SZÜLETÉSNAP;



  Egyébként, képzeld, én utálom a januárt. 
Utálom az egyik pillanatról a másikra megcsúnyult karácsonyi díszeket és a fáradt, bejgliszagú mosolyokat; utálom a halálra ítélt vagy már haldokló fenyőfákat és az aranyba öltöztetett hullájukat; utálom a széttépett csomagolópapírokat és az emberek arcát az év legelső munkanapján.
Ez a világon a legundokabb hónap, amikor mindenki dagadt és le van égve a karácsonyi zabálás, meg a szilveszteri felesmámor után.
És egyébként a születésnapom is ekkor van.

  Két nap múlva 25 leszek.
Nem mondom, hogy felvidít, mert nem, igazából rohadtul lelomboz. Azt hittem mindig, hogy ennyi idősen már kint lesz a bestsellerem, feleségül vesz a Závada Peti, és lesz vagy öt agaram, de egy legalább. Meg hogy megnő a mellem.
Nem szeretnék senkit sem tévhitbe ringatni, így gondolom, nem meglepő, ha elárulom, hogy a fentiekből semmi sem valósult meg. 
A könyvemen ül a kiadó, az agarat meg a férfit buktam, és hát, ami a felsőtestem illeti - legalább tudok a gyerekosztályon vásárolni.

  Szóval most, hogy így kérdezed, én nem igazán örülök ennek a születésnapnak.
Folyamatosan az jut eszembe, hogy mennyi mindent félbehagytam és mennyi mindent feladtam; hány lakásból osontam ki hajnalban a cipőmmel a kezemben, és hány olyanra pazaroltam időt, aki nem mellettem akart menni, hanem előttem; emlékszem a szétcigarettázott hajnalokra, amikor már csípte a szemem a saját lángom füstje, de maradtam, nem tudom, miért; emlékszem a péntekekre és a szombatokra, és ott vannak azok is, amikre nem emlékszem; hogy sosem volt jó, és mindig menni akartam, néha elfulladt a torkom, és arra gondoltam, uramisten, levegőt!, mert nem volt semmi körülöttem, amit belélegezhettem volna.

  Voltam elhagyó és voltam elhagyott; megtanultam, hogy nem minden férfi néz hátra, és amit adsz, azt visszakapod; megtanultam üzeneteket értelmezni és ajtókat becsukni és befelé sírni, amikor kellett; ellenben nem tanultam meg kevésbé büszkének lenni, nem tanultam meg csapatban dolgozni, én nem tudom a vállamat a tiédnek vetni; ellenben ha a kezed az enyémbe ér, én ígérem, mindent megteszek majd érted; nem tudok más ritmusra lépni, csak abban, ami az én fejemben szól, én nagyon sajnálom, azt hiszem, majd erről szól a következő huszonöt év.

  Én néha csak ülök a lakásban, és bőgök.
Ez általában nem meglepő, mert vannak azok, akik mindig bőgnek. És vannak azok, akik csak nagyon ritkán, de akkor nagyon; és vannak az olyanok, mint én, akik sokáig nem, aztán amikor kirobban belőlük, akkor mindenért sírnak, ami valaha megtörtént velük. A soha meg nem kapott Action Manért, meg az általános iskoláért, ahova járnom kellett, és amit szívből utáltam, de nem akartak kiíratni onnan; az összes seggfej főnökömért visszamenőleg és a ferde metszőfogamért; a sehol sem talált és valamelyik költözésünkkor elhagyott Szabó Magda könyvekért és a Lány a Wiktorskánért; azért, hogy még mindig blogolok, szorít engem ez a gyerekcipő; azon, amik eddig történtek, és mindenen, ami eddig még megtörténhet, úgy érzem magam, mint nagymamámék vekkere, amelyik néha csörömpöl, néha nem, pedig nem húzták fel pont huszonöt éve, mióta én megszülettem.

  Ugyanígy ketyegek én is belül, a néha-néha megakadó szerkezetemmel, érzem, ahogyan megfordulnak bennem a fogaskerekek és időről időre valami mintha megmozdulna a szívem környékén. Biztos vagyok benne, hogy belül fordítottan járok, vagy valami nagy gond lehet, mert én biztosan el vagyok romolva, ha így zörög bennem mindig ez a valami, ez az élet, ez a sok fájdalom, öröm, bánat, cigarettafüst, biztos vagyok benne, hogy ilyen nem lehet valaki csak úgy, és hogy talán vannak is, hiszen nem lehetek egyes-egyesül örökké, hogy talán kiderül, hogy vannak még mások is így, ennyire hangosan ketyegve és néha visszafelé járva, mint az a huszonöt éves óra azon a mentazöldre mázolt ősrégi kredencen.




3 megjegyzés: