtem vissza ebbe a tizenhat évesen elhagyott mély letargiába, és mikor kezdtem el magam gyűlölni olyan dolgok miatt, amikről nem tehetek.
Aki leplekbe és bő ruhákba burkolja magát, hogy ne lássák a karját; aki már nem szeret otthon meztelenül járkálni és nem próbál ruhákat vásárláskor. Nézem ezt a nőt, és arra gondolok, mikor kezdtem el ennyire gyűlölni a testem. Nézem ezt a nőt, és mélységesen szégyellem magam, mert nem segíthetek neki. Dühös vagyok, mert itt ez az intelligens, humoros, művelt nő, aki öt kilogramm felesleg miatt teszi tönkre magát.
Nézem ezt a nőt, aki nem is olyan régen imádta, ha nézik. Imádott végigkopogni az utcán és olyan volt, mint egy francia film főszereplője, és mosolygott és dohányzott - esténként viszont ugyanúgy feküdt a sötétben, mint ez a nő, csukott szempillái alól kétfelé folytak a sós könnyek.
Nézem ezt a nőt és szégyellem magam, hogy ilyen lettem, hogy felváltva próbálom meg elfogadni magam, de kihagyom az összes desszertet és tornázom még; hogy egyik nap gyönyörűnek érzem magam, amíg egy tükörhöz nem érek; hogy mindent és mindenkit elpusztító harag és csalódottság és düh munkál bennem, mert csapdába vagyok zárva a saját testemben. Nézem ezt a nőt és arra gondolok, hogy kibaszott menő. Mert fél éve elúszott az egész élete, és olyan döntéseket kellett meghoznia, amikhez akkor kellett felnőnie. Hogy én olvasnám, ha nem én írnám. Hogy már elkezdte összekapni magát, csak türelmetlen. Hogy talán segítség kéne neki. Nézem ezt a nőt, és arra gondolok, ő mindig a csajom lesz. Az enyém.
Hogy most először sétál felszabadultan smink nélkül és érzi jól magát farmerben és pólóban; hogy ha nem lenne ennyire boldogtalan és nem gyűlölné magát ennyire, még azt is látná, hogy ugyanúgy megnézik az utcán; és szeretném megmondani neki, hogy az ember nem nyerhet mindig minden fronton és először belül kell magunkat újjáépíteni; hogy ő lehetőségeket kapott az élettől, hogy újra kezdhesse, és ezért hálásnak kéne lennie.
És keserű a torkom, amikor eszembe jut, mennyire buta is, hogy ilyenekkel foglalkozik. Hogy sajnálom és dühös vagyok, mert eszembe jut, hogy amikor ez a nő egy ruhamérettel kisebb volt, akkor is ugyanígy érezte magát; hogy valami valahol nagyon elromlott benne és én még mindig nem jöttem rá, mi is az; hogy ez a nő nem is tudja, milyen szerencsés, hogy van, aki így is mellette áll. Nézem ezt a nőt, és megígérem neki, hogy mindig szeretni fogom. Hogy minden nap elmondom neki, mennyire gyönyörű, és minden nap tudatni fogom velem hogy mennyire értékes, és ezt addig fogom csinálni, amíg ő is el nem hiszi magáról. Mert nem maradhatok, én nem maradhatok így örökre.

@esztervirag facebook.com/meyeresztervirag photo @audreymato

1 megjegyzés:

ÉVGYŰRŰK

 Van vagy ötszáz piszkozat ezen a blogon.
Elkezdett, de be sosem fejezett irások; zokogásba forduló novellák; az egész éjszakán át kortyolgatott rozénak köszönhető fellángolások; feminista dalok hallgatása közben dühösen legépelt jólmegmondások; tényszerű kijelentések után a szívemben visszhangzó mondatok.

  Összeválogattam néhányat, semmi szerkesztés, semmi átírás, semmilyen koncepció.
Időrendben vannak, azt hiszem.

Nálam ilyen felnőni.









2015.

 Futottam volna veled magam után, de most már inkább előled futok, és magam elől.
Szeptember van, és harminc napja van, te pedig nem vagy sehol.
Csak illatok vannak meg szavak vannak,
meg mondatok, amiket mondtál és amikre emlékszem.
Újra meg újra lejátszott mondatok vannak, és magyarázatok sehol, mert fogtad magad,
és úgy léptél le ebből a kapcsolatból, ami felülmúlta az én eddigi összes lelépésem,
és mégis, amikor a barátnőim patkánynak neveznek téged, és gyűlölnek,
én nem tudok rólad rosszat mondani.

  Nem tudok rosszat mondani, mert annyira szerelmes voltam beléd,
ahogyan még soha senkibe, és annyira bíztam benned, mint mlg 

***

ami engem illet, én nem érek magamba,

de ez nem látszik azokon a képeken, ketten állunk a budai Várban, a hajunkat fújja a szél, február van és tizenöt fok, én kissé hunyorgok, neked is csíkszemed van, nem tudjuk,
hova nézzünk, ez egy félkilós Chinon, mellettünk a koreai turisták, a háttérben az őrségváltás, mi pedig csak állunk, 2016-ba fagyva, az látószög keretei közé zárva,
az örökkévalóságig, ami talán tényleg örökkét jelent, vagy a kukába dobás pillanatát, miközben Sinatra szól a háttérben, és üvegből iszom a bort, az ember sosem tudhatja.
Analógok leszünk mindketten, arcomon érzem majd a tavaszt, ha arra a képre nézek,
érzem majd Budapestet, hogy kétszer kellett befűzni a filmet, mert az első tekercset tönkretettem és Dani volt az, aki a másodikat kivarázsolta a gépből,
ez is eszembe jut majd, ahogyan a Bródy Sándor utcai ház is, de legfőképpen,
legfőképpen majd a nevünket fogom nézni a kép hátán, ott lesz először a tiéd,
aztán az enyém, aztán a dátum, aztán a helyszín,

hiszen én is, én is értesítőket hagyok magamnak a jövőbe -

***

, ,Előtted ,rengeteg ,minjdenj svoolt , ,utánjad ,meg ,svemmi ,svem ,- ,c.asvk ,njéztelek ,téged , ,meg ,azt ,a ,minjdenjt , ,ami ,abhbhanj ,a ,pillanatbhanj ,éppenj ,körülsvett ,minjketc.
NJem ,svolt ,kettőnjk ,között ,svemmi ,svemc. ,SVem ,múlt , ,svm ,kimonjdott ,svzasvak ,svagy ,kimonjdatlanj ,titkok , ,egésvzeg ,egysvzerűenj ,c.asv ,c.svenjdc.


2016.


 Tegnap elmentem a házad előtt.
Tudod, én korábban azt hittem, hogy


  Végül tegnap elment a házuk előtt.
Ő maga is meglepődött, annyira nem érzett semmit, a villamos siklott tovább
a Margit körúton, ő pedig magát nézte a tükörben, milyen érdekes, gondolta,
belül mintha kőből lenne, csak ő van, meg a tömeg van, és az ő lelke olyan,
mint a Balaton mozdulatlan vize egy novemberi délutánon.
  Milyen érdekes, hogy lehet így nyomtalanul eltűnni egy életből, mint akit kiraídroztak, egyik pillanatban itt ült a másik a teraszán, majd úgy szakadtak ők ketten félbe,
mint a diaveítőbe beakadt szalag.


2017.

Telnek a napok. Utolsó hétvégémet töltöm a munkahelyemen, az utolsó éjszakáim
és hajnalaim ezek a Downtownban. Pánikszerűen simogatom a rádióm zsinórját, a DJ-pultot,
a programot rendezgetem remegő kézzel.
Reggelente búcsúzom - nézem az üres táncteret, a pakoló DJ-t,
érzem az életillatot a levegőben.
Szívom a reggeli cigarettákat, az utolsókat a többiekkel.
Kopog a sarkam az iroda padlóján.

***

Néha csak úgy nézem magam a tükörben, miután hazaérek, és lemosom a sminkem.
Keresem az arcomban az anyám pillantását, az állának vonalát, orrának ívét,
az apám tekintetét, szájának formáját. Valamit a szüleimből.
  Én azt hiszem, annyira Y-generációs vagyok, hogy ez a 24 nekem meg sem kottyan.
Ugyanúgy nem vagyok biztos dolgokban, és ugyanúgy lusta vagyok minden reggel kávét főzni, mint tavaly ilyenkor. A szemetet csak akkor viszem le, ha mellém szegődik a lépcsőn lefelé, szárítót még mindig nem vettem, a zuhanyfüggönyt nem szereltem fel, és a fodrászom még mindig nem tud lenevelni a hajlakkról...

***

  Költözünk.
A lakásban szerteszéjjel banános dobozok, Gyuri szerezte őket, fogalmam sincs, honnan.
Az április végi fény simogatja az azáleákat a teraszon - ez az egyik utolsó nap,
amikor a Nagyenyed utcán végighaladó autók zaját hozza be a reggel.
Nézem a cipőimet és a ruháimat, mennyi felesleges szar, mikor halmoztam fel ezeket?

***

Az én szívem tényleg átlátszó. Néha belefér az egész világ, a cicák, a korzón cammogó külföldiek, a mosolygós raszta lány a salátabárban, a Dob utca málló vakolata,
a fejem felett őrködő Rubik-kocka.
Benne zenél halkan a Lánchídnál hegedülő öreg bácsi utolsó szólama,
együtt zúg a hőséget maga előtt toló erőtlen széllel.
  Máskor pedig annyira összeszorul, hogy szinte nem is találom...





instagram @esztervirag
facebook.com/meyeresztervirag

photo @aratovivien













3 megjegyzés:

TÖBB SZÖVEG. KEVESEBB RUHA.



  Ma ültem apámmal a teraszon, az életemről beszélgettünk, miközben apám egy lyukas és egy ép papírlap segítségével próbálta meg kisakkozni, hogyan is takarja éppen a Hold a Napot.
Beszéltem neki a blogról, a dolgokról, amik mostanában velem történtek, és ott, abban a pillanatban, egy montanai veranda nyikorgó hintaszékébel ülve, a távoli kékes-lilás hegyeket nézve jöttem rá arra, hogy egyáltalán nem akarom ezt a blogot abban a formában folytatni, ahogyan most van.



  Tartalmat gyártani itthon nehéz. Minőségi tartalmat pláne.
És azt kell mondjam, az én tartalmam sem mindig minőségi.
Maga a blog lifestyle blogként indult, csajos tippekkel, hogyan öltözz az alakodnak megfelelően-ötletekkel, házi hajápolási praktikákkal, és mellette volt egy privátabb, személyesebb oldalam, személyes anyagokkal.

  Mindez jó volt és élveztem húszévesen, valamiért egyre többen olvastak, és elkezdtem ráfeküdni a tökéletes Instagram-életre, tökéletes ruhákkal, folyamatos koplalással, stresszel, likekurvulással, és azzal a lelkiismeret-furdalással körített kényszerítőhadjárattal, amit magam ellen folytattam.

  Már egy ideje próbálom kitalálni, mi legyen a bloggal.
Nem egy, nem kettő hasonló bejegyzés született, de azt hiszem, sosem voltam még olyan biztos abban, amit csinálok, mint most.
  Talán a környezetváltozás az oka, talán az, hogy túl sokat szívtam az elmúlt egy évben ahhoz, hogy folyamatosan megalkudjak.
Azt szeretném csinálni, így egyre közelebb a harminchoz, amit tényleg szeretnék, és az az írás.
Nem tudom, mennyire csinálom jól, de ez tesz boldoggá.

  Már nem szeretnék outfit posztokat gyártani. Már nem tesz boldoggá, és köztünk szólva szerintem sosem öltözködtem valami szuperul.
Egy csomó nálam tehetségesebb blogger van, akik ebben sokkal ügyesebbek, és nem érzem értelmét erőlködni tovább. Nem tudom teljes szívvel csinálni.
Azt nem mondom, hogy soha többé nem láthattok ilyet tőlem - de jelenleg szeretném 80-20% elosztásra módosítani az arányt, a komolyabb jellegű írások javára.

  Vannak szerelemprojektjeim a blogon, amiket folytatni szeretnék, ezekről majd nemsokára beszélek.
Illetve van egy régóta dédelgetett szerelmünk is, az INside Budapest, amiről nemsokára hallani fogtok. Továbbra is fogok együtt dolgozni hazai tervezőkkel, és fogtok róluk hallani ezen a platformon még, erről biztosíthatlak Titeket.

  Szeretnék olyan dolgok felé nyitni, amitől nem érzem magam továbbra is tinédzsernek.
Szeretnék kilépni ebből a kényelmetlen gyerekcipőből, amit néha már ez a blog jelent nekem - úgyhogy most elindulok.

Lett új dizi is. Azaz folyamatban van. Felnőttes dizi. Én csináltam!
Az új irányvonal pedig - több szöveg. Kevesebb ruha.
 Szóval az biztos, hogy innentől inkább olvasós lesz a blog, mint nézegetős.
Hosszú bejegyzésekkel, bizony.


Aztán meglátjuk, hogyan is megy.


Eszter

2 megjegyzés:

PINK SKIES UP AHEAD // WEARING DELKA BAG


  Ha fel kellene sorolnom azokat a hazai tervezőket, akiket nem csupán művészként, hanem emberként is maximálisan elismerek, az egyik bizony Egedi Adél, a delka bag tervezője lenne.

  Adél egyike azoknak a fiatal feltörekvőknek, akiben a végtelen alázat, a munkája iránti szenvedély és a folyamatos megújulás iránti elkötelezettsége ugyanúgy megvan, mint a márka indulásakor.
Mindehhez pedig jön az a “nagyonadélos” kreativizmus, ami miatt felfigyeltem rá, és a munkásságára is.

  Ez egy rendhagyó poszt lesz, eltérő az eddigi outfit témájú bejegyzésektől - ez a képsorozat inkább egy felszabadult sétát örökít meg az egyik kedves barátommal, és fotósommal, Bernhardt Danival.
Nem gondolkodtam a sminken, és bevallom, a ruhán sem túlzottan - Adél pont az a tervező, akinek a termékei annyira belesimulnak a hétköznapjaimba, amennyire szeretném.

  Szeressétek ti is velem! :-)

















instagram: @esztervirag
facebook @meyeresztervirag

dani: @jesuisdanii

Puszik!






0 megjegyzés: