AZ A NEGYVEN PÁRHUZAMOS ÉLET;

1/15/2019



  Amikor Lászlóval sétáltam ma a Hollán Ernő utcán, és sütött a Nap, és a gyerekek hangosan játszottak balra az általános iskolában, és szorongattam a kezemben a könyveket, amiket tíz éve keresek már, arra gondoltam, hogy ez is az egyik élet, amit le tudnék élni.
  Le tudnék itt vele élni, Újlipótvárosban, ahol minden majdnem olyan, mint az én gyönyörű, szeretett Budámon, és gyűjtenénk a zöld növényeket és a könyveket a lakásba, ahol nagy a belmagasság, gyönyörű a parketta, és én mom nadrágot viselnék, fehér pólóval, a szívem felett olyan hímzett jelszavakkal, mint " C'est La Vie ".

  És ha behunyom a szemem, és az arcom a Nap felé fordítom, tényleg elhiszem, hány életet tudnék leélni itt. Hogy talán addig küzdhetnék, amíg beteljesülne a nagy álmom, hogy Budapest kulturális ikonja lehessek 35 éves koromra, és addig olyan művészeti projekteket dédelgethessek továbbra is, mint a The Glitter Generation; viszont utána árnyék vetül rám, és eszembe jut, hogy nem maradhatok itt és kergethetek továbbra is mi lenne, ha lehetőségeket.

  És ilyenkor abba is belegondolok, hogy akkor én most kivándorló vagyok? Lehet-e az ember bevándorló egy olyan országban, ahova útlevele szól, és ahol állampolgár? Biztosan nem kellene itt maradnom? Ha én elmegyek, ki marad itt? Ugye ez nem örökre szól? Ugye örökre szól? Ugye nem vagyok ehhez túl öreg? Biztosan megéri mindent itt hagyni - a munkám, a családom, a barátaim? És miért ne hagyhatnék itthon mindent? Hiszen már megtettem két várossal ezelőtt egyszer, majd még egyszer. És mindig tudtam folytatni valahol.

  Újra az életre gondolok, amit le tudnék élni veled, és aztán a karrieremre, amit jól elintéztem magamnak a Libsitáskákkal. Arra, hogy itthon egyáltalán számít a munkád során, mi a politikai véleményed. Arra, hogy itthon nincs politikai edukáció, és ha mindez szóba kerül, mindenki feszeng. És ha tovább gondolkodom - például a gyerekvállalásra, amit itthon nem tennék. A #másállapotra, amit a szülészetben követelek. A magyar egészségügyre, ahol világra segítenék a gyerekeim. Az omladozó kórházakra. És később, a darabokra szedett, logikátlan, megkövült közoktatásra, ahol a "liberális" szót úgy köpik, mintha azt mondanák, "genny". 
   Az egyetemekre, ahol a legtöbb helyen a HÖK pont úgy él, mint a megyei oligarchák, a tekintélyelvű, begyepesedett akadémista oktatásra, és a méregdrága tandíjakra. A társadalmi presszióra, mely az alig 18 évesek vállára nehezedik - "most kell elhatároznod, mivel akarsz foglalkozni egész életedben!"
  A közízlésre. Arra, hogy ilyen nincs. A kisemmizett nyugdíjasokra, akik egész fiatalkorukat egy olyan rendszerben töltötték el, amilyen most van - és akik egész életükben dolgoztak annyi nyugdíjért, amennyit én egy heti bevásárlásomra szánok. És akiket egészen egyszerűen nem tudok megvetni azért, mert elfogadják a választások előtt az Erzsébet utalványt, mert nincs más választásuk.

  Én ilyen életet nem akarok.

  Őszintén szólva, fogalmam sincs, mi vár rám. Most csak azt látom, hogy minél többet kell dolgoznom (szóval ha bárkinek kellek, visítson, állati jó vagyok sok dologban egyébként), és rengeteg dologtól félek, viszont egy dologban biztos vagyok - egész életemben mást sem csináltam, csak a hátrányaimból kovácsoltam előnyt, így talán ez most is sikerülni fog.

  És ha nem? Hát, akkor ott van még igazából másik harmincnyolc élet. Valamelyik csak összejön...


credits @littlebylupin

  


You Might Also Like

0 Comments

Like us on Facebook

Flickr Images





It is a responsive design, means it automatically adapts its design according to the device. So your blog looks stunning from whatever device (Desktop, Tablet and Mobile) visiting from.

Instagram

Subscribe