DO EPIC SHIT, BABYGIRL

1/14/2019



  Biztos vagyok benne, hogy bármelyikünk el tud képzelni jobb születésnapot, mint idegösszeroppanást kapni és fulladásig bőgni egy Hollán Ernő utcai konyhában. És abban is biztos vagyok, hogy most már tényleg ez az a pont, ahonnan nem tudom tovább halogatni a döntést, amit meghoztam.


  Az első jel azt hiszem, az volt, hogy a kezembe akadt a sasos útlevél; bár ha jobban belegondolok, évek óta mást sem teszek, csak újabb és újabb jelekre várok. Egyszer már visszatáncoltam egy állás miatt, mert kényelmesebb volt maradni, mint menni; maradtam szerelem, kapcsolati tőke, a Lánchíd, az éjszakai fények miatt, meg mert jól éltem.


  És utána pont ez volt a másik. Hogy jól élek; bár nem tudok félretenni és utazni, de megvan mindenem. És akkor, ahogyan kimondtam, jöttem rá, hogy tényleg? Hogy tényleg ennyi neked az egész, Eszter-Virág Meyer? Hogy jól élsz, baszki?







  És hirtelen átfutott a fejemen mindaz, amit kihagytam, egészen egyszerűen kényelemből. Meg gyávaságból, meg azért, mert itthon "annyira nem rossz", holott pont én vagyok az, aki szerint a demokrácia és a belpolitikai helyzetünk évek óta most kezdi el legmélyebb pontját elérni; de mindig azt mondtam, nem kell nekem Amerika, hiszen én nem szeretem a könnyű utakat. 


  Hirtelen láttam azt a több párhuzamos életet, amibe most belevághatnék, és láttam magam negyven évesen, szakmailag ellehetetlenítve - hiszen bloggerként természetesen szponzorokat veszítesz, ha politizálsz, ezt mind tudjuk -, bánva a pillanatot, amikor sokadjára is megráztam a fejem és kifogást kerestem. 
  Csak mert éppen most, jelenleg "jól élek". Ami azt takarja, hogy ki tudom fizetni az albérletem, tudok venni a macskáimnak prémium macskatápot, magamnak bérletet, meg kaját. És hetente egyszer fel tudok bontani egy üveg középszar bort. És ez itthon már jó életnek számít.


  Én nem akarok csak jól élni. Én galériát akartam itt nyitni, és művészeti programokba belevágni, és megismertetni a kortárs irodalmat és költészetet az Y és a Z generációval, ahogyan tettem az Y Konszepttel; nekem ötleteim voltak, és most már látom, hogy hiába vannak ötleteim és lelkesedésem, és emberek, akik segítenének az álmokból eredményeket kreálni, itthon falakba ütközöl, ha egyszer véleményt nyilvánítasz.


  Én ennél többet érdemlek. Nekem ennél több jár.
De ha én elmegyek, akkor ki marad itt? Akkor mi történik azokkal, akiket én fogtam össze, akiknek projekteket hoztam, akiknek teret tudtam adni, mert ismertem mindig valakit, akiknek bemutathattam őket? Félreértés ne essék, nem gondolom, hogy pótolhatatlan lennék, sőt - egészen egyszerűen csak fáj a szívem, és az agyam kifogásokat keres, miközben pontosan tisztában vagyok azzal, hogy itt számomra már nincs hely.


  Influencernek nem tartom magam, és nem is szeretnék ezzel foglalkozni. Minden elismerésem azoké, akik ebből profitálni tudtak - én túl makacs és önfejű és önsorsrontó vagyok, és belefáradtam abba, hogy a fejemben egy ideje folyamatosan szól a "mi lett volna, ha...?".


  Szóval azt hiszem, ez itt, amit leírtam, vezetett ahhoz, hogy a 26. születésnapomon, január 4-én hisztérikusan fuldokolva bőgjek egy konyhaasztalra borulva, hiszen realizálódott bennem, mennyi időt elpazaroltam, illetve szívemre ült a rettegés. És megkönnyebbültem, és kitört belőlem minden, az egyetem, Gyuri, az elmúlt évek, a stressz, a kétségbeesés, hogy mi történhet itt, és mi történhet kint, és a nyomás, és hogy fogalmam sincs, mihez és hova és kihez forduljak, így a lehető legjobb, ha oda megyek, ahol eddig még nem éltem - az apámhoz.


  Életemben először megfordult a fejemben a kérdés, hogy mi lesz, ha nem megy? És ez is megrémít. Megrémít, hogy nem tudok majd beilleszkedni, hogy az egyetemen körberöhögnek, hogy az első gyakornoki helyemen minden megtörténik, ami a Devil Wears Prada-ban; hogy nem találok majd munkát, hogy nem találok majd barátokat, és minden megrémít.
  14 évesen gondolkodás nélkül mentem el egy másik városba kollégiumba, és 18 évesen szintén gondolkodás nélkül költöztem fel a fővárosba.
És most 26 vagyok, és félek.


  De azt gondolom, nem tehetek mást. Fogalmam sincs, Meyer Eszter-Virágnak mi van megírva, de biztos vagyok abban, hogy ha nem megyek, jobban megbánom, mintha mennék - úgyhogy most már csak az vár rám, hogy belevágjak, és ne forduljak vissza kivételesen.


  És szorítsunk nekem!



You Might Also Like

0 Comments

Like us on Facebook

Flickr Images





It is a responsive design, means it automatically adapts its design according to the device. So your blog looks stunning from whatever device (Desktop, Tablet and Mobile) visiting from.

Instagram

Subscribe