1ST DAY OF SELF LOVE



  A nevem Meyer Eszter-Virág, és az életem egy kilodráma.

A helyzetet tovább keseríti az, hogy ezt a mókás szót még csak nem is én találtam ki, pedig így nyugtathatnám magam, hogy milyen maradéktalanul jófej vagyok legalább. Na mindegy.

  Az elmúlt éveim a folyamatos stresszről szóltak.
Stresszről a karrierem, az életem, az életem aktuális megállója, az életem aktuális szerelme, az életem aktuális nagy seggfeje és hülye főnöke miatt. Ja és kihagytam a legfontosabbat - a testemet.






  Mostanában sokat nézegetem vissza a régi képeim, és megdöbbent, hogy ötvenkét kilósan kövérnek tartottam magam. Emlékszem, kényszeresen a testemtől eltartott karokkal közlekedtem, hogy véletlenül se tűnjön kövérnek a karom; magassarkút hordtam, hogy még vékonyabbnak tűnjek, és közben féltékeny voltam mindenkire, aki egy kilóval kevesebbet nyomott, mint én, vagy megütötte a bűvös harminckettes méretet, amit én sehogyan sem tudtam.

  Persze emellett rohamokban zabáltam és diétáztam, hetekig tornáztam keményen, majd engedtem el magam, és folyamatosan próbáltam meggyőzni magam arról, hogy edzeni kéne, és arról is, hogy talán el kéne fogadnom magam.
Motivációs képeket gyűjtöttem vékony lányokról, és ezer meg ezer pinboardot kukáztam össze mindenféle 30 napos kihívásokkal, diétás módszerekkel, egészséges receptekkel, motiválóan szálkás lányokkal.

  Több tízezrekénrt váltottam kondibérletet, jógabérletet, vettem edzőcuccokat - gondoltam, ha lesz csini ruhám, ráveszem magam, hogy elmenjek megmutatni -, majd amíg a többiek edzettek, én az ágyon heverve vergődtem.

Rendszeresen addig kínoztam magam, amíg mindenféle kisebbségi komplexusom nem lett, és ezeket persze jól levertem azon a fiún, akiért főiskola első éve óta odavoltam - aztán mondjuk ő meg messenger üzenetben dobott engem egy reggeli homlokcsók és "szeretlek" után, úgyhogy, azt hiszem, egálban vagyunk már.

  A mostani barátom ugyanezeket élte át az elmúlt hónapokban. Mindannyiunk őszinte csodálkozására még kitart mellettem - igen, tudom, rettentően szerencsés vagyok. Igyekszem is kimutatni neki, mennyire szeretem és becsülöm őt mindezért.
  
  Tegnap pedig elvergődtem futni.
Tényleg ezt a kifejezést érdemes használnom arra, amit műveltem, ráadásul a felét sétáltam is, de igazából hat kilométert teljesítettem, amit elég menőnek érzek, még akkor is, ha egy órás művelet volt az egész, és ebből én tényleg csak hármat futottam - mert legalább ezidő alatt sem a kanapén dekkoltam egy üveg borral tökig az önsajnálatban.






  És akármennyire utálom évek óta azokat a gyanúsan, irritálóan lelkes mozgásmániásokat, akik egy másfél órás szteppaerobik edzésről energiától szétvetve szökdécselnek ki, miközben mi, átlagos földi halandók a verejtékünkben fürödve imádkozunk, hogy legalább az öltözőig el tudjunk kúszni, és ne az átizzadt hónaljú pólónkban haljunk meg az edzőterem retkes linóleumpadlóján - azt kell mondjam, hazafelé menet fülig ért a szám és boldog voltam, és tényleg rettenetesen feltöltött az egész.

  Ma pedig, miután kiposztoltam ezt a bejegyzést, megint útnak indulok.
Ezúttal igyekszem tényleg végigfutni az egészet.

Végső sorban - az a lényege, nem? :-)


_____________________________________________________________





1 megjegyzés:

  1. Csak így tovább, inspiráló! Lassan talán én is megemelem a seggem...

    VálaszTörlés