ÉVGYŰRŰK

 Van vagy ötszáz piszkozat ezen a blogon.
Elkezdett, de be sosem fejezett irások; zokogásba forduló novellák; az egész éjszakán át kortyolgatott rozénak köszönhető fellángolások; feminista dalok hallgatása közben dühösen legépelt jólmegmondások; tényszerű kijelentések után a szívemben visszhangzó mondatok.

  Összeválogattam néhányat, semmi szerkesztés, semmi átírás, semmilyen koncepció.
Időrendben vannak, azt hiszem.

Nálam ilyen felnőni.









2015.

 Futottam volna veled magam után, de most már inkább előled futok, és magam elől.
Szeptember van, és harminc napja van, te pedig nem vagy sehol.
Csak illatok vannak meg szavak vannak,
meg mondatok, amiket mondtál és amikre emlékszem.
Újra meg újra lejátszott mondatok vannak, és magyarázatok sehol, mert fogtad magad,
és úgy léptél le ebből a kapcsolatból, ami felülmúlta az én eddigi összes lelépésem,
és mégis, amikor a barátnőim patkánynak neveznek téged, és gyűlölnek,
én nem tudok rólad rosszat mondani.

  Nem tudok rosszat mondani, mert annyira szerelmes voltam beléd,
ahogyan még soha senkibe, és annyira bíztam benned, mint mlg 

***

ami engem illet, én nem érek magamba,

de ez nem látszik azokon a képeken, ketten állunk a budai Várban, a hajunkat fújja a szél, február van és tizenöt fok, én kissé hunyorgok, neked is csíkszemed van, nem tudjuk,
hova nézzünk, ez egy félkilós Chinon, mellettünk a koreai turisták, a háttérben az őrségváltás, mi pedig csak állunk, 2016-ba fagyva, az látószög keretei közé zárva,
az örökkévalóságig, ami talán tényleg örökkét jelent, vagy a kukába dobás pillanatát, miközben Sinatra szól a háttérben, és üvegből iszom a bort, az ember sosem tudhatja.
Analógok leszünk mindketten, arcomon érzem majd a tavaszt, ha arra a képre nézek,
érzem majd Budapestet, hogy kétszer kellett befűzni a filmet, mert az első tekercset tönkretettem és Dani volt az, aki a másodikat kivarázsolta a gépből,
ez is eszembe jut majd, ahogyan a Bródy Sándor utcai ház is, de legfőképpen,
legfőképpen majd a nevünket fogom nézni a kép hátán, ott lesz először a tiéd,
aztán az enyém, aztán a dátum, aztán a helyszín,

hiszen én is, én is értesítőket hagyok magamnak a jövőbe -

***

, ,Előtted ,rengeteg ,minjdenj svoolt , ,utánjad ,meg ,svemmi ,svem ,- ,c.asvk ,njéztelek ,téged , ,meg ,azt ,a ,minjdenjt , ,ami ,abhbhanj ,a ,pillanatbhanj ,éppenj ,körülsvett ,minjketc.
NJem ,svolt ,kettőnjk ,között ,svemmi ,svemc. ,SVem ,múlt , ,svm ,kimonjdott ,svzasvak ,svagy ,kimonjdatlanj ,titkok , ,egésvzeg ,egysvzerűenj ,c.asv ,c.svenjdc.


2016.


 Tegnap elmentem a házad előtt.
Tudod, én korábban azt hittem, hogy


  Végül tegnap elment a házuk előtt.
Ő maga is meglepődött, annyira nem érzett semmit, a villamos siklott tovább
a Margit körúton, ő pedig magát nézte a tükörben, milyen érdekes, gondolta,
belül mintha kőből lenne, csak ő van, meg a tömeg van, és az ő lelke olyan,
mint a Balaton mozdulatlan vize egy novemberi délutánon.
  Milyen érdekes, hogy lehet így nyomtalanul eltűnni egy életből, mint akit kiraídroztak, egyik pillanatban itt ült a másik a teraszán, majd úgy szakadtak ők ketten félbe,
mint a diaveítőbe beakadt szalag.


2017.

Telnek a napok. Utolsó hétvégémet töltöm a munkahelyemen, az utolsó éjszakáim
és hajnalaim ezek a Downtownban. Pánikszerűen simogatom a rádióm zsinórját, a DJ-pultot,
a programot rendezgetem remegő kézzel.
Reggelente búcsúzom - nézem az üres táncteret, a pakoló DJ-t,
érzem az életillatot a levegőben.
Szívom a reggeli cigarettákat, az utolsókat a többiekkel.
Kopog a sarkam az iroda padlóján.

***

Néha csak úgy nézem magam a tükörben, miután hazaérek, és lemosom a sminkem.
Keresem az arcomban az anyám pillantását, az állának vonalát, orrának ívét,
az apám tekintetét, szájának formáját. Valamit a szüleimből.
  Én azt hiszem, annyira Y-generációs vagyok, hogy ez a 24 nekem meg sem kottyan.
Ugyanúgy nem vagyok biztos dolgokban, és ugyanúgy lusta vagyok minden reggel kávét főzni, mint tavaly ilyenkor. A szemetet csak akkor viszem le, ha mellém szegődik a lépcsőn lefelé, szárítót még mindig nem vettem, a zuhanyfüggönyt nem szereltem fel, és a fodrászom még mindig nem tud lenevelni a hajlakkról...

***

  Költözünk.
A lakásban szerteszéjjel banános dobozok, Gyuri szerezte őket, fogalmam sincs, honnan.
Az április végi fény simogatja az azáleákat a teraszon - ez az egyik utolsó nap,
amikor a Nagyenyed utcán végighaladó autók zaját hozza be a reggel.
Nézem a cipőimet és a ruháimat, mennyi felesleges szar, mikor halmoztam fel ezeket?

***

Az én szívem tényleg átlátszó. Néha belefér az egész világ, a cicák, a korzón cammogó külföldiek, a mosolygós raszta lány a salátabárban, a Dob utca málló vakolata,
a fejem felett őrködő Rubik-kocka.
Benne zenél halkan a Lánchídnál hegedülő öreg bácsi utolsó szólama,
együtt zúg a hőséget maga előtt toló erőtlen széllel.
  Máskor pedig annyira összeszorul, hogy szinte nem is találom...





instagram @esztervirag
facebook.com/meyeresztervirag

photo @aratovivien













3 megjegyzés: