AKIÉRT NEM SZÓL A HARANG

8/07/2019



  Tegnap végighúztam az ujjam Melindánál a zongorán - megnéztem, felgyűlik-e az ujjbegyemen a por, mint ahogyan a sivatag homokja nyugszik jótékonyan a rég elfeledett fáraók felett.
A zongoráról eszembe jutott a tiéd; az összes Chopin, amit valaha játszottál nekem, tudod, én ezt sosem fogom elfelejteni, hogy a zene betöltötte a szobát, én pedig a rózsás fotelben ültem.
  Te mindig úgy játszottál, hogy az ember csak rád tudott figyelni, te pedig mindenre figyeltél, csak ránk nem; sosem bírtam elviselni tőled semmilyen mellőzést, csak ezt az egyet.

  Múlt héten jártam a Körúton is, láttam az üzletet. Az már nem üzlet, hanem egy kis kávézó, neked tetszene; megtartottak dolgokat, amiket te is szerettél, és fent van az összes rézkilincs, amiket még együtt raktunk fel. Tudod, ez akkor volt, amikor Nóra is benézett hozzánk, elbeszélgettetek, én pedig ott álltam a pult felett. Köztetek már régen nem volt semmi, én viszont sosem gyűlöltelek annyira még, mint akkor.

   A stukkókat is megtartották, a terasz kovácsoltvas bútorai is ugyanazok.
Csak kint, a ládában már nem azok a növények vannak, amiket te ültettél. Nyoma sincs már a bazsarózsáknak, amik miattam kerültek oda - a legelső virágzásból mindig hazahoztál nekem egy csokorral. Most örökzöldek vannak, és láttam, a kaspókban összegyűltek a Körút fáinak lehullott levelei - pont úgy védik a föld alatt a gyökereket, ahogyan téged is véd az a rengeteg föld, amit rád szórtak.

  Én voltam az egyetlen, aki nem sírt, pedig Nóra is ott volt, zokogástól eltorzult arccal vetette magát térdre, és mindenki engem nézett, ahogyan ott álltam, özvegyfátyolban, vörös rúzsban. Láttam, hogy arra gondolnak, hogyan jelenhetek meg így, pedig tudtam, hogy te imádtad volna; láttam magam előtt a félmosolyt és a kék szemeid, ahogyan azt mondtad volna nekem, jöjjön, Kedves, mert te ilyen vagy, te tudtad az egészet kezelni, amilyen vagyok.
  De te már nem vagy, és én már a ruháimat sem tudom hordani, mert mindenhol ott vagy, akármihez érek is.

  Miután egyedül lettem a lakásban, napokig nem mentem haza; volt, hogy bent aludtam a színházban az öltözőben, vagy kint Melindánál a hegyen, de nem bírtam visszamenni. Nem bírtam visszamenni, az asztalon még ott volt a kávéscsészéd és mellette az utolsó falat kenyér, amit ott hagytál, pedig rád szóltam, amikor elmentél, mert gyűlöltem, amikor meghagytad az ételt, persze sosem tudhattad, miért, hogy én miért gyűlölöm annyira a pazarlást és miért nem bírom kidobni a penészes kenyeret sem - te nem tudhatsz semmit ezekről, és már nem is tudom neked elmondani.

  Szerdán jöttek a holmikért.
Egyedül a könyveket tartottam meg, minden mást dobozba hajtogattunk Melindával; igazából ő hajtogatott, de úgyis tudod, mert én mindig mindent megtettem azért, hogy ne kelljen házimunkát végeznem, te mindig azt hitted, lusta vagyok, mert nem tudtad, miért ráz a hideg a mosogatástól és a főzéstől és miért gyűlölök mindent elrakni máshová és mennyire nem tudom elviselni, ha pakolnom kell; nem értetted, hogyan találhatom meg a harmóniát az össze-vissza hányt ruhákban, pedig igazán elmondhattam volna neked, hogy csak ebben érzem, hogy valami az enyém; hogy eleget pakoltam és mosogattam és takarítottam mások után és életemben először szeretek bokáig gázolni a földön heverő selyemkombinéban és lerázni a bokámról a rácsavarodott farmernadrágot.

  Nórától tudtam meg, mi történt, és ezt sosem fogom neked megbocsátani; hogy csörgött a telefon, és Nóra mondta meg nekem, mi történt, nem pedig bárki más; hogy mint mindenben, ebben is megelőzött engem; hogy őt szeretted előbb, és tőle váltál el előbb; hogy összekötött titeket a kutya meg a lakás meg a közös munka; hogy együtt zenéltek és néha a mai napig találok hosszú barna hajszálakat az autóban; hogy ha kívülről néztelek titeket, még mindig csak arra tudtam gondolni, mennyire szebb ő a barnaságával melletted, mint én a szőke semmilyenségemmel, és megkeseredett a számban a falat; pedig tudtam, hogy engem szeretsz, de azokban a pillanatokban még a levegőt is sajnáltam tőled.
  Nóra akkor is előttem járt.

  Melinda ágya kényelmetlen, és én nem is tudok benne aludni. Csak nézem a vándorló Hold fényét, ahogyan beszűrődik a függönyökön át, és hallgatom, ahogyan ő lélegzik mellettem.
Te mindig háton aludtál, és mindig pizsamában.
A pizsamáid is bepakoltuk a dobozokba.

  Tudod, nem is volt olyan furcsa látni azt a harminckét dobozt.
Nem csak a te dolgaid voltak benne, hanem minden, aminek köze volt hozzád; azt hiszem, két fióknyi holmim maradt még Szegedről. Mindig kérdezted, miért nincsenek képeim a gyerekkoromról, én azt mondtam, elveszett költözéskor, és ez félig így is volt - amikor eltűntek, én nevettem és arra gondoltam, mindenki addig él csak, amíg emlékeznek rájuk, és ha én meghalok, már senki nem fogja tudni, kik voltak ők, és ha már én nem leszek, ők sem lesznek soha többé.

  Te örökké leszel, rád mindig mindenki emlékezni fog.
Téged szerettek és engem is csak miattad szerettek, hiszen engem nem értettek és azt sem értették, miért engem választottál Nóra után; nem értették a humoromat, és kedves sem voltam velük, mert én nem tudok kedves lenni és nem tudok olyan ügyesen evezni a figyelem hullámain, ahogyan te; te mindig tudtad, kivel mi van, én pedig olyan voltam melletted, mint egy szomorú, fakó szellem.
  Te örökké leszel, mert te valahogyan összekötöttél mindent és mindenkit; még így is, hogy már nem vagy itt, hogy már régen a föld alatt vagy, én elképzelem, hogy a hajadba virágok fonódnak, és a tested békésen öleli körbe a koporsó selyme; elképzelem, ahogyan a bomlás és a rothadás elkerülnek téged, ahogyan szeretett téged ezen a világon minden fű és fa és állat és növény; hogy egyszer, száz meg száz év múlva, amikor mi, az emberiség sem leszünk talán már, fák nőnek majd a gerincedből és leanderek az ujjaidból; hogy a fák koronáin mókusok élnek majd és madarak dalolnak feletted; hogy a levelek óvón megvédenek majd az esőtől; és hogy talán így annyira örökké leszel amennyire megérdemled te, az egyetlen, aki nélkül azt érzem, nincs körülöttem fény; az egyetlen, akiért én sohasem tudtam igazán sírni.






You Might Also Like

0 Comments

Like us on Facebook

Flickr Images





It is a responsive design, means it automatically adapts its design according to the device. So your blog looks stunning from whatever device (Desktop, Tablet and Mobile) visiting from.

Instagram

Subscribe