"JOBBAN SZERETEM, HA A CÉLKÖZÖNSÉG TALÁL MEG ENGEM" // INTERJÚ TÓTH TAMARÁVAL

Amikor néhány hónapja átstrukturáltam a blogot, szerettem volna egy olyan rovatot létrehozni, ami a hazai, fancynek vélt álomszakmák kiemelkedő képviselői által mutatja be a kevésbé csillámporos árnyoldalt.

Így lett a THE BACKSTAGE.

  Tóth Tamara személye és az azonos nevű márka bizonyára ismerős lehet azoknak, akik évek óta követik a hazai divatszféra rezdüléseit. A 2010-es A divatkreátor című műsorban feltűnt tervezőt és munkásságát folyamatosan nyomon követhetjük a hazai fórumokon, feltűnt többek között a 2014-es Design Hét So Delicious Fashion kezdeményezésén, tavaly pedig ultramenő kollekciót vonultatott fel a Marie Claire Fashion Days kifutóján.

  Talán kicsit elfogult vagyok Tamarával szemben, hiszen mind tervezőként, mind emberileg nagyon sokra tartom. Nagyon szerettem ezt az interjút - most, ahogy olvasom újra és újra, egyre inkább azt érzem, ez a lány tényleg képes kifordítani a világot a négy sarkából, ha nekiindul.




  Ahogyan a weboldaladon is olvasni, több mint hét éve vagy részese a divat világának. 
Hogyan kerültél be a vérkeringésbe?

 Az, hogy a divatiparban szeretnék elhelyezkedni, már egészen korán egyértelművé vált, még olvasni sem tudtam, amikor már az Ez a divat című évkönyvből másolgattam skicceket, anyukám olvasta fel nekem, melyik divatház munkájából “inspirálódom” éppen.
Suliban, a napköziben már nagy erőkkel gyártottam a saját terveket a házi feladat helyett, gimiben pedig már meg is varrtam magamnak ezt-azt. Annyira biztos voltam benne, hogy ezt akarom csinálni és semmi mást, hogy 11-12 évesen már a MOME felvételi portfólió követelményeivel volt tele a szobám fala. Érettségi után magánéleti okokból mégsem próbáltam meg a felvételit az iparra. Így a Debreceni Művészeti Akadémia képzésre jelentkeztem, 2010-ben végeztem.

Ezután egyből a fővárosba költöztem, és elvégeztem egy újságíró képzést is. Egy itt megismert barátnőm hívta fel arra a figyelmem, hogy a Megasztár  társműsoraként feltörekvő tervezőknek is indítanak egy tehetségkutató versenyt A divatkreátor címmel. Egy nappal a leadási határidő lejárta előtt jelentkeztem, a meghallgatásra az esélytelenek nyugalmával mentem el. Nem volt  portfólióm, és azt sem tudtam, hogy pontosan mit is várnak tőlem, vagy hogy hogyan kell képernyőre dolgozni, főleg egy ekkora volumenű produkcióban. Azt hiszem, én lepődtem meg a leginkább, amikor beválogattak, pláne, amikor az első nagy selejtezőn is átjutottam, amin a csapat felét kiszórták.

Sokáig persze nem jutottam a nulla tapasztalatommal, azt hiszem, talán három élő adást csináltam meg, mielőtt kiestem. A szériát egyébként abszolút megérdemelten Sármán Nóri nyerte meg. Nekem életem azon fázisában éppen elég volt az a hatalmas mennyiségű impulzus és tapasztalat, amit a műsortól kaptam. A kiesésemmel azonban nem ért véget ez a történet. Mindazok a tervezők, akik már dolgoztak élő adásban, az Elle magazintól kaptak bemutatkozási lehetőséget. Mindannyian elkészítettük a saját verziónkat a kis fekete ruha tematikájára, ez a sorozat jelent meg később a 2010 novemberi lapszámban.

Hatalmas mérföldkő volt ez az életemben. Ez volt az első alkalom, amikor igazi, profi fotózáson vehettem részt, illetve ez volt életem első print megjelenése is. Ezen a fotózáson ismertem meg Zsólyomi Norbert divatfotóst is, aki később az első önálló kampányomat is fotózta, illetve rengeteget segített az indulásban. Az is neki volt köszönhető, hogy a legelső saját kampányom nem a szerkesztők spamjében landolt, hanem a Glamour online-on debütált.
Természetesen később is rengeteg embertől kaptam segítséget. Kezdetben például fogalmam sem volt róla, hogyan kell egy sajtóanyagot megírni, és hogy egyáltalán hogyan kell a sajtóval kommunikálni. Ezekben a kérdésekben a legtöbb segítséget Parádi Gabitól és Dobos Emesétől kaptam - sok egyéb jó tanács és építő jellegű kritika mellett.




   Itthon nagyon nehéz márkát alapítani, hiszen kicsi a piac és sok a tehetség.  
Ami itthon megfizethetőnek számít, az külföldön már nem számít presztízsnek,  az alacsony árból gyenge minőségre következtetnek.
Szerinted mekkora tőke szükséges minimálisan a márkaindításhoz? Te ezt hogyan oldottad meg?

Én abszolút nulla tőkével indultam. Amikor az első, önálló kollekcióm kijött, párhuzamosan dolgoztam egy kávézóban, illetve a Magyar Televíziónál. Egy kis, egyszobás, félszuterén lakást béreltem. Általában este 11-12-ig dolgoztam, aztán hazatérés után hajnalig, nem ritkán reggelig szabtam és varrtam, ameddig csak bírtam.
Olyan is volt, hogy az egyik munkahelyemen este tizenegyig dolgoztam, a másik helyre pedig másnap reggel fél ötre mentem, így kvázi “feleslegesnek” találtam lefeküdni, inkább dolgoztam tovább otthon a ruhákon.
Így nyilván rengeteget spóroltam, hiszen az első időben semmilyen segítséget nem vettem igénybe, mindent egyedül csináltam, de ha akartam volna, se lett volna erre anyagi lehetőségem.
Nem túlzás azt állítani, hogy az alapvető szükségleteimet fedező költségeken túl a fizetésem teljes egészét a márkára, leginkább alapanyagra és kellékre költöttem.

Ha más anyagi keretekkel rendelkezem, máshogyan csináltam volna, de nehéz azt belőni, mennyi tőkével lehet elindítani egy márkát. Egy kampány vagy lookbook fotózást viszonylag kisebb összegből, akár 100-150 ezer forintból is ki lehet hozni, de TFP alapon is lehet térítésmentesen kérni az ügynökségektől kezdő modelleket. Illetve, ha megtalálja az ember azt a szakmai kört, akik látnak fantáziát a ruháiban és koncepcióban, akár egy teljes stábot maga köré tud szervezni csak a fotókért cserébe.

Egy nyolc-tíz darabból álló kapszula-kollekció költségei is beleférhetnek akár 2-300 ezer forintba is, kellő utánajárással, ha az ember beéri hétköznapi, egyszerű alapanyagokkal is, valamint könnyen kivitelezhető szabásvonalakkal. Mindkét esetben a határ a csillagos ég, és a minőség sosem olcsó, sem alapanyag, sem munka tekintetében. Egy márka elindítása nem csak arról szól, hogy az ember legyártat és befotóztat néhány ruhát. Rengeteg egyéb költséggel is számolni kell, ami már inkább a brandinget, marketinget érinti. Arról az összegről nem is beszélve, amibe magának a tervezőnek a saját “létezése” kerül, ha szeretné normálisan, fókuszáltan csinálni ezt az egészet, valóban a márkára koncentrálva, és nem elaprózva az energiáit egy “dayjob”, és a saját álmai között.

Konkrét számokkal tehát nehéz dobálózni, de ha valaki tényleg komolyan, a kezdeti “bénázást” kihagyva szeretné ezt az egészet csinálni, a termékeket a megfelelő helyre, komolyan vehetően pozicionálni, akkor mindenképpen milliós nagyságrendű összegről beszélünk. Mondom mindezt úgy, hogy én magam sosem gazdálkodtam ekkora tőkével, és jelenleg is a főállásomból, valamint az eladások visszaforgatásából finanszírozom a költségeket. Ergo, semmi sem lehetetlen, de azért az az út, amin én járok, sokkal lassabb és bizonytalanabb, mint ha átgondoltabban és befektetővel a hátam mögött indulok el.




   Mekkora “stábbal” érdemes indulnia egy tervezőnek? Gondolok itt például könyvelőre, marketingesre és társaikra.

Szerintem abszolút lehet egyedül is indulni mint ahogy én is tettem. Ha már nem csak öncélú művészkedésről van szó, hanem az eladások is belépnek a képbe, akkor egy könyvelő mindenképpen kell. Bár szeretem a számokat, és affinitásom is van hozzá, de időm nem engedi, hogy a könyveléssel is én foglalkozzak. A legtöbb kreatív embernek pedig általában nincsen érzéke a számokhoz, így nem árt a szakszerű segítség.

A legtöbb, általad említett pozíció egyébként jó darabig egy személyben is betölthető. Egy tervezőnek egyébként is át kell látnia ezeket a területeket legalább alapvető szinten, ahhoz, hogy a későbbiekben az ezekkel a feladatokkal a márkának, vagy a márkán belül dolgozó szakemberekkel hatékonyan tudja meghatározni a célokat és oda vezető stratégiákat.

A kezdeti időszakban tehát magának a tervezőnek kell helytállnia és átlátnia a gyártás-és a marketing, PR-és  sales feladatokat, később azonban már nem árt, ha bővül a csapat, ezek a területek valamennyire külön válnak, és mindenki azzal foglalkozik, amihez leginkább ért.
Ha mindenképpen konkretizálni kell, és nem kötnek az anyagiak, akkor a tervező mellé egy márka indításához a következő szakemberek elengedhetetlenek: mintavarrónő, széria varrónő, gyártásvezető (aki kezdetekben lehet maga a tervező is), könyvelő, és legalább egy ember, aki a “mázzal”, a külcsínnel foglalkozik, tehát van valamennyi rálátása a marketingre, a salesre és a PR-ra is. Azaz olyan emberek kellenek, akik tudják, hogyan lehet hatékonyan kommunikálni a márkát ahhoz, hogy a sajtó hírt adjon róla, hogy az üzletek készletre vegyék a termékeket, és a vásárló meg is vegye  ezeket.

Ez persze a lehető legkisebb létszámú felállás, ideális esetben a pénzügyi és kommunikációs oldalért is más-más ember felel. És akkor még nem beszéltünk a magyar piacnál sokkal kifizetődőbb külföldi terjeszkedésről, ahol nem árt, ha az ember fel tud mutatni egy sales rep-et, aki a buyereket meggyőzi arról, hogy megéri a márkával kockázatot vállalni.




  Volt olyan tényező esetleg, amivel akkor nem számoltál, és utólag picit bánod?

 Rengeteg tényező van, amivel nem számoltam, szinte mindent a saját hibáimon keresztül tanultam meg. Vannak olyan dolgok, amiket valahol bánok is, meg nem is, mert közhely, de tényleg igaz, hogy ezek nélkül a botlások nélkül ma nem lennék az, aki vagyok. Mint ahogyan lehet, hogy az eddig elért sikereimet is kevésbé értékelném, ha tálcán nyújtották volna át, vagy egyszerűbben értem volna el őket.

Amit mindenképpen másképp csinálnék, az a tanulás. Ha most kezdeném, több időt hagynék magamnak az iskolapadban és az életben is. Nagyon szerettem volna gyakornokoskodni egy már működő márkánál, de erre nem volt lehetőségem. Az a tanácsom annak, aki most indul neki ennek az egésznek, hogy  menjen el asszisztálni egy,  a szakmában már aktívan tevékenykedő tervező mellé, mert ez a gyakorlat sok csalódástól kíméli meg a jövőben.

Valószínűleg én is könnyebben vettem volna az akadályokat, ha a saját márkám megalapítása előtt belelátok egy cég működésébe, és tisztában vagyok a felmerülő költségekkel, az olyan problémákkal, mint például a szakemberhiány, vagy a szegényes hazai alapanyag-és kellékkínálat. A saját szememmel látom, mennyi munka szükséges egy márka pozicionálásához és piacon tartásához. Hiszem egyébként, hogy ezen ismeretek birtokában megfeleződne a szakmában elhelyezkedni vágyók száma.
Mellettem is több gyakornok döntött már úgy, látva a napi rutinomat, hogyha ebbe tényleg ennyi munkát, pénzt és energiát kell tenni, akkor talán mégsem ezt az utat szeretné járni, mert annyira azért nem szereti a divatszakmát, hogy ezért cserébe szinte mindent feláldozzon.

Ez a dolog tényleg csak akkor működik, ha prioritást élvez az életedben, ezzel kelsz és ezzel fekszel. Nem engedhetsz meg magadnak olyan kifogásokat, hogy „most túl fáradt vagyok, csak olvasok pár oldalt ebből a könyvből, aztán majd nekiugrok a feladatoknak”, „majd holnap megcsinálom, még ráér…”  Náray Tamás a közösségi média oldalán (sok más egyéb mellett) gyakran ír ezekről a dolgokról, így akit érdekel a szakma nem annyira “fenszi” oldala is, annak érdemes követnie a posztjait, mert abszolút reális képet fest róla, mennyit kell dolgozni még azután is, hogy az ember eljutott egy bizonyos szintre. Ez valóban egy olyan szakma, ahol nem lehet öt percre sem hátradőlni, még huszonöt év kőkemény munkája után sem...




  Már találkozhattunk veled tavaly a Marie Claire Fashion Days rendezvényén, ahol bemutathattad a márkát. Volt már máshol is hasonló jellegű megjelenésed? 

 A Design héthez kapcsolódóan, vagy más rendezvényeken tartott bemutatókon vettem már részt, illetve az egyik kedvencem a So Delicious Fashion nevű kezdeményezés volt. Több márka is kollaborált a Sofitel Hotel mestercukrászaival, gyönyörű tányérdesszertek születtek, amelyeket egy fotósorozattal, illetve egy divatbemutató keretein belül lepleztünk le a nagyközönség előtt. Sajnálom is, hogy ennek végül nem lett folytatása, nem vált hagyománnyá, mert nagyon izgalmas volt a közös munka. Azonban kifejezetten a kollekcióra koncentráló, hasonlóan nagyszabású rendezvényen a Marie Claire Fashion Days-en kívül nem volt még lehetőségem részt venni.




  Fiatal tervezőként mennyire volt befolyással például az eladásaidra egy ilyen szereplés?

Egy ilyen nagyszabású rendezvény mindig remek lehetőség, hiszen rengeteg embert vonz.
Mivel a fiatal tervezők blokkjában általában hárman-négyen is szerepelünk, így gyakran előfordul, hogy az, aki alapvetően egy másik márka miatt érkezett, az az én tour-omat látva az én munkámat is elkezdi aktívan követni. Hatalmas reklám ez nekünk, hiszen egyrészt maga a magazin is folyamatosan kommunikálja a résztvevő márkákat az esemény előtt és alatt is, illetve már a konkrét show alatt a nézők is megosztják a saját fotóikat, véleményüket különböző social media felületeken.

Az pedig a mai, reklámban és fizetett tartalomban tocsogó világban sokkal hitelesebb, ha egy személyes ismerősünk lelkendezik Facebookon vagy Instagramon a ruhák láttán, mint az, ha a hivatalos sajtóanyagot látjuk valahol. A rendezvény eladásokra gyakorolt hatásáról mégis nehéz beszélni, nem nagyon lehet mérni. A kollekció, amit bemutatunk, gyakorlatilag még “alvó kollekció”, a következő tavaszi szezonra készült, és csak a bemutatása után hónapokkal kerül az üzletekbe.

Ettől függetlenül az általános érdeklődés a márka körül érezhetően megélénkül, és természetesen sokan szeretnének információkat kapni már ilyenkor is az új kollekció iránt, hogy mikor kerül pontosan a boltokba, nagyjából milyen árban mozognak majd az egyes termékek, melyik darab melyik üzletben lesz elérhető... A komoly érdeklődők számára, akik semmiképp sem tudják kivárni, amíg kikerül a piacra a kollekció,  depozit ellenében tudunk előrendelést felvenni, így az adott darabot akár hetekkel a hivatalos forgalmazás megkezdése előtt a kezében tarthatja a vásárló.




   Jelenleg Írországban élsz. Miért költöztél ki? Magyar szemmel szerinted mik a legnagyobb különbségek a két piac között?

Tavaly májusban költöztem Írországba, a páromat követve. Bár volt otthon biztos állásom, saját lakásom és a márkám, mégis arra jutottam, nekem kell költöznöm. Az ismeretségünk teljes ideje alatt rengeteg bátorítást kaptam tőle az álmaimmal kapcsolatban, még akkor is, amikor nem voltunk párkapcsolatban, úgyhogy eljött az idő, hogy én támogassam őt a céljaiban.

Írország, amennyire én látom, sok tekintetben hasonló piac, mint Magyarország. Kis ország, mindössze 4,7 milliós lakossággal, ehhez képest jelentős túlkínálattal mind a nemzetközi márkákat, mind a saját tervezőiket számba véve. Az átlagember nyilvánvalóan nagyobb vásárlóerővel rendelkezik itt, mint otthon, azonban egyrészt az ír vásárlók is árérzékenyek, másrészt itt sem elsősorban az „átlagember” vásárol designer ruhákat.

Ha összevetjük a magyar átlagnál magasabb kereseteket - azt, hogy az itteni lakosság nagyjából a fele az otthoninak - valamint, hogy százalékos arányban nagyjából ugyanúgy oszlanak el azok, akik fogékonyak a kortárs márkákra és akiknek tökéletesen megfelel a fast fashion is, akkor nagyjából ott vagyunk, ahol a part szakad. Sőt, valahol azt gondolom, a magyar nők közt sokkal szélesebb az a réteg, aki szívesen hordana kortárs darabokat, ha megtehetné.

Finanszírozás és ösztöndíjak tekintetében itt talán még rosszabb is a helyzet, mint Magyarországon, a legtöbb, frissen végzett ír tervező azonnal Angliába vagy Franciaországba teszi át a székhelyét, mivel ott több a lehetősége. Mindezt nehezíti, hogy az országnak gyakorlatilag nincsen textilipara (a méltán híres ír gyapjút leszámítva), így rengeteg munkafolyamatot itt lehetetlen elvégeztetni, amit mégis, az rettentően drága. Az alapanyaggal és kellékkel ugyanez a helyzet, rémesen kicsi a kínálat, ami pedig beszerezhető, az aranyáron. Nem meglepő a helyzet, ez egy sziget, ami leginkább egy másik szigetről, Angliából importálja a kereskedelmi forgalomban található legtöbb terméket, legyen az textilipar, vagy bármi más. Értelemszerűen minél több kézen megy át valami, minél több cégnek az árrése rakódik rá, annál magasabb lesz ára. Ezzel együtt a munkadíj is sokkal magasabb, az itteni minimálbér majd’ a négyszerese az otthoninak, a különböző szakmunkák díjánál pedig ez a különbség még magasabb.

A sajtóval és a médiával hasonló a helyzet, legtöbbször brit műsorokat, anyagokat vesznek át egy az egyben, kevés a száz százalékban saját kezdeményezés.


  Nehezebb egy magyar tervezőnek elindulnia? Könnyebb esetleg nekik valamiben? Miért?

 Bizonyos tekintetben könnyebb. Abban az értelemben, hogy kicsi a piac, és van kultúrája a divatnak, emiatt viszonylag széles réteg érdeklődik a kortárs márkák iránt, ezért aránylag könnyű hamar ismertté válni.
Ebben nyilván nagy szerepe van a szakirányú sajtónak is.
Én úgy érzem, abszolút támogatóak a hazai magazinok, rengeteg magyar tervező termékét vagy velük készült interjúkat látsz a hasábjaikon, online felületeiken, holott ezeken a platformokon azért igen nagy százalékban a hirdetőiknek kellene megfelelniük, hisz ők is pénzből élnek Senki sem gondolhatja komolyan, hogy az az összeg tartja el őket, amiért a magazin kikerül a standokra. Mégis gyakran látni magyar márkákkal kapcsolatos tartalmakat olyan felületeken, amiknek a hirdetési értéke százezres nagyságrendű.

Emellett a gyakran szidott könnyűipar helyzete is viszonyítás kérdése, nyilvánvalóan egyre kevesebb a szakember, és egyre nehezebb gördülékenyen gyártatni, ugyanakkor még mindig sokkal egyszerűbb, mint például itt, Írországban, vagy sok másik országban. Ráadásul más országokhoz viszonyítva rettentően olcsó a szakmunka. Ár-érték arányban sokkal könnyebb itt gyártatni kis szériában, mint akármelyik nyugat-európai országban.
Viszont tény és való, hogy itt kicsi a vásárlóerő, ellenben sok a kis, fiatal márka. Egyre többen szeretnénk ugyanabból a tortából enni.

Összességében azt gondolom, nagyjából majdnem mindegy, hol indul el az ember, és milyen körülmények között, ha kellően kitartó, és megfelelő mennyiségű energiát, alázatot tesz bele a munkájába, akkor képes lesz lassan, de biztosan előrehaladni. Minden más csak kifogás. De ez így van bármilyen más szakmával is. Nincsen olyan, hogy könnyű élet meg jó élet, célok vannak, és oda vezető stratégiák. Ezek, ha bejönnek, kívülről nézve menőnek tűnhetnek, de igazából senki nem kérdezi meg, hogyan jutottál el odáig… és ez talán így is van jól, mindenkinek megvan a maga küzdelme.




   A TAMARA TOTH márkát 2011-ben alapítottad. Mennyi időt fordítasz egy héten a márkára a megrendeléseken kívül? Gondolok itt social media managingre (ha te csinálod), illetve minden egyébre.

 Hahaha, erről párom hosszan tudna mesélni. Nehéz lenne teljesen pontos óraszámot mondanom, egyrészt mivel van egy főállásom is, ami heti 35-40 órát lefed az életemből, másrészt ez nem egy olyan szakma, amit adott heti óraszámban lehet csinálni.

Tizennyolc éves korom óta dolgozom, kezdetben a suli, aztán pedig a márka mellett, mindig is volt biztos állásom. Dolgoztam már gyorsétteremben, televíziónál, vendéglátásban és kereskedelemben is, a legalsó beosztástól kezdve vezető pozícióig. Bár a legtöbb esetben a főállásaimat szükséges rosszként éltem meg, ami fedezi a márka költségeit és a saját szükségleteimet, egyre inkább érzem, hogy az összes fontos állomás volt szakmai-és jellemfejlődés szempontjából is. Nem beszélve arról a rengeteg klassz emberről, akiket ezeknek a munkáknak köszönhetően ismerem meg, és akik közül sokan a mai napig közeli barátaim.

A márkával kelek és a márkával fekszem, reggel, amíg megiszom a kávém, már az e-maileket ellenőrzöm, jött-e valami, este pedig, lefekvés előtt biztosan akad még valami, amit meg kell beszélni a csapattal. Napközben, ha munkahelyemen vagyok, az ebédszünetemben szintén a márka ügyeivel foglalkozom, a szabadnapjaimat pedig szinte teljes egészében ezzel töltöm. Nem nagyon van üresjárat az életemben, a párom ezt időnként nehezen viseli, leginkább ő nekem a kontroll. Hála neki néha azért visszaveszek a tempóból és szánok időt magamra/magunkra is. A nyaralásunk alatt például szigorúan napi egy-két órát kaptam, hogy a márka körüli teendőkkel foglalkozzak.




   Mennyire érzed sikeresnek a márkát? Mennyire érzed úgy, hogy a financiálisan befektetett energia visszatérült?

Sikeresnek érzem a márkát, attól függetlenül is, hogy még mindig vastagon veszteséges. Azt hiszem leginkább azért, mert nekem a sikert sokkal inkább az jelenti, hogy hat év után még mindig kíváncsiak rám.  Azt gondolom, nem olyan nehéz berobbanni a köztudatba, a felszínen maradni viszont annál inkább. Nekem az jelenti a sikert, ha egy vásárlóm az évekkel ezelőtt megvett ruháját tölti fel Instagramra, mert még mindig szereti és még mindig hordja, esetleg az évek alatt szépen lassan összecsipegetett gyűjteményéről küld fotót.

Siker az, hogy egyre több emberhez jut el a márka, miközben azok is még mindig lelkesen vásárolnak, követik az eseményeket, akik a kezdetek óta ismerik a munkámat. De ettől függetlenül nem titok, az eladások nagyjából a költségek 10-15%-át fedezik, a különbözetet a saját zsebemből, a főállásomból finanszírozom. Nem vagyok elkeseredve, látom a fényt az alagút végén, lassan, de elég biztosan nőnek az eladások, úgyhogy az első állomás, amit megcéloztam, hogy a nullszaldót elérjem.



  Mennyi idő elkészíteni egy TAMARA TOTH-darabot?

Erre a kérdésre nemigen tudok konkrét választ adni, mert elég sok fajta termékből áll a paletta, és rengeteg dologgal kísérleteztem már az elmúlt években. A debütáló kollekciómban szereplő hatalmas, barack színű szoknya például több mint tizenkétméter anyagból, hetekig készült, a mai napig legnépszerűbb pólók viszont néhány óra alatt megvannak.

A legtöbb időt inkább maga a kollekció összeállítása és az alapanyagok, kellékek beszerzése jelenti, egyrészt időigényes a rengeteg, gyakran igen kusza tervet leszelektálni, eldönteni ,mi maradjon és minek kell mennie. Valamint a gyártás előkészítése, minden alapanyag levadászása is macerás tud lenni. Ez legtöbbször hónapokat vesz igénybe, ritka az, amikor minden, vagy legalábbis a folyamat egy része csettintésre összeáll.





  Van kialakult ügyfélköröd? Ki a célközönséged?

Visszatérő, márkahű vásárlóim szerencsére vannak, célközönségem annál kevésbé. A kezdetek óta azt szoktam az ehhez hasonló kérdésekre válaszolni, hogy bár lehet, hogy nem jól teszem, de nem annyira “érdekel” a profi marketing. Nem szeretem a kamu körítést, a bullshitet, és bár tudom, hogy a professzionális marketing, a pozicionálás és a targeting nagyon is fontos, és nem feltétlenül tartalom nélküli hazudozást jelent, nekem valahogy mégis visszás olyasmit olvasni, mint például "sikkes városi nőknek tervezek", vagy hogy "az xy nő céltudatos és mégis gyengéd"...

Nyilván jól hangzik pozitív jelzőket aggatni a potenciális vásárlókra, hiszen ezzel azt az üzenetet közvetítjük nekik, "ha tőlem vásárolsz, menő, sikkes, céltudatos, nőies, vagány", és társai vagy.
Nekem ez valahogy mégsem igazán megy. Én jobban szeretném, ha ahelyett, hogy én jelölök ki egy célközönséget, a célközönség találna meg engem. Nem szeretek senkit sem a márkára aggatott címkékkel kirekeszteni ("kisközségben élsz? Akkor nem hordhatod a ruháim, mert én városi nőknek tervezek. Nem a divat a mindened? Akkor ne vásárolj tőlem, mert én sikkes ruhákat csinálok!" Nem tudom, nekem ez annyira “ne már”), és azt hiszem, valahol kicsit romantikus és idealista vagyok.



   Neked, mint tervezőnek, van kedvenc darabod?

Ez állandóan változik, illetve vannak forever kedvenceim is, amik nem kopnak ki az én ruhatáramból sem, és még mindig szívesen hordom őket. Az aktuális nagy szerelem most a tavaszi kollekció oversized farmerkabija, illetve az aktuális ősziből a hosszú szürke gyapjútrench.



  Mik a terveid a márkával?

A hosszú távú tervem elsődlegesen az, hogy végre ne kelljen több lábon állnom, ott tudjam hagyni a főállásomat, és maximálisan a márkával tudjak foglalkozni. Ehhez persze jelentős növekedésre van még szükség, egyelőre közel sem önfenntartó a vállalkozás, a visszaforgatott eladásokat jelentős mértékben ki kell pótolnom saját zsebből, ahhoz hogy új kollekciót tudjak legyártatni, vagy akár a készletfogyást pótolni.

Mindenképp szeretném megcélozni a külföldi piacot (azzal, hogy itt Írországban vagyok.) Nem az ír piac az elsődleges célom, sokkal inkább a brit, ami innen csak karnyújtásnyira van. Ehhez azonban először hazai pályán kell meggyőző számokat produkálnom, és bár nem nőttek hatalmasat az eladások, százalékos arányban abszolút érezhető a fejlődés, úgyhogy bizakodó vagyok.



  Hol láthatunk téged legközelebb?

 A Borris Road 17 alatt akár ebben a szent minutumban is. Legközelebb a Marie Claire Fashion Days miatt fogok hazautazni néhány napra, tavasszal pedig szeretnék majd egy saját mini eseményt is szervezni a sajtónak és a törzsvásárlóknak, de ezzel kapcsolatban egyelőre még egy kicsit titkolóznék...





Fotók: Liziczai Réka

______________________________________

www.tamaratoth.com
facebook.com/tamaratothofficial
instagram.com/tamaratothofficial
La Vision
1072 Budapest
Klauzál tér 1.


lektorálta: Csonka Dalma



0 megjegyzés: