MÉG MINDIG JOBB, HA MÉRGES, MINTHA NEM FIGYELNE RÁM



Néha hangosan kiabálok, hogy süket lesz tőle Isten
De még mindig jobb, ha mérges, mintha nem figyelne rám;


  Azt hiszem, tartozom némi bevallandóval az elmúlt hetekből.
Az egyik az, hogy rettenetesen be vagyok szarva.
Hogy még sosem rettegtem semmitől ennyire; hogy éjszakánként, amikor Gyuri álmában átölel, és Szonja dorombolva simítja orrát a karomhoz, engem fojtogat a kétség, és nem kapok levegőt.
Hogy amikor eszembe jut a márka, azt érzem, elfogy a levegőm; hogy amikor valaki ír, hogy neki tetszik, és szeretne kabátot, azt érzem, hogy baszki, én ezt nem tudom csinálni. Nem tudom.





  Hogy úgy érzem magam, mintha szemfényvesztő lennék. Porondmester a cirkuszban -  eladom másoknak az illúziót, hogy mire vagyok képes, majd mi van, ha kézhez kapnak egy aliexpresszes változatot. Azt érzem, talán mégsem vagyok elég.

  Azt érzem, hogy nem vagyok író. Nem vagyok költő; nem vagyok énekesnő, hétköznapi forradalmár, gondolkodó; nem vagyok senki sem, akiben ennyire hinni kellene.
Néha még magam sem vagyok.
Csak félek, hogy most mi lesz.

  És figyelj, én tényleg nagyon félek. 
Én nem szoktam ehhez hozzá; hogy annyian higgyenek bennem. Amikor, tudod, gond volt velem az iskolában, és behívták anyám, ő szó nélkül nekem esett, sosem kérdezte, vétkes voltam-e. Hozzászoktam ahhoz, hogy csalódást várnak tőlem; hozzászoktam a velem járó pozitív meglepetéshez. Hogy tulajdonképpen nem vagyok szarabb, mint amire vártak.

  Én, tudod, néha annyira félek, hogy bebújok a takaró alá.
Nagyokat lélegzem - ha az ember higgadtan lélegzik, akkor minden rendbe jön. Azt ismétlem, amit Veszna, a pszichológusom tanított nekem, tényeket ismételgetek, Meyer Eszter-Virág vagyok, született Nyemcsok Eszter-Virág, huszonöt éves, hatvankét kilogramm, a vércsoportom aerhápozitív és zsilber kórom van, ezeket ismételgetem, mert a tények, mondta Veszna, a felszínen tartanak, én pedig szeretem a felszínt.

  Amikor az apámmal álmodom, mindig fúj a szél.
Általában sötét van és neonfények villóznak, és kinyújtom a kezem a 66-os úton a végtelen felé; vagy ülök azzal a hatalmas kartondobozzal a montanai ágyon, és éppen rájövök, hogy az elmúlt 25 évemben az egyik szülőm végig hazudott.
Amikor apám ír, megdobog a szívem; amikor beszélünk, látom tekintetében az enyémet, visszhangzik a nevetésében valahol Eszter; amikor apámmal vagyok, és behunyom a szemem, mindig csillogó fényeket látok.

  Amikor Eszterrel vagyok, az más. Eszter, azt hiszem, olyan, amikor gyanútlanul oroszokkal akarsz felesezni, és aztán mégsem kéne; Eszter a Nagydumás Kiscsajok; Eszter az, akivel egész életemben össze leszek zárva. Mert, tudod, a legnagyobb szerencsém és a legnagyobb szopás evör az életemben, hogy én én vagyok. 

  Tudod, én nagyon szeretnék néha hozzásimulni Gyurihoz, és azt mondani neki, hogy innentől tényleg normális leszek. Hogy az a hosszú, barna hajú bölcsészlány leszek, akit az anyukája meg ő is elképzelt magának; hogy nem leszek ilyen éles és szőke és makacs és követelőző és Eszter, mint amilyen vagyok. Nagyon szeretném megígérni neki, hogy többet nem fogok kiabálni és nem fogok száz fokon égni és percenként más mozdulatba szerelmes lenni; hogy egy kicsit most kevesebb leszek,  rendben, drágám, de nem megy.

  És én annyira, de annyira szeretnék normális lenni. Tudod, egy 9-to-5 irodában dolgozni negyven évig, szülni két gyereket, eszemká tag lenni, és szépen, csendben ellenni velük, meg az unokákkal, meg mindennel, hogy utána, hát nem is tudom, klasszik nagymama lehessek, és főzhessem a csiperkelekvárt, meg varrhassam a dinoszauruszjelmezt.

  És annyira sajnálom, hogy nem vagyok ilyen. De tényleg, mert annyira, de annyira szívesen lennék ilyen; de azt érzem, hogy nekem cikkeket kell írnom a feminizmusról és néha radikálisnak kell lennem és máskor meg konfrontálódnom; és annyira, de annyira szeretnék olyan nő lenni, aki előtt minden kirajzolódik, de azt hiszem, előttem leginkább egy középső ujj rajzolódik ki.

  És még mindig itt van ez az ipszilon, és én még mindig annyira félek.

0 megjegyzés: